Időmondó
Télelő
Időkép
Aranyfényű hajnalok. Ködtengerbe merülő alkonyok. S minden színpompás világ kibontakozik lassan, ahogy búcsúzik a tikkasztó meleg. Az élet egyszerre gyorsul fel és lassul le a szigeten, alkalmazkodva az év utolsó terméseihez. A tenger. A tenger dúl és fúl, akárcsak egy sértődött szerető. Szokatlan ez időtájt, hogy ezerarcú szörnyeteggé váljék.
hírek
Hírmondó
Kisebb helyreigazítások, illetve néhány eltűnt kép pótlása történt.
Írta: Szerkesztők
Frissítve: 2017.10.31.
***
NE,
... írj más nevével!
... káromkodj!
Reklámhoz pedig, használd az URL-t!



hírek
Üzenet
Latest topics
» Remetelak
Szer. Jún. 06, 2018 4:13 pm by Yue

» Vigyázz! Kész! Mondd!
Vas. Dec. 24, 2017 2:01 pm by Shagu

» Kikötő - Halpiac
Hétf. Szept. 11, 2017 2:02 pm by Amarillisz

» Képajánló
Vas. Nov. 27, 2016 5:53 pm by Shagu

» Északi járás - Ördög kanyon
Kedd Aug. 23, 2016 6:18 am by Perhasan

» Hajnaldal Terem
Hétf. Aug. 22, 2016 5:29 pm by Asfalot

» Utcarész
Kedd Ápr. 26, 2016 11:02 pm by Yeon

» Vad vízű vidék
Csüt. Feb. 18, 2016 10:23 pm by Lumera

» A Szürke-folyó forrása
Vas. Feb. 14, 2016 10:12 pm by Rangor

» Keresett karakterek
Szomb. Feb. 13, 2016 4:12 pm by Hét Hold

Információk
Télelő
Gondolat
Gyönyörű és megszégyenítő dolog az ember életét mint egészet szemlélni: a műalkotás kész, a forma kerek. Egy ember elindul a Nagy Utazásra, de történetét itt hagyja mások tudatában.
Brian W. Aldiss


j
Itt vannak
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

[ View the whole list ]


A legtöbb felhasználó (28 fő) Vas. Júl. 22, 2012 3:13 pm-kor volt itt.

Remetelak

5 / 6 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Kedd Dec. 22, 2015 4:03 pm

Nem egy nagy hsz, de most ennyire futotta. Sorry az eltűnésért. :/

Érezte, hogy itt az övénél sokkal hatalmasabb erők mozognak. Benne volt a permetben, amit a folyótól arcába fújt a szél, s elég volt csupán egy pillantást vetnie a rókára, hisz megint változott; Rii azonban most sem félt tőle. Annak szemébe nézett, kérdőn, pillantását lassan fordítva a fiúcska felé. ~Menj oda hozzá~ – jelezte szavak nélkül, Yue pedig ment is, nem futott el, nem futott, mint oly sokan tennék.
Kaant nem értette. Visszafogná, irigységből talán? A fiúnak támasz kellett, ahogyan őneki is ott volt az apja, mindig, ha szüksége volt rá. Szomorúan nézte őket, karjaival önkéntelenül is átölelve magát, egyedül álldogálva a hűvös parton, aki nem tartozott senkihez már. El akart menni. Hirtelen elhatározás volt, melyet a kibontakozó párbeszéd csak erősített; úgy érezte, mintha kilométerekre lenne kettejüktől. Egy teljesen más világban. Azon kapta magát, hogy a mellette álló bestiát nézi. Hosszan, talán több másodperce már. Mit érezhet most? Zavartan fordította el a pillantását, kiengedve a folyóhoz közelebbi vállán nyugodó kezén a karmokat, így nem láthatták, hogyan karcolja végig hófehér bőrét, egészen enyhe pírt hagyva maga után. Vért nem akart többet, de a fájdalom, az enyhe bizsergés újra eszébe juttatta, hogy él. Fellélegzett, mintha nem is vett volna levegőt eddig. Lerázta magáról a terhet, amit az a másik kettő rakott rá, minden eltelt momentummal többet és többet; ez itt a mi világunk, te nem tartozol ide. Igazuk volt. Egyikükhöz sem tartozott, sem a sebes folyóhoz, amiből eddig élt, sem ehhez a szigethez; egyik fa vagy kő sem volt a barátja, nem ismerte egyiket sem. Azt a hármat sem, akik körülötte voltak, akiknek olvasta ugyan a mimikáját, de nem volt részese a múltjuknak, nem tudta megfejteni őket.
Hozzá beszéltek. A mogorva hang idegenül rezdült, felszólította, tegyen valamit. Avatkozzon közbe. ~Mitől félsz ennyire?~ Mégsem tette fel a kérdést. Elindult a fiú felé, ám amaz hozzájuk fordult, s Rii rögtön megállt, tétován nézve végig rajta. Nem volt jól, ez látszott. A róka sem. Mindketten erejük végét járták, egyedül nem élték volna túl az éjszakát. Szó nélkül fordult Kaan felé, elidőzve rajta, ujjai ki-be mozogtak, nem tudta, mit tegyen. El akart menni. A gondolat már rég érlelődött benne, ám a kibontakozó szituáció mégsem hagyta most, hogy megtegye.
- Tudtok valami helyet, ahol szívesen látnak? – kérdezte, és a kunyhó irányába nézett, megerősítést várva, hogy arra kell indulni. Tartozott nekik. Nem ölték meg és nem fogták el, és ezt valamilyen formában vissza kell adnia, mielőtt elmegy. Az apja is így élt, és ő is így fog. Miután pedig elértek a házhoz, ő visszafordul, és meg sem áll a kikötőig. Abban a pillanatban még szentül hitte, hogy semmi nem másíthatja meg ezt a döntését.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Szer. Dec. 30, 2015 6:52 pm

Tehetetlen szemlélő, a ként nézem, miként vájja fogait saját húsába. Értenem kéne, miért teszi, de nem értem, ám hagyom, sejtve a tette fontosságát. Nem rezdülnek meg vonásaim, noha talán halovány bátorítással a lány kényszerűnek tűnő megállását is eltörölhetném. Nem fél. Ezért és sok másért is köszönettel, hálával is tartozom neki. Így kellene éreznem Kaan iránt is, ha másképpen, de betartotta azt, amire kérésemre beleegyezését adta. Rossz őt így látni, csak a harag borús árnyékai ülik meg eddig mindig büszke arcát. Nyoma sincs rajta, annak a magabiztos, mindent tudni vélő alaknak, akit eddig mutatott fölényesen, bátran. Egy pillanatig, ha állja a tekintetemet, mielőtt elfordítaná még a fejét is irányomból. Nem néz rám, még csak felém se és ez engem elégedettséggel tölt el, aminek azonban keserű az íze. Miért fáj ennyire a létezésem? Shagura nézek. Remeg, de mintha kevésbé lenne zavart, ám még mindig nem állja meg a helyét az a kijelentés, hogy jól van. Ő lenne a válasz a kérdésemre?
Bár ne kellett volna megtenni, de, még sem okozott nehézséget felszaggatni a már úgy is megviselt ing ujját és végül letépni. Gépies, érzéketlen mozdulatsorok, semmi több. Mi sem tűnt természetesebbnek, mi több, egyszerűbbnek, mint odalépni az újabb sorsfordulaton átesett fiú elé és kérdés nélkül, ellentmondást nem tűrve, még is szelídséggel elfogni felsebzett karját. Egy emlék? Intelem? A szükséges rossz, hogy törötten is épp maradhasson? Nem súlyos, de a hitvány rögtönzött kötés, amit a tépet ingdarab jelentett, csak rövid ideig lehet elégséges. Mielőtt az óvatosan megkötött csomót stabilan rögzíthetném, érkezik a váratlan kérdés a lánytól. Nem, nem csúszik meg a kezem, ahogy megszorul az anyagdarab, pedig már Rii tartózkodó alakját fürkészem és némi lassúsággal érteni vélem mire is gondolt valójában. Alig azután, hogy követve pillantásának iránymutatását ismerős tájakra kalauzolnak gondolataim. Az anyó kunyhó barátságos menedék lehetne, mindnyájunknak, csakhogy…
- Hely lenne, ám.. – Shagura és aztán Kaanra is vetetettem egy futó pillantást. - .. az most elérhetetlen távolságban van. – elutasítani látszom a védett hely elérését, de hálával igyekszem és egy könnyed mosollyal az arcomon Rii tekintetébe nézni. – Talán holnap, pihentebben. – halk sóhajjal pillantottam Shagura. A döntés nem csak rajtam áll és már nem is olyan egyszerű, mint mikor elindultunk, erről pedig egyelőre nem akarok szót ejteni. Finoman noszogatva Shagut léptem előrébb, remélhetőleg vele együtt lopva azt a kis távolságot, ami még maradt a bestialány és közöttünk.
- Itt, már nincs mitől tartanunk. – magamat is igyekszem meggyőzni erről, kevés sikerrel. – Rii, tudom, hogy nem kérhetek ilyet, de segítenél… - tudva, hogy tényleg nem tehetek ilyet, még is segítségkérően néztem rá. Az ő erejéből még futni fogja, én pedig igyekszem úgy tenni, mintha futná. A válaszát megvárom, de figyelmem másfelé is elkalandozik, mégpedig igyekszem Shagut az egyik fa tövéhez kormányozni, persze kérdéses mennyire sikerül, ha ő nem akarja. Nem merem sokáig érinteni, félek, hogy megneszeli mennyi uralmat igényel ez a természetes tett. Olyan rég volt már, hogy a valódi létem átka rám nehezedett. Nehéz elviselni, rezzenetlen.
Egy tábortűzön kívül, némi harapnivalóra lesz csak szükségünk. De, előtte még.. – lelkesedtem, ha a mi bátor segítőnk tényleg marad. Ebbe az örömmorzsába kapaszkodtam, amikor megfosztottam ingemet a másik ujjától is. Kaan sebe is ellátásra szorult, de távolról és közelről sem tűnt úgy, mint aki ebben szeretne együttműködni.
- Nem hazudtolod meg magad. – még mindig nem nézett rám, de szemrehányásának okát nem kellet kutatnom. Csupasz karomon nem éktelenkedett semmi, pedig a méreg szította fertőzés sötét indáinak ott kellett volna tekeregnie.
- Te erősködtél. – dörgöltem az orra alá, viszonozva a nem túl kedves hangnemet. Amit akkor sem bántam meg, amikor végre szembekerültem vele, azt a korábbi kérdést fel akartam neki tenni, de meghazudtolva a látszatot könnyeden felállt és a folyó felé indult. Csak a gondolat, tettre sarkalló késztetés nem ébredt bennem, hogy megállítsam. Még is, még is utána léptem és nyúltam, bár az utolsó pillanatban visszatáncoltak ujjaim.
- Összeszedem a dolgainkat és eltüntetem a nyomainkat, amennyire csak lehet. – bólintással válaszoltam csak, azt hiszem megértettem, hogy magányhoz szokott és zaklatottságán is csak az lehet úrrá. A part széléig elkísértem, aztán ő megindult a folyó folyását követve, hogy valahol átjusson a túlpartra. A parlagon maradt tépést a vízbe merítettem, azt hiszem nekem is kellett egy pillanat, hogy megacélozzam a gondtalanság álarcát. Visszaérve, a bő víztől csöpögő rongyot Shagunak ajánlottam és amennyiben Rii nem kezdte meg valamely teendő elvégzését a következő igen fontos kérdést tettem fel.
- Felosztjuk a feladatokat? Így Shagu nem maradna egyedül.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Pént. Jan. 22, 2016 10:58 pm

//kicsit megcsavartam a szitut, ( és azt hitte h sokkal hosszabb lesz a hsz, de nem QQ)^^//

[You must be registered and logged in to see this link.]
Megragadni. Utána futni, nem hagyni. Beleüvölteni az erdőbe, hogy miért ne menjen. Elmondani a lánynak is. Yue beteg. Yue remeg!
Shagu meredten bámulta barátja arcát, míg amaz a karját kötözte be, majd gépiesen indult el a számára kijelölt úton. Lekuporodott a fa tövébe, ahova irányította. Fejében újra és újra, különböző formákban zajlott le a megállítására tett kísérlet.
Talán ez lenne az utolsó esélye.
Még csak suttogni se tudta ki az érzést. Csak bámult maga elé szédítően sok és nehéz eseménnyel a háta mögött. Lüktető jobbját kezébe vette, s lassan elálmosodott. Ébren akart maradni, ha kell, utána kúszni a fiúnak, csak maradjon. Ne menjen. Félt. Féltette. Mi lesz ha eltűnik? Ha nem jön vissza soha többé... bizalomhiány. Megérzés. Aggodalom.  A Riinek mondott lány került a látóterébe. Szép volt. Nedves tetőtől talpig s a kövér vízcseppek nagy szemekben csurogtak lefelé gömbölyű vonalain. Shagu mondani akart valamit. Kérlelni, hogy menjen a fiú után, vagy csak maradjon mellette, s bárhogy is, leginkább kiönteni a szívét neki. Csak ennek a lánynak, maga előtt. Kaan messze volt. Nem hallották lépteit, a jellegzetes Kaanra jellemző szag is haloványan volt jelen. Yue virágillata is egyre messzebbről érződött.
Menj utána. Kérlek.
Nem mondta ki, csak nézett. Meggyötörten, arcán a halálvágy felhangjával. Aztán a lányról a kezeire vándorolt figyelme. - Láttad te is. - Erőtlenül beszélt, ám tisztán, és ugyan nem lehetett kivenni hogy kérdez vagy kijelent e, ő folytatta. - Megöltem mindenkit. Gyilkos vagyok. - A lányra pillantott. Vajon mit gondolhat most? Sebes kezét ökölbe szorította. A fájdalom ami hirtelen átjárta, megszakította a beszédet. - Szörnyeteg vagyok... - Nem mondanám ki Yue előtt. Őt ez bántaná. De nem igaz?
Ki vagy te?
Visszhangzottak Ryen, a kereskedő szavai fejében.

Yue felé nedves léptek közeledtek nesztelenül, s most, hogy senki nem állhatta útját végre kettesben lehetett vele. A nedves léptek gazdája már régóta erre a pillanatara várt. Hogy a fehér hajú egyedül maradjon. Megvárta míg elég messze ér, míg eléggé elidőzik a rőzsék felett, hogy észrevétlenül a hátába kerüljön. Meg akarta lepni. Illat nélküli lágy érintés volt az övé. Nedves, mint reggeli harmat a friss pázsiton. Érzéki, mint selyem lágy simogatása a bőrön. Ajkai a fiú füléhez értek, lehelete az arcát csapta. Meleg volt, vágykeltően bizsergető. Hosszú ujjai az állát simították végig, mintha a hold fénye fizikai testet öltene. - Engem keresel. - Hangja csöndesen csilingelt a fehér hajú fülében. - Megtaláltál. - Jelentette ki a Víz tündére Yuenek magabiztosan. Kuncogott. Hallhatóan nem figyelt a fiú lerobbant állapotára, a fiú barátai állapotára. Mégis Yuét egész testében melegség járhatta át, ahogy lassú viszkető érzéssel telt meg inden ízében. A gyógyulás folyamata volt ez, melyet talán már ismerősnek tudhatott, mégis ez másmilyen volt. A teste legmélyéből kezdődött  és egészen az utolsó hámsejtéig hatolt.A női alak mosollyal az arcán nyitotta száját újabb szavak megformálására. - Meggyógyítlak, ha egyezséget kötsz velem...


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Csüt. Feb. 25, 2016 6:57 pm

Talán csak a remény keltette vágy volt az, ami kimondatta vele a szavakat. Induljanak. Menjenek, ő segít, visszaadja a tartozását. ~Életért életet.~
De ő is tudta, hogy nincs rá módjuk. Elég volt csak rájuk nézni.
Bólintott, bár kényszeredetten és egy kicsit bosszúsan is, és nézte, ahogyan az a kettő elindul feléje. Kezei, talán lába is mozdult, hogy elébük menjen, de visszatartották az előző percek. Nem tartozott közéjük. Kettőjük közé. Beharapta ajkait, és a sáros földet nézte maga előtt, amíg a róka a fához fektette a fiút. Dühös volt, nem akart itt lenni. Az oly értékes halak, a halak, amikért ölt, pedig ez idő alatt már enyhén bűzölögtek a vállára kanyarított táskában. Rii elfintorodott tőlük. Lassan kezébe vette őket, majd ledobta mindet egy fűcsomó tövébe: nem lett volna jó, ha a zsák átveszi a szaguk. Hisz más lények is élhetnek itt, a gyilkos embereken kívül… el azonban nem tüntethette; étel volt, bármennyire is büdös. Az étel pedig olyan kincs, amit a legszükségesebb esetben is csak ritkán pazarolhatnak.
Tüsszentett. Fülei enyhén lekonyultak, karjaival és maga mögött lengő farkával libabőrös testét próbálta melengetni, de egész testében reszketett. Meztelen volt még mindig, a kimerültség pedig meghűléssel járt; noha a nap még nem volt lenyugvóban. Fürkészőn nézett a róka szemeibe, amikor amaz hozzászólt, és most talán az első találkozásuknál is jobban hasonlított az emberre: kért, noha nem kérhetett volna. Rii segített. Embert ölt értük, folyót választott szét. Mennyit akarnak még? Tekintetét a folyó túlpartjára vetette, és mérlegelte a helyzetét. Ilyen állapotban nem tud átúszni, elnyelnék a hullámok. Kereshetne gázlót, de vajon lenne-e elég ereje elérni a biztonságot nyújtó fedezékét? Riit a vadon törvényeire tanították. Ne kockáztass, ha az az életedbe is kerülhet. Itt pedig volt haluk, és többen voltak. Holnap majd visszamegy a prémért. Kivéve, ha elered az eső. Akkor azonnal érte kell mennie: ha az anyag nem kiterítve szárad meg, örökre összemegy. Ez pedig talán még az életénél is többet jelentett a lánynak.
Visszafordult a hármashoz, és ledobta válláról a zsákot.
- Maradok – mondta, mást azonban nem tett hozzá. A pihegő bestiafiút nézte, és a bekötött karját. Gyenge volt még, őneki mindenképpen pihennie kellett. Őt nézte még akkor is, amikor a másik kettő újabb súrlódását hallgatta. ~Egyszer meg fogják ölni egymást.~ Bántotta a gondolat. Hisz egyik sem volt ember. Miért viselkednek hát így egymással? Kaan végül el is ment, hármasban hagyva őket. Rii egy nagyobb lapulevelet szakított, majd ráfektette a halakat, és odavitte a fa tövébe a zsákkal együtt – Ezekből így ne egyél – figyelmeztette a fiút – Mostmár meg kell sütni őket – tette hozzá, felállva, ám megremegve a hirtelen mozdulattól. Még mindig fázott.
- A tűz és a füst idevonzza az embert – közölte a rókával, azonban vágyott rá, így arcvonásai a mondat közben simultak ki, aggódón nézve a földön ülőre – De anélkül…
Nem fejezte be a mondatot. Apja szavain vívódott, ám az újabb tüsszentés egyértelmű jel volt: ha holnapra megfáznak, itt, az erdő közepén semmi nincs, ami megmentse őket – Előkészítem a halakat – mondta kurtán, jelezve, hogy vállalja a reá bízott feladatot: vigyáz először ő a fiúra. Le is térdelt, s egy élesebb kővel elkezdte lepikkelyezni az első halat, egy tiszta lapulevelet is odakészítve maga mellé. A többit pedig ráhagyta a rókára. Amilyen erők birtokában volt, nem túlságosan tartott tőle, hogy ne tudna megfelelő ágakat keresni, vagy tüzet gyújtani akár, ha kell. Abban pedig nem kételkedett, hogy visszajön. Féltette a társát, nem fogja itthagyni őket.

A második hal felénél tartott, amikor pillantásuk találkozott. A rongy már szinte megszáradt a fiú homlokán, Rii óvatosan szedte le róla, hogy megmártsa a folyó hűs vizében újra. Mondani akart neki valamit, ám nem tudott mit. Nem tudta, mi történt vele. Mitől lett ilyen, hogy ki, mi volt előtte. Csöndesen hallgatta szavait; tekintete saját kezeire tévedt, amiken foltokban még mindig ott volt az ember barnássá mélyült, elmaszatolt vére.
- Mind azok vagyunk – felelte halkan, összezárva ujjait, s visszaült a halhoz. Soha nem is lesznek mások. Ők bestiák. Inkább állatok, mint emberek - mégis jobbak azoknál.
Kezébe vette a kimúlt halat.
- Mi az életben maradásért ölünk – folytatta – Nem becsvágyból. Vagy hatalomért – végighúzta a kő élét az állat bőrén, újra és újra, amíg egyetlen pikkely sem maradt rajta. Majd odahajította a másik mellé; kezei hozzáértőn és gyorsan dolgoztak. Rá sem nézett a fiúra, csak most – Te is ezért öltél, nem?


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Vas. Feb. 28, 2016 8:38 pm

[You must be registered and logged in to see this link.]
Mindennek ellenére megkönnyebbülten hagytam őket magam mögött. Egyetlen szó adta meg az erőt hozzá, itt marad, Rii itt marad és vigyázni fog Shagura. Köszönöm! Hálás vagyok! Szavakba öntve igazibbá válhatott volna az, amit a lány önzetlen tette érdemelt ki, de nem akartam idejekorán elkoptatni, jelentéktelenné tenni ezeket az értékes kincseket. Könnyen kikívánkoznak, igen és gondolat nélkül megszólalnak, de most megtartottam őket magamnak, későbbre, amikor fontosabb, többet jelenthet majd.
Sürget az idő, tekintetem még is visszakúszik a part felé, ahol vékonyan, mint az illékony pára homályosítja el a levelek zöldjét a füst. Apró, éppen csak összekapkodott gallyakból rakott tűz jelenlétének az egyetlen nyoma. Amolyan búcsúajándék a mihamarabbi viszontlátás ígéretével. Kétség sem fér hozzá, hogy a halak sem sülnek meg melegében és a nedves avar nem fogja táplálni csak megfojtani, de egy kis reményt, bátorítást mindkettő nyerhet belőle. Lehajolok az első elhullajtott fadarabért. Üres, halott, kérge könnyen és roppantva mállik szét szorításom alatt. A következő és az azt követő is, lassan csalnak az elmúlás nyomai messzebb és messzebb. Megtámaszkodom, hátamat vetve a durva, csupasz bőrömön karcot ejtő fatörzsnek. Csak egy pillant. Egy szusszanásnyi idő pont elég lesz, csak hogy egy kicsit jobb legyen. A szorosan ölelt göcsörtös gyűjteményt figyelem, elég lesz, de nem az egész éjszakára. Rii talán legyőzi iszonyát, ami meglehet csak az én elmém képzelgése és belebújik majd az ott hagyott ingbe. Shagu talán megnyugszik, vagy megint teljesen összezavarodik? A magasba vándorol a pillantásom, igazán nincs miért elmosolyodnom, még is magától jön a gesztus, a vágy szüli: szeretnék olyan könnyű lenni, mint az égen átvonuló puha felhők. Valami zavar, nem a lehetetlenség keserű íze az. A sötét ív, ami mind jobban és jobban kirajzolódik. Csupasz, levelek száraz csonkját magán hordó ág. A fák nem mutatják, ha fáj. Az idő az egyetlen, ami még is elárulja, hogy betegek és élő szöveteiket feketepenésszel lepi el, megfojtva, szikkasztva egészen addig, míg a rothadás el nem éri a gyökereit. Nekem is menni fog? Lehunyt szemmel, győzöm le a késztetést, ami ideszögezne, örökké, mozdulatlanul mindaddig, míg az átkom fel nem emészt.
Az érintés riasztott fel, az eltompuló érzékek jajgatva ugrottak utána. Illatot, valamilyen „ízt” keresve a levegőben úszva, ami elárulja ki és mi ő. Nem találták, mintha csak egy kísértet lenne, melynek nincs ereje a nappal fényénél megjelenni. Egészen moccanatlanná tett, ismerős volt az érzés. Élénkítő, új, aminek a nyomában fáradhatatlanul lohol az, ami csak egyetlen egy dologra törekszik, kioltani a létezésem. Az idegen felé fordultam, azzal a sejtéssel, hogy tudom már mi is ő valójában. Nem zavart szavaiban az érezhető kijelentés, még csak a patakként csengő hangicsák sem bolygatták meg elnyugodott gondolataimat, csak az utolsó szavai, csak azok mozdítottak ki a nyugodtság álarca mögül. A nagy munkával és kitartással őrzött gallyak egytől-egyig kihullottak elnehezülő karjaimból, már nem tudtam miért is kéne megtartanom őket annyi fájdalom árán. Egy játékosan gyorsan múló pillanatig hitetlenül néztem a vízlélek szemébe. Hazudsz! Ezt a vádat akartam a szemébe mondani, de legalább olyan hévvel akartam elhinni, bízni a képességében. Rázkódtam. Nehezen ismertem fel, nem az inak és izmok remegtek, könyörögve a pihenésért, nem, a nevetés rázott. Nem volt harsány, vagy kétkedő, csak elkeseredett.
- Egyességet? – karcosan érdessé lett a hangom, de nem tettem törekvést, hogy visszanyerje selymes élét. – Cserébe azért, hogy… - váratlanul fullad el az indulat. – Ilyen biztos vagy benne, hogy sikerrel járhatsz? – az arcát fürkészve, az ostobák reményével vártam bármilyen jelre, ami megerősíti a lehetőségét annak, hogy sikerrel járhat.
- Elfogadom, kérj bármit. – semmi több, csak a szabadulni vágyók óhaja csengett vissza szavaiban. Ennyi gyarló lennék? Ennyire önző? Galád és hazug, mert csendben várom, hogy lépjen valamit, hogy az a varázslatos hatalom nekifeszüljön annak, ami már évek óta rág és megérinti azokat is, akik eltörölnék. – De ha nem sikerül, akkor én kérek valamit és te teljesíted…
Még is mi történhet, akkor, ha a gyógyító hatalom összeér az átokkal? Egy baljós érzés, a rettegés hideg szele. Egy alaktalan jelenlét olthatatlan gyilkos szándéka, mely csak intő figyelmeztetés, és ha nem hátrálsz. Hát. Marokra fog, kínzóan erősen tart, csavar és feszít, hogy utána görcsbe ránduló tagjaidat kifeszítse és végre lesújtson. Minden ütemszerűen, ahogy a szív dobban megy végbe. Buzogány vagy balta tompa éle, mit sem számít melyik, húst tép és csontot tőr ízzé és porrá a legapróbb mozdulatra. A láthatatlan szörnyeteg pedig sót töm, bőven a nem létező sebekbe és a levegőt is megfosztja az enyhet adó hűvösségétől, szilánkok, éles és szúrós darabjait kortyolhatja, hogy a bensőben karcoljon jégkristályokat, míg az izzó vas sem lehet olyan forró, mint az erek falának feszülő ezüstvér… vér, a vér fűzi össze oly szorosan e testet az átokkal, hiszen egy vérből való annak kimondójával.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Kedd Márc. 01, 2016 7:51 pm

Ólmos álmosság vett erőt rajtam. Ahogy Yue eltűnt a félárnyékban, úgy párolgott el belőlem is az akarat. Helyét pedig valami egészen ismerős vette át. Ostorozni akartam magam, és ehhez a furcsa lány segítségét kértem. Azt hittem, hogy betölti azoknak a szerepét, akik eddig voltak hajlandóak büntetni. A múlt vasmarka nem hagyna szabadulni, s minduntalan találna utat arra, hogy vissza-vissza térjen? Helyet követel a gondolataim közt. A felismerés pedig nem segített. Csak szégyen és bűntudat vette át a rutinná vált önmarcangolást. Ezzel elárulom Yuet vajon? Újra elkövetem majd azt, amit a kunyhóban, és akkor mindkettőnket a halálba fogom vinni. Előbb utóbb úgyis... újra és újra ugyanoda jutottam. Én. Én én én én énénénén nem vagyok elég jó.
Remegve szólaltam meg, majd meglepetten tekintettem fel. Észre se vettem addig, hogy vacogok.
- Miattam beteg. Hiába tagadja. - Mintha csak ő is egy beavatott tudója lenne a köztünk lévő múltnak, tudattam vele az igazságot. Hevességem nem ismert határokat. Felültem félig fekvő, félig ülő helyzetemből, majd azután vissza is hanyatlottam. Nem néztem a lányra. Még mindig anyaszült meztelen volt. Mocskosnak éreztem volna magam, hogyha csak egy kicsit elidőzök a teste részletein. Olyan lett volna mint az Oázisban...
Válaszolnom kellene neki?
- Fá- fázom. - Adtam meg magam az egyszerű érzésnek inkább, makacsul ragaszkodva valamiféle belső illemhez. Nem is. Undor fogott el. Magamtól. Elébb hangosan, de egy kis habozás után csak magamba motyogva ejtettem ki a szót. És akkor mi van?
Nem akarok sírni.
Minden szavát elengedtem a fülem mellett, és mint egy előhalott, úgy meredtem magam elé. Se a hal, se a tűz, se az ő értelmezhetetlen kedvessége nem ösztönzött arra, hogy megmozduljak, de a saját nyavalyám rá tudnám testálni? Így is sokat mondtam. Túl sokat. Nem kíváncsi rá, csak kedves. Mint Ryen gazdám. Talán akar is valamit. Cserébe. Talán... sápadt arcomon megfeszültek az izmok, ökölbe szorított kezemmel a hasamat támasztottam.
Nem emberi mosollyal szólaltam meg ismét.
- Ki tudja miért tettem. Már semmiben sem vagyok biztos. - Érdekes. Félni, nem féltem tőle.

A jelenés, mely fizikai testet kapott, most nem zavartatja magát, hogy pillanatokra eltaszítják kiszemeltjétől. Vár, figyel, és hallgat. Yue szavai nem hagynak semmilyen nyomot rajta. Rezzenéstelenül tűri a nevetést, a szavakat, a kétkedést. Tulajdonképpen annak jelét se mutatja, hogy meg tudná gyógyítani a félvér fiút. Ő egyezséget akar, amibe a másik bele is megy. Ahogy kiejti Yue a varázsszót, széles mosolyra fakad. Túl szélesre ahhoz, hogy sokáig nézni lehessen. Egy idő után belevájna a lelkébe annak aki figyeli. Teste alaktalan füstté válik, és mégis ott volt, de mégsem. Yue mellett, és Yue körül, de leginkább már-már Yueban benne. A hangja sem egészen a füle mellett csendült fel, ahogy azt a fiú hinné, mikor a Tó tündér oda tartja fejét. Még látja a szellő lobogtatta kékes fehér hajat. Még érzi az illattalan friss víz illatját, még nézi a vértelen arcot, de már át is lát rajta. - Én a kétségbeesetteknek segítek. - Lassan lassan egybeolvadnak, s csak a szavak maradnak meg, mint egy üres, kihunyó kráter visszhangjai. - Meg tudod mondani, hogy neked e, vagy a fiúnak? - Felkacag. Érdekes módon mégsem bántó, sőt, megnyugtató érzést kelthet Yueban. - Megegyeztünk. Ha nem sikerül, örökké veled maradok, örökké téged gyógyítva ennek az erdőnek az életerejével.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Kedd Márc. 15, 2016 12:42 am

Segített a tűzrakásban; régi emlékek éltek benne, még kölyökkorából. Azidőtájt még biztonságos volt az erdő. Akkor még nevetve ülték körbe a helyet, és melegedtek át a fárasztó vadászat után. Akkor még… egészen az első napig.
Rii elfordította fejét a parázstól. Önkéntelenül, akaratán kívül lépett hátrébb, és megfelelő feladat után kutatott. Idelent minden nedves volt, az élő fa viszont több füstöt ád, mint pusztító lángot, így fölfelé sem mehetett. Elindult hát a folyóhoz, megmosni a halakat, és nagyobb leveleket keresni, amire teheti őket. Meg akarta kérdezni a rókát, honnan tudja a nevét. Mégsem tette meg; hagyta is elmenni őt, félhomályos erdő ösvényein lelni békét a magányban: hiába volt a formálisnál közvetlenebb velük, még mindig nem ismerte őket eléggé. A róka és a két bestia csupán a biztonságot jelentették neki, amíg meg nem erősödik. Többet nem akart és nem is várt el tőlük. Barna íriszeivel a vizet kémlelte maga előtt. Sóhajtott, és visszament a fiúhoz, kicserélni a kötést. Ezt a napot s éjszakát így kell kibírnia. Állandó bizonytalanságban, távol a nyugalmat adó, meleg bundától.
Utóbbira többet gondolt, mint valaha. Azon kapta magát, hogy halpucolás közben a rengeteg különös teremtményeit veszi sorra. ~Vajon fel tudnak mászni odáig?~ A bestiafiú szavai zökkentették ki. Kezében megállt a kő, ám ő sem nézett a másikra. Válasz nélkül folytatta tovább, csupán ajkait szorította összébb, egy szót sem szólva. Látta, mire képes. Erre most úgy nyávog, mint újszülött testvérei az első héten; árnyéka sem annak az őrült harcosnak, amilyen pár perccel ezelőtt volt.  A lány pedig nem szerette a kiszámíthatatlanságot. Az ismeretlen jelentette a legnagyobb veszélyt, számára és családja számára egyaránt. Meg akarta hát ismerni Shagut. És a fiú felelt is neki.
Rii felállt, letette a kést és a halat. Szemeiben szigorú harag villant, ahogy fajtársára tekintett. Levette az átmelegedett ruhadarabot annak homlokáról, és pofon vágta vele.
Majd sarkon fordult, és elindult a hűs víz felé.
- Volt egy öcsém, aki alulfejlett izomzattal és látásra majdnem képtelenül jött a világra. Több figyelmet igényelt, mint a testvérei – Rii úgy beszélt, hogy a bestiafiú minden szavát hallja. Belemerítette az anyagot a folyóba, majd kicsavarta azt - Anyám nyakán lógott éjjel-nappal. Szinte megbetegítette őt – fordult vissza, élesen nézve a fánál fekvő szemeibe, a korábban hallott szót külön kihangsúlyozva. Lassú léptekkel sétált vissza, megállva a fiú előtt – Egy nap menekülni kellett. Ha akkor nem hagyjuk hátra, mind vele pusztultunk volna.
Rii a fa tövében felhalmozódott avart nézte, hangjában azonban egy csepp megbánás nem bújt meg. Leguggolt a bestia mellé, és újra a homlokára igazgatta a rongyot.
- Jaku’ így született, neki nem volt választása. A vadonban azonban meghal, aki gyenge és bizonytalan. Ez alól sem te, sem más nem kivétel.
Szigorúan nézett a vöröslő szemekbe, majd állt fel, tartva egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna.
- A rókád viszont nem fog hátrahagyni. Veled együtt fog meghalni, ha a gyengeséget és a ráutaltságot választod.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Szomb. Ápr. 09, 2016 10:15 pm

Á, akkor ilyen kétségbeesettnek lenni. Reményt keresni ott is, ahol talán nagyon is jól kifundált szándék lapul. Nincs engedély, sem bátorítás, csak az a mindent felemésztő pillantás, amibe még is belekapaszkodom és nem engedem. Ostoba, szegény és szerencsétlen! Ezek jutnak eszembe, míg hallgatom és pont oly csendességgel tűröm, hogy közelebb lopózzon. Túlságosan is megmártózom az enyhülés egyszerű örömeiben. Olyan nagy bűn, hogy vágyom valamire? Hogy eldobnám magamtól azt az álcát, ami idegen, de már még is az enyém? Visszakapnám önmagam, legalább egy darabját, úgy, hogy a mosoly mögött nem kötél idegek feszüljenek eltitkolva milyen kín önmagában a létezésem. Áldozatok árán, nem kell!
- Eresz! – nyugodtan, egy cseppet sem elsietve ejtettem ki ezt az egyetlen egyszerű szót. Megkímélem, nem ez a szándék húzta feszesre gondolataim fonalát. A hatalmam alattomos formát öltött, nem a hangok felett áll, de azok által hajlítja meg a világot és a tündérnek nincs módjában ennek ellenszegülni. Se kéz, se test nem tartozik az erőhöz, ami összefogja víztiszta lényét – vajon megérezte már a távoli ellenség lélekbemaró hatalmát? – és eltaszítja őt tőlem. Igen, elűzi őt, minden áldásával együtt. Nem a szeszély, vagy a vágyakozó gondolatok pálfordulása okozta „bukását”, csak az óvatlan szófordulatának köszönheti. Az eddig is önzetlen támaszt nyújtó fához simulva támaszkodom meg és úgy keresem fel nem túl távolra sodródó alakját. Nincs megvetés arcomon és a csalódottság sem érint meg, igazából, semmiről sem árulkodik és ha támaszra lelne pillantásomban, hát, abban sem talál segítségre. Éjfekete színe elnyel minden indultat, minden gyöngéd színfoltot, mely a mielőbb még oly esendően hullott az ölébe, kérnie sem kellett. Ám a mosoly, a fölényes gesztus, mely oly gyakori tartozéka a démonoknak, hogy a hátborzongató történek színes vonalába is belekeverednek.
- Még is milyen jogon ígérsz olyat, ami nem a tiéd? – vonom kérdőre és bár nem illik a szavak foglalatába, még is ott leng körülöttük némi arrogancia. – Ha az erdő, vagy bárki élete árán akartam volna meggyógyulni, azt hiszed, nem tettem… másképpen módon, hogy nem lettem volna rá képes? – éreztem, hogy szavaim kívánják, hogy igazat is adjak nekik. Még sem tettem lépések annak érdekében, hogy megtegyem. Szerettem volna, ha érzi, mennyire mélyen megsértett. Ez azonban számomra mindig is csak eszköz volt, hogy másokat kimozdítsak, vagy éppen megerősítsek hitükben. Most, azonban nem fontos. Az elhullajtott gallyakért nyúlok, letérdelve a szétszóródott darabok mellé szedegetem őket, immáron figyelmen kívül hagyva a tündért. Nem, persze, hogy nem tettem meg.
- Szerinted kétségbeesett vagyok? – nem tartottam fontosnak, hogy a vízlélek felé nézzek, pedig félénk kis kíváncsiság ébredt bennem mi a válasza. Bármi is legyen az, dolgom végeztével, egyetlen szó nélkül indulok vissza a folyó partjára, az a kis meggyújtott rőzse ágy nem éghet túl sokáig és zavart az utalása. Ki más lehetne, mint Shagu…


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szomb. Ápr. 09, 2016 11:37 pm

Váratlanul ért az arcomat érő vászon. Meglepetten pislogtam előre, még akkor is amikor beszédbe fogott. Őt néztem, vártam valami ilyesmit, de nem ezt. Ezt az egyszerű, alig fájó csattanást. És mégis. Sokáig égette a bőrömet. Nem láttam rajta azt amit másokon. A vágyat az ismétlésre, az arcának elsimulását mikor megütött. Csak tovább ment. A homlokomra helyezett hideg víz égő katlan volt. Legszívesebben ledobtam volna a földre, ám ebben két dolog is megakadályozott. Nem tudtam felemelni az egyik kezem, a másikkal meg az előzőt tartottam és így nem nyilallt annyira. A másik ok, hogy nem akartam még egyszer az előbbit átélni. Ne üssön meg többet! Így kénytelen voltam a szavaira figyelni. Úgy beszélt mint Yue és ez valahogy bosszantott. Nagyon tudja mit kéne tennem. Hogy milyen kéne legyek. De konkrétat azt nem árulna el! Mit tegyek? Például most ha felbukkan? Odamenjek hozzá? Bocsánatot kérje tőle? Vagy maradjak veszteg? Mit? Előre hajoltam, lassan fájdalmasan nyögtem fel. - Fáááj. Fázom, olyan hideg van. ... - a föld pedig beszélt hozzám. Nem szájjal, hiszen a földnek nincs szája, de ahogy néztem a fűcsomót és a barna földarabkát a lábaim mellett eszembe jutottak a hangocskák. Régi életem kísérői. De miért is mondom réginek? - Te ezt nem értheted. - Böktem felé haraggal. - Azt mondta, hogy üljek le, és én leültem, vagy menjek oda és odamentem, vagy álljak meg és ott maradtam, mindent amit mondott, azt megtettem, mindent! Azt mondta, hogy szeret és aztán megütött. Fájt, ... - megráztam a fejem. Miket beszélek? És kinek? Nem fontos. Be kellett fejeznem. - És aztán újra, és megkérdeztem tőle, hogy mi a szeretet, és azt mondta, hogy ez. Hozzám ért, megsimogatott, de másnap újra bántott. Újra és újra és újra, hogy megtanuljam, hogy azt tegyem amit ő mond, és mindent úgy tettem, hogy ne bántson, de így is megvert, hogy ne felejtsem el, és én nem fogom elfelejteni. Soha soha soha soha soh- Yue is olyan mint te. Azt mondja, hogy ... hogy azt tegyem amit én mondok, de én nem mondok semmit. Én csak... nem megy. .. A-mit nem tudsz megtenni ne erőltesd. Ha nem tudsz dönteni, ne tedd... számolj háromig, egy-kettő-három - Felsikoltottam, ebben a pillanatban egy másik, élesebb hang is. Betöltötte az egész erdőt, állatok riadtak fel, madarak röppentek szét tőle.

Éles visítása, miután eltaszítottad magadtól, Yue, fülsértően magas volt és hosszú, túl hosszú egy emberi tüdőhöz. Haja feketére váltott, és úgy tűnt, hogy neked rohan, hátha meg tud ölni. - Döjfös démon! - Rikoltotta feléd szitkát de ártani nem tudott neked, és ezt ő is belátta. Nem engedted magadhoz közel. Így pedig lehetetlen volt számára hozzád érnie. Egy pillanat alatt szerte foszlott a jelenés és egyedül maradtál a rőzséiddel.

Újra átéltem, amikor büntetésből megkorbácsolt. Azt mondta, hogy számoljak háromig, és mindig hangosan kellett. Utána jött egy csapás, egészen tízig, és akkor is kaptam ha lassú voltam. Felsikoltottam és az sem riasztott fel, hogy hangom mellé másé is vegyült.
- Hagyjátok abba! - Megbetegítettem. Ha nem hagy hátra, velem pusztul. Mint a pucér lány testvérét. Az anyám hátrahagyott és most Yuet betegítem meg helyette. De ő velem fog meghalni. - Az anyám. - Dülöngélni kezdtem. - Az anyám. Sajnálom. Sajnálom sajnálom sajnálom, az anyám az anyám. Ne hagyj el. Sajnálom. Nem fogom megbetegíteni. Nem akarom. Sajnálom. Ne bánts. Ne bánts.... csak nem tudom mit, mit mit...


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Csüt. Ápr. 28, 2016 4:48 pm

Figyelt. Ő figyelt, még ha a másik nem is neki szánta a szavakat. Mintha valaki másnak mesélt volna. Rii azonban meghallgatta őt, és ezt nem is akarta titkolni: nem tért vissza a halak pucolásához, miután visszahelyezte a rongyot a fiúra. Csak leguggolt mellé, a városi ízléshez talán túl közel is, és érdeklődve hallgatta minden szavát, még mindig teljesen meztelenül. A fiú kifakadására csupán bólintott: selymes szőr, puha fülek és már-már egészen emberi viselkedés. ~Cicafiú.~
A lány, aki a vadonban nőtt fel, nem érthette őt.
Ezzel szemben sokat megtudott fajtársa múltjáról, és a fiú egyetlen szava sem lepte meg – egyedül talán az a tény, hogy Rii először azt hitte, Shagu a rókáról beszél, később azonban ez is tisztázódott, hiszen ő nem szólt közbe, így nevelték otthon. Sajnálta a fiút. Sajnálta, hogy nem élhette át soha amit ő, nem áthatta a szépet és jót, amit ő. Rabszolgát csináltak belőle. Rii sokmindent megértett már, hogy ezt tudta. Mielőtt azonban felelt volna, Shagu felsikított, és vele együtt valami más és erősebb is, nem is olyan messze tőlük. Rii megdermedt, a hang irányába kémlelve mozdulatlanul. Fülei élénken mozogtak, s amikor megszűnt a hang, és úgy tűnt nem is jön vissza egy ideig, nesztelenül ugrott a táskához benne a késsel, és fogta két kézre a fegyvert. Nem volt célja támadni. De Shagut megvédeni se. Be is fogta annak száját, az első hangos szónál, amit a sikítás után a fiú kiejtett, és nem érdekelte, ha a másik esetleg ellenkezett volna.
- Tudsz csöndben maradni? Valami van az erdőben. Ha hangoskodsz, mindkettőnket megölhet – fordult végül a fiúhoz, de fojtott hangon beszélt, és egészen halkan. Minden mozdulata a felkészültségről árulkodott, tekintete a közeli fák ágai között ugrált, vajon melyik nyújthat megfelelő fedezéket? Végül levette a kezét Shagu szájáról, és elnézőn nézett végig rajta, bekötött karján. Megcsóválta a fejét, farka néha-néha odacsapódott a nedves földnek, de minden hang nélkül. Puha volt az is, egy hasonlóság kettejük között. Majd kiegyenesedett, és kíváncsian mérte végig a fiút, a bokrok felé intve, amerre a róka eltűnt.
- Tehát te nem mondasz semmit – hümmögött, várta, hogy a másik magától rájöjjön. Hogy döntsön, hogy akarjon. Ám nem hagyta, hogy a fiú visszasüllyedjen az önsajnáltatásba: ha Shagu nem mondott semmit, Rii kérdéssel folyatta – Hallottad te is a sikítást, nem? Pont onnan jött, amerre a barátod eltűnt. Mit akarsz tenni?
Úgy beszélt, hogy a másik ne tudjon semmit leolvasni az arcáról, testhelyzetéből, hogy ne legyen ő se csupán egy példa, akit követni kell. Magára hagyta Shagut ezzel a problémával. Ott állt mellette, de nem mutatta, hogy menne, sem azt, hogy maradni akar: őneki nem volt barátja a róka. Eszébe sem jutott, hogy beszaladjon utána az erdőbe.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Hétf. Május 02, 2016 6:33 pm

Elhallik a sikolya, amely téli lepelként fedte el azt a másikat, az oly ismerős és most még is torz hangfoszlányokat. Nem volt fontos összeterelni a rőzséket. Miért is lett volna az, ha a késlekedés nyomán már nem lesz szükség a melegére? Minden fenyegető éle kevés volt a vízléleknek, hogy figyelmem legapróbb morzsáját is rá pazaroljam. Nem szabad futni hagyni! Tudom, de nincs mód rá, hogy megkössem lényét bármely fában, mert mi lesz, ha elkésem?
Elsuhan a táj mellettem. Zöld massza csupán az egész, illatában még is egészen állandó. Semmi sem változott. Semmi. Nincs egy apró nesz sem, mely megsúgná mindjárt bevágtatok a táborba nagy riadtan. Nem tódul előre a levegő sem az iram előtt szajkózva: követ valaki. Illat illanó foszlányát sem kaphatják el az éles orrok, a szél önként áll az én pártomra. Felém hozza a víz közelségétől gyönge illatukat, míg az enyémet elkeverve a friss zölddel repíti messze, nagyon messze tőlük. A fába kapaszkodom célom előtt utolsó menedékként használva, csupán messziről szemlélve. Mit mondott? A figyelmes, a fürge lányon állapodik meg a tekintetem, nem csalt meg az előérzet, okos teremtés. Elhalkulva hát, mint az éjjel útra kelő tolvaj árnyéka, nesztelen óvakodom közelebb, meghagyva a pillant értékét. Nevel és okít, jobban, mint azt én eddig tettem. Hálás lehetek e eléggé azért, hogy a sors egy ilyen erős lélekkel hozott össze minket, mint Rii?
Elhomályosul a rögtönzött kis tábor képe, megmozdul a föld is, mintha a fa, mely most támaszom, szökni készülne alig súlyom terhe alól. Én még látni akarom, hallani, miként is dönt Shagu! Mer e előre lépni, enged annak, ami rávette eddigi önálló döntéseinek meghozására. Ott a piacon beszélgetésbe elegyedett velem és megtette ezt a fogadónál is, aztán … aztán visszament ahoz is és… A vérének nem olyan erős az illata, mint akkor, ahhoz még is elegendő, hogy előcsaljanak minden egyes percet és a hozzájuk tapadt érzéstömeget. Megroppan a kéreg, sötét rianás nyílik a fa oldalán, a felhasadt ráncos „bőrt” pedig recsegve dobja le magáról.
Fehér virág kibomlott szirmai hullnak alá, az ezüstlevelű inda vaskos szára is megfonnyad. A múló pillanat játszi könnyedségével válik le a fa törzséről, melyre a mielőbb még oly mohón és óvatosan kúszott fel, most egészen finom porrá omlik. Pedig milyen hosszú utat megtett és lassan nyoma sem marad útjának, elsöpri a fák között kavargó gyenge szellő. De talán meg marad árulójának?! Hiszen hozza és vissza, egészen szétteríti a folyó ezen oldalán, mintha nem is illat lenne, inkább egy megfoghatatlan pajzs. Az illat, az a virágillat, ami idegen ebben az erdőben, ami úgy körül leng a rengeteg zöldben, bronzos avarban pihenő fehér alakot. Pihen. Biztos csak pihen, hiszen olyan végtelenül békés az arca és fehér pillái sem rezdülnek riadtan, levegőért sem küzd. Egészen csendes. Bár kétségtelen, hogy mielőtt álomba szenderül volna, valamit még el akart érni. Talán a halott ágdarabot, amelynek meghasadt kérgén át életerős szár hajtott és növesztett három szép levelet? És. Ha csak a kacér fuvallatot hajtotta odébb, mely most is szabadon garázdálkodik a fényes fehér szálakkal, terelgeti, rendezgetni, mintha értékes selyemmel igyekezne beszőni a szétszórt, szikkadt ágak látványát.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Csüt. Május 19, 2016 8:30 pm

Már nem láttam őt. - Az anyá- már nem emlékeztem az arcára. A lány melleihez csapódtam. Elvágták a szalagot mondat közben. Nem beszéltem tovább. Lapultam, hallgattam, féltem. Igen. Újra átéltem azt a napot, amikor utoljára rám nézett. Azt mondta " ...anyuci picit késni fog " Talán visszajön egyszer. De akkor már nem fogom várni.
Behunytam a szemem, nem bántam volna azt sem, ha ez így marad örökké. Az ismeretlen lány keblei közt maradni amíg világ a világ. Hogy is hívta Yue? Rii. Ez egy név? Vagy talán csak ráragasztották, mint nekem a Niot. Meg kéne kérdeznem, de .... nem hiszem, hogy lenne rá bátorságom. Anya.
Anya
Gyűlöllek....
Elengedett. Nagy levegőt vettem. Tágra nyílt szemekkel kellett rámerednem. Mit mondott? Mit nem teszek? Hallgattam. Okít? Akar valamit tőlem. Mit? Miért? Hagyjon békét- Nagy levegőt vettem. Már másodjára ebben az egy percben. Dühömben, ami csak úgy a semmiből bukkant elő, levettem tekintetem a bájairól.
- Ch. - De ő folytatta. Nem akartam ezt! Miért nem lehet engem békén hagyni? Hagyjon, csak hagyjon... hát persze. Nem halhatok meg. Meg akarok halni. Nem kell ez nekem. Kósza sóhaj. Ráncok a homlokon. Utálom az életet.
Mond ki.... suttogtam magamnak.
- Dühös vagyok! - Ragadtam meg saját ötletemet egyből. De mire is? Újra a lányra néztem. Nem rá. Talán rá is, de ha így is van nem csak rá. Még egy sóhaj. Felszakadt, megtörve a makacs beidegződést.
- Te bemennél. Mert te egy hős vagy. - Az erdő felé néztem. Én is. És ő is. Menni akarok!
Ahh, meg akarok halni.
Nem akarom ezt.
Csak nem.
Hagyjanak békén. A szemem fakóvá vált egy pillanatra, s észre se vettem, hogy kimondom hangosan is Sylan gazdám szavait.
- Üdvözlöm Yuet. Nyertem. -
- Nem megy! Nem akarom ezt. Nem vagyok képes rá! Érted!? Én csak egy rabszolga vagyok. Egy semmirekellő! Hogy menthetném meg én őt!? Őt? -
Nem álltam fel. Nem néztem rá. A földet bámultam. Térdeltem sebes kezemmel kaparva a földet. Előttem egy kő.
Halj meg!
Menni akarsz? Halj meg! Semmirekellő!
Hát belevágtam a homlokom.
Vérzik? Kit érdekel!
- Yue. - Halk sírás volt csupán. Semmi más.
Miért hagytál el.
Koszos macska. Dögölj meg!
Miért?
Én éreztem meg elsőnek Yue illatát. A virágok hozták. Mint egy hírt. Yue ott van. Csak érte kell menni. Nem hagyott el. Őrült módon ugrottam fel.
A virágok!
Rohanni kezdtem.
- Yue!
Egy inda megtörte az előttem lévő fát.
- Yue!
A virágok! - YUE! - Elhervadtak a virágok! - Yue, Yue!
Elestem valamiben. Nem néztem rá. Csípett, horzsolás. Nekifutottam az előttem lévő fának. Nem álltam meg, tovább csapódva vettem fel az iramot.
- Yueeeee!
Semmire nem voltam képes. Csak futni és a nevét kiabálni.
Az anyád elhagyott.
Elhagy ő is.
Vagy így vagy úgy.
- Yueeee. Yue Yue Yue Yue Yu-
Elé estem. Nem kaptam levegőt a rohanás miatt, de a látvány olyannyira belém hasított, hogy képtelen voltam arra összpontosítani, hogy levegő ki- levegő be.
A nevét akartam kimondani, de persze nem ment. Levegő hiányában csak zihálni tudtam és meredten nézni őt.
Meghalt.
Elhagyott.
Ő is.
Fáj.
Nem akarom ezt.
FÁJ!
Kiáltás. Üvöltés. FÁÁÁÁJ! Ha hozzáérek eltörik. Elporlad és akkor nem láthatom többé. Pont ugyanúgy elhalványodik az arca, mint anyáé.
Ismerős érzés kerített hatalmába. Ugyanaz, mint a folyópartnál. A szembogaram előbb megnyúlt, majd a szemfehérje ellepte. Ezüstösen szikráztam, mint egy földi fehér nap, amely villámkitörésekkel szabadul meg az energiától.
Csak az üvöltés maradt és utána semmi más.
Egyedül maradtam.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Csüt. Május 19, 2016 9:26 pm

Ő csak nézte az előtte szenvedő macskát. Továbbra is egyértelmű mimika nélkül, mintha egyáltalán nem érdekelné annak kinyilatkozása; dühös. Legyen is az. Nem volt oka nyugodtnak lenni. Rii azonban nem mondta ki, amit gondol: inkább Shagu mellé lépett, és a legteljesebb nyugalommal döntötte hátát a fának.
Egészen addig, amíg a fiú nem mondta ki a szót. Rii arcán fanyar mosoly jelent meg, és ha Shagu akkor felfelé nézett volna, láthatta volna a lány arcán a megvetés árnyékát, de a félelmet is, egy egészen apró másodpercig. Ellökte magát a fától, és odasétált a halakhoz.
- Nem mennék. Nem az én barátom – szólt oda a másiknak foghegyről, de már nem pillantott feléje: a környező fákat, bokrokat figyelte, ám sehonnan nem jött semmi. Csend volt. Ha pedig őket akarta volna, már rég itt lenne, bármi is legyen az - Rii így gondolkozott, egy kicsit meg is nyugodva, de a kést azért magánál tartotta, ebben az erdőben innentől végig. Leguggolt a halak mellé, onnan hallgatta fajtársát. Szánta őt, de nem tudott segíteni rajta: sem befolyásoló ereje, sem pedig türelme nem volt hozzá elég. Rii gyorsan belátta ezt. Folytatta tehát az ebéd megpucolását, ám a hal megcsúszott a kezében, amikor Shagu fejét a földbe verte. Lázas volt, félrebeszélt. Talán… de a fiú előbb pattant fel, minthogy a lány bármit is csinálhatott volna. Ordibált, mint valami félőrült, és berohant az erdőbe. Rii pedig enyhén nyitott szájjal, egy fél hallal a kezében nézte ezt végig, nem győzve pislogni és bosszankodni a másik ostobaságán: ha eddig nem volt, aki elejtse őket, ettől a produkciótól majd mind ide fog özönleni. Mint a cápák a vér szagára.
Felállt, de nem indult el mégsem. Az otthoniakra gondolt, kik nem is voltak már talán. Aztán Shagura. A fajtársa volt, össze kellett volna tartaniuk. Utána kellett volna mennie. ~De vajon akkor is, ha a halálba rohannék így?~ Megdermedt, amikor eszébe jutott: nem. Annál van rosszabb is. És Rii nem akarta a rosszabbat. Nem akart újra fogságba esni, és kiszolgálni az embert, aki csaló módszerekkel tartja maga alatt az erősebbet s életrevalót. Összeszorította a fogait, és útnak eredt. Egyetlen hallal a táskájában, a prémje felé.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Pént. Május 27, 2016 10:03 pm

[You must be registered and logged in to see this link.]
Feltámad, újra és újra, mint valami hirtelen gondolattól születő orkán. Egy név, a név, mely minél erőszakosabban követeli a választ, annál idegenebbül hangzik. Még is szikrát bont és hevesen lobogó lánggá nő, azaz érzés, a gyűlölet. Egy fogoly tehetetlensége erősíti meg az engedelmességet, hiszen ezt kell elfogadni és azt, amit oly nagy szeretettel kaptam eltiporni, belökni a sarokba és eltemetni, mint egy halottat. Elég. Elég, ne sírj.

Pille létű lángra kapnak a zöld levelek. Sisteregve, fekete hólyagokat hagyva hunynak ki az égető fény szülte tűzfészkek. Pont úgy lett, ahogy teremtőjük, megidézőjük rémképekben már látta is. Egyetlen vakító ív elég volt, hogy az életre keltett ág ismét elvészen, tűzhalált halva. Ugyan ez a szökevény mart fekete, szenes sebet a démon kezére felrepesztve bőrét, kiszipolyozva belőle minden nedvességet. Elporlik, csillogó porszemekre szedi a leggyengébb fuvallat is. Talán pont Shagu szeme láttára, de ha már nem látja, ha már nem érzi, ahogyan nagyon lassan, de érezhetően kezd megváltozni az erdő hangulata, a kisugárzása. A növényekben feltámad valami, valami olyan hatalom, ami az ősi idők óta ott szunnyad mindenben. Földben, vízben, levegőben, tűzben és még abban az elképesztő erőben is, amit mindenki villámként emlegetve féli.
Kacaj hasítja a pillanatnyi csendet. Csak egy hangjaiban ugyan olyan bántó, gúnytól élénk, maró kacaj. Nem múlik, nem csitul, de a röpke pillanatok múlásával mind jobban hasonlít egy kárörvendő varjú károgására. Pedig egy holló telepszik meg éppen Shagu előtt, még mindig ugyan olyan lelkesedéssel örömködve a fiú kínján. Vörös szemeivel a hasonló színben születő íriszeket keresi. Milyen egyformák. A holló elhagyva fekete tollruháját, fagyos kezei közé veszi a meggyötört arcot. Mindketten milyen sápadtak, mintha már a halál karjai közt igyekeznének álomra szenderülni. Ám az egyiknek ez a kiváltság nem adatik meg, míg a másiknak még várnia kell.
- Én mondtam neki, hogy meg fogod ölni. – duruzsolta negédesen, gyöngéd, szinte szerető gondoskodással ölelve át a bestiát. – De még nem tetted elég zamatossá, még él. Észre sem vetted?…Oh, jaj. Értem, hogy vágysz a végre. Hogy végre áttiporva mindazokon, akik egy kicsit is tettek érted, megnyugodhass. Önzőnek lenni nem bűn! Más úgy sem érheti, igaz. – csitítóan megveregette a fiú hátát, hogy aztán, mint aki azon van, hogy a maradék kitartását is összekanalazza, tovább táplálhassa a kísérteteit. – Légy még önzőbb, egy percig se törődj olyanokkal, mint az a lány. Hagyta meghalni a saját vérét, a tulajdon öccsét. Bár, be kell látnod, te is feláldoztad az akaratodat, hogy élhess. Élni, Szeretve lenni. Meghalni. Nem… - a holló vörös szemeiben, melyekkel az erdő mélyébe bámult, egy árny tűnt fel, ezüst fehér villanás. Megrettent, dühtől fakadt hangos károgással hagyta magára a bestiafiút…
Kaan pedig nem sietett. Évezredek alatt tökélyre fejlesztett nyugalma úgy illant el, ahogy a tél jeges szorítása a tavaszi nap érkezésekor. Látása minduntalan megviccelte, könyörtelen és fájó tréfát űzött vele, mert olyan könnyen látta meg a rókában hajdani kedvesét. Csendesen lépkedett, az edényeknek esélyük sem volt összecincogni és ezzel elárulva, hogy hordozójuk álmatagon, megadva magát gondolatainak lépked csupán. A pokrócok csavart kötege mesélhetne az indulatról, ami roppanásig feszített már csak tucatszor az éles karmokkal felszerelt ujjait. Bár már tudatlanul a levegőt kutatja, még nem tudatosul benne, hogy valamitől a hideg rázza. A seb és általa a vérveszteség? Nem, ez valami egészen más volt, az, ami miatt mindig is irtózott és gyűlölte a démonokat.
Fogai csikordulva feszültek össze, ahogy összeállt fejében egy a lehetőségek bő tárházából. Ledobta terhét és neki iramodott, hogy sebes lehessen és az elódázott perceket visszaszerezze, maga mögött hagyta az emberszerű alakját. Bokrok ágai csaptak korbácsként az arcába, de a sűrű sötét bunda elnyelte a nagyját. Fordulók, emelkedők színezték az útját, míg egy illatfoszlány más merre nem vitte lendületét. Nem csapott nagy zajt, ahogy Rii elé vágódott, egy pillanatra viccsorban villantak ki a fogai, majd felemás szemei csak a lányt fürkészték. Épnek tűnt, testének aromája pedig nem árulkodott, olyanról nem, amit ő már megérzett. Nem gondolkozott, ezt mutatja az, hogy felhagyva az őrült futással, inkább kérdőre vonja a lányt, azonban farkastorka erre nem alkalmas. Megszenvedte az újabb alakváltást, amely sosem lehetett a bestiák sajátja és most itt van egy, akinek még is kijutott ebből az adományból.
- Hol van az a féleszű kölyök és a róka? – egy ember egyszerűn értelmezné a látvány és a megszólalás mikéntjét, támadó. Még sem az volt, ijedt, kétségbeesett és tudatlan. Kaan homlokát ráncolva nézett Rii szemébe, – Hátrahagytad őket? - akinek nem kellett azt érezni ettől, hogy felelősségre vonnák. Tulajdonképpen, Kaan egyetértett a feltett kérdésében megbúvó válasszal. Míg a feleletre várt és hallgatta, fülein még úrrá tudott lenni, de farka egyre idegesebben vágódott a szélrózsa minden irányába. A lányt sem kerülheti el sokáig az a pihe szőrt is felborzoló érzés, ami egyre csak erősödik. Nem fenyegető, még is érezni, hogy halálos.
- Érzed, igaz? Valaminek történnie kellett, hogy magának követelje az erdőt. – Kaan arcára a gondterheltség ráncai kezdtek gyülekezni. - Bárhová is tartasz, ne feled, ez az erdő most egy démonrókát szolgál. H a róka nem akarja, hogy eljuss a célodhoz, akkor rengeteg utat be fogsz járni sikertelenül. Engem zsigerből gyűlöl, ha szagát követném, sem találnám meg, de te, te egy tiszta lap vagy. Segítened kell, hogy megtaláljam őt, őket.
…Puha, meleg, virágok gyönge illatát magán hordó test magasodik Shagu fölé, körülöleli őt a hófehér bunda, aminek mintha se vége, se hossza nem lenne. Létezik, élő, még sem árad belőle semmi, ami zaklatott lényének megnyugvást hozhatna. Ki és be, ahogy a mellkas emelkedne minden levegővétellel, egyszerűen nincs és nem szól a szív mindig tompán hallatszó, de állandó ritmusa. Idővel, talán, ha tisztul a homály a kimerült szemek előtt, belepillanthat egy másik szempárba. Örvénylő, feketét, ametisztet és smaragdot mos össze az ezüstszilánkos írisz, ébenfekete, mandulavágású foglalatában. Egyet súgnak csak: vigyázok rád!


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Vas. Jún. 05, 2016 3:29 pm

Nem lát. Nem hal. Nem érzékel. Ilyen volt Shagu. Talán. Ilyen volt egész életében. Nem látott, pedig nézett. Mindig mást és más volt az értelme is. Nem valóságos. Elképzelt. Rémisztő. Álmok. Rémképek. Elképzelések összessége. Nem hallott, pedig volt füle. Figyelt és mégsem értette. Mit mondtak neki? Miért, hogyan, mit kéne tennie? Akarni, tudni, merni. A szavak mögött észrevenni az indulatokat. Mert a szándék a lényeg. Sylan, Yue. Ryen, az első gazdája. A parancsnok, a lila szemű férfi. Rii, Kaan. Nem érzékelt, pedig voltak kezei. Megüt vagy hozzáér. Nem tudta. Olyan volt, mint egy lélek, amelyik nem kötődik ide, mégis láncok tartják fogva idelent. Ez volt a pokol. A föld.
Olyan volt, mint egy leheletnyi pára, amelynek nincs szeme, nincs füle, nincsenek kezei.
Olyan volt, mint egy vad szörnyeteg, amely nem lát, nem hal, nem érzékel semmit. Csak öl. Csak szenved. És ez így megy és menni fog, amíg meg nem hal. Örökkön örökké. A kihasználtság és megtorlás körforgása. Sírt. Csak azt tette, ami megvolt írva a múltjában. Ő pedig ezt siratta. A múlt határozza meg a jövőt. Az élet jelöli ki az ösvényét. Hiszen akarata nem volt. Változtatni nem mert. Túlságosan félt ahhoz.
Segíts anya! Segíts Yue! Segít Ryan! Segíts Sylan! Segíts Rii! Segítség! SEGÍTSÉG!
De már nem volt ereje többé kiálltani. Megértette, hogy nincs értelme. Egyedül van. Senki sem segít rajta. Önmaga pedig nem képes kimászni a veremből, amibe esett. Lökték, hagyta magát, ugrott netán. Senkit sem érdekel. A tényen pedig, hogy ott van, nem változtat semmit. Nem volt már körülötte a környezete, és irónikus módon pont az hozta vissza az életbe, aki a vesztét akarta, de talán tudta is és valami sokkal rosszabbat tartogatott a számára. A halál túl kegyes ajándék lenne.
Egyetlen szempillantás alatt változott meg a környezet. Csak a vörös íriszeket láttam. Tudtam kiéi, de felidézni, hogy honnan, azt nem. Fájt mindenem. Zsibbadt agyam nem volt képes realizálni a helyzetemet. Lebegtem a semmiben, ő pedig az arcomat fogta. Beszélt hozzám, és ha mást nem is, a hangját tisztán értettem. Nem féltem tőle. A közelsége nem volt nyomasztó. Pont, ahogy legutóbb, csak mikor is volt az akkor, az nem ugrott be. Nem is volt elég akaratom ahhoz, hogy megpróbáljam megerőltetni az emlékeim. Fájt valami. Yue meghalt.
Ő viszont azt mondta, hogy mégsem. Arra gondoltam, biztos hazudik, de a szavai meggyőztek. Úgy éreztem, hogy ő csak az igazat mondja nekem. A szemei olyan vidámak voltak, és én is nevetni akartam vele, de valami nem engedte. Nem tudtam boldog lenni. Nem tudtam mi az. Ő viszont nevetett. Ne tedd. Megkínzol vele! Ha én nem nevethetek, akkor te se tedd! Mi olyan vicces? Mond el kérlek, én is akarom érezni. Át akarom élni! A vonásaim azonban leolvashatatlanok maradtak. Fehér márványszobor. Egy holttest, amiben elhaltak az idegek. Nem voltam képes érzelmet mutatni. Semmilyet már. Ez a vég? Tudta, hogy ez lesz. Miért nem tett ellene?
Sajnálom Yue. Meg kellett volna halnom ott a fürdőben, de te nem engedted, és most ezért te halsz meg. Én meg egyedül maradok és mivégre? Rabszolgaságra, amiből kivittél? Nem hallhatok meg, miattad nem! De mi mást tehetnék még? Vissza sem mehetek, miattad nem! Amit kértél tőlem az már nem az enyém. A gazdáimnál hagytam őket. Be akartam csukni a szemeim, de nem ment. Nem voltam már ura a testemnek.
Önző vagyok. Ezért ment el az anyukám. Ezért sodortam bajba Yuet. Ezért utál Kaan. Ezért bántottak a gazdáim. Ezért dobott el Ryan. Ezért ezért, minden ezért… jól mondja. A holló pontosan tudja. Eddig is mindent tudott. Ha itt maradok, megölöm őt is és magamat is, de előtte másokat is. De mit tehetnék. Legyek önző… fogadjam el… hagyjam… hagyom… hagyni fogom…hagynom kell… nem tehetek mást….
Yue. Nem akarom… Se-gí-
Látta. Végre látta a fehér védelmet maga mellett. Látta az oltalmazó tekinteteket, mégsem mozdult meg. Késő volt. Saját vörös szemeiből mintha az íriszek akarnának kifolyni, vérkönnyek folytak alá. Vörös csíkot festettek az arcán lefelé, hogy az állánál egybegyűljenek. De tovább nem volt út. A bestiafiú nem szólt többet. Nem zokogott tovább. Nem látott. Nem hallott. Nem érzékelt.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Szer. Jún. 15, 2016 2:13 pm


Nem rohant, de lépteiről minden, útjába akadó fűszál megmondhatta volna, hogy messze nem volt nyugodt; úgy hagyta ott őket és taposott rájuk, mintha sosem kérdezte volna apját, vajon nekik vannak-e érzéseik. Amazok pedig meghajoltak előtte. Fejében egyre másra a történtek jártak, s az emlékképek között be-bevillant a nagy fa, aminek lombrejtekében régi kincse hevert, elhagyatottan és várón, várva haza húgát, ki éppen a folyót szelte át érte, habozás nélkül. Vizesen vágott át a bokrok között. Érezte a rég halott emberek szagát; vérüket még a bestia sem tudta maradéktalanul eltüntetni, s Rii örült, hogy az embernek nincs jó szaglása. Egy pillanatra állt csak meg, mozdulatlanul guggolt le és hallgatta a szelet, mely ismerős és mégis ismeretlen szagot hozott feléje. Kaan volt, nesztelen suhant a nedves avaron, talán elhagyva őt, Rii nem volt biztos benne. De volt vele, benne valami más is. S ahogy a lány felállt, hogy továbbmenjen, ugrott ki eléje hirtelen, Rii pedig rögtön megértette, mi zavarta eddig s tette őt óvatossá, még a látszólag barát előtt is. Egy fekete farkas. Nem kérdezett és nem is futott el, amikor pedig végre találkozott a tekintetük, a lány, állandóan lengő farkával lejjebb engedte az abban lapuló kést. A másik nem akart bajt talán, viharos mozgása ellenére.
- Csak a bolondok maradnak a veszély közelében, ha nem tudnak segíteni – felelte nyugodtan, selymes fülei azonban idegesen mozogtak, érezve már a változást, mit a lány Kaanban keresett először. Nem voltak jóban a rókával, s Rii jól látta, Kaan mennyire nem szereti Shagut, segítsen hát neki? Vajon megöli-e érte, ha mégsem teszi meg? – Mit akarsz tenni, ha odaértél? – kérdezte inkább, mélyen a másik szemébe nézve – Tudsz-e segíteni nekik, mégha nem is akarják? – folytatta, inkább kérdőn, mintsem agresszívan, s kérdésében megbújt az első mondatának igazsága is, mit talán észrevesz a bestia, ha nemmel felel majd. Idejük azonban nem volt, s ezt a lány is tudta, visszanézett hát a folyó felé, majd előre újra, ahol búvóhelye állt. Kaan viszont nem fogja elengedni. Dühösen fújt egyet, megvárva még a másik válaszát, majd megiramodott, lefelé a sebes víz felé, ahol korábban megfelelően járható gázlót talált. Ott, annak a szélén állt csak meg, lehet később is ért oda, mint az őt követő Kaan, ám Rii mostmár víz közelében volt, előnyösebb helyzetben, mint azt a másik tudta volna.
- Odavezetlek, ha aztán megmutatod azt az utat a kikötőhöz, amelyen a legkevesebb ember jár. Jó lesz? – fordult fajtársához, arckifejezése azonban inkább mutatott nyugtalanságot, mint megingathatatlan kérést, s Rii bárhogy próbálta, nem tudta leplezni ezt a bestia előtt. Félt. Félt az embertől, mely elfogja a magafajtát, de haza kellett jutnia, muszáj volt! - Kaan ezt az elhatározást is láthatta rajta, mégha pontos okait a lány nem is árulta el, s nem is fogja, kérésre sem. Az a sajátja volt, amin senkivel sem osztozott, a földrész ezen féltekének lakói közül. Aztán ha őszinte ígéretet kapott, talpát rátette az első, mohától síkos kőre, és átvezette Kaant a gázlón. Onnantól pedig már nem voltak messze, és ha az erdő is úgy akarta, hamarosan odaértek a rókához, ki fehér bundájával óvta lényének mozdulatlan, kétségekkel küzdő darabját.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Kedd Júl. 19, 2016 9:37 pm

[You must be registered and logged in to see this link.]
Még most sincs válasz. Mit tegyek? Adjak erőt, mely úgy illan el belőle, mint a tavasz lágyan zamatos fuvallata? Nem bánnám, ha nekem egy csepp sem maradna. Kössem gúzsba az akaratát, újra tüzet, vagy legalább halvány parazsát gyújtva meg az élni akarásának? Korábban sem volt jogom hozzá és most már még kevesebb van. Vértől maszatos sápadt arcát érintem ujjaimmal, korábban nyelvem csak elkente ezeket a mélyről fakadó fájdalomkönnyeket. Hidegnek hat és talán csak a nedves rongy csitítja bőrének növekvő melegét. Igyekszem gyöngéd lenni, vigyázni, meg ne zavarjam szendergését. … Elmosolyodom, csak úgy. Nem, nem hiszem, hogy emlék kísértete könnyítene feszültségemen és lázkép sem gyöngyözik hamis látszatát mutatva annak, hogy minden rendben van. Shagu még közel sincs jól. Lesz e valaha is? Megéri-e a reggelt? Visszatér-e még azaz éledő szándék, amiért velem tartott? E kérdésekre csak a lomhán tovahömpölygő idő adhatja meg a választ, órák és egyszerre tűnek perceknek és hosszú-hosszú éveknek.
Még is, még is csak egy emlék lesz. Csendes, minden mélységet bejáró dallam, egy illat, amit sosem tudnék elfelejteni, sajátomban is megbújik virág ízes zamata és egy meleg, sosem fakuló érintés. Sikerül feledni a jelen eltántorító kínját, ahogy elmém megtalálja annak a réges-régi melódiának édes szavait. Én nem merem őt az ölemben ringatni - eltörném-, ahogy édesanyám tette velem, de nem hagyom magára, mellé telepedve, újra és újra ismétlem a mozdulatot, a vállát simítva. Így űzve a fáradtságát, akkor is, ha már hiábavaló.
Nincs hold, az éji ég gyászos ruhába öltözik, ahogy lassan elfogy az utolsó fényfoszlány is. Még sem telepszik meg a sötét idelent a zavaróan zöld mohaágyon. A fák zöldje is megelevenedik, ahogy ellepi az erdő talaját az sok millió hófehér virág és az a néhány kivételes társuk, akik ellopták az alkony pírját, égővörösek és azok is, amelyek a felhők ködös liláját öltötték magukra. Egy félénk késztetés ébred tagjaimban: milyen jó volna elterülni a bársonyos szirmok tengerében, beszívni az illatot, melyek a lonc szenvedélyét idézik, de hamis édes illatuk, ahogy a Hold is csupán lopja ezüst fényét.

- Így gondolkozik mindenki, aki élni akar. Ezt tanítja nekünk a természet. – savanyú mosolyszerűség fut át a bestia macskaarcán. Ez az érzés nem mélyül el, min inkább eltűnik, ahogy a kérdésre próbál választ találni. Évek óta nem mérlegelte már, hogy mennyire teszi azt természetéből fakadóan, vagy az ember kínzását elszenvedve és talán még mindig mindennél jobban meghatározza tetteit a sárkánnyal töltött idő. Visszajött. Nem ölte meg a fiút, amikor megtehette volna. Semmit sem fedett fel a rókának okairól, hogy mit és miért tesz.
- Nem tudom. – őszinte volt, most először mondta ki gondolkodás nélkül azt, amit gondolt. – De, meg kell próbálnom. Egy meggyőződés miatt hibákat vétettem, ha lehet, akkor itt az ideje, hogy rendbe hozzam. Ehhez viszont meg kell találnom legalább az egyiküket. – Kaan az őszinteséget választotta, hogy meggyőzze a lányt, bár ebben a helyzetben nem maradt mása, mint a remény. Nem állta el a lány útját, igen, van benne hajlam, hogy akár erőnek erejével érvényesítse akaratát, egy hadvezértől ezt mindenki elvárta. De megtanulta egy nép vezéreként, hogy óvatosan lavírozva, támogatva egyes megérzéseket, fél szavakban csak az igazság egy részét adva támpontul, bárki meggyőzhető. Mennyivel könnyebb, ha mások önszántukból segítenek neki.
Kaan reménye nem volt hiábavaló, a legtöbbeket az önelégültség mámora hamar elárulna, ő azonban jelét sem adta elhanyagolhatónak tűnő győzelmének. Késlekedés nélkül és készségesen követte a lányt, szinte vigyázva, nehogy egy kicsit is elmaradjon. Árnyéknak is beválhatott volna, ha a fürge teremtés kecses alakjához nem volna olyan otromba nagy.
- Ha ez minden vágyad, akkor megmutatom. Jós ismerem azt a veszélyes partszakaszt, ami minden szökevény reménysége és a város egyetlen gyengepontja. Az ember rettegi azt az utat, ahogy féli a roncs part minden szökevényét. – Kaan szavai? Nem voltak indulattól mentesek, élvezetét lelte abban, hogy a retteget ember hírnevét csorbíthatta. Nem, nem ez volt a célja, hiszen megérezte a leányban a félelem szagának csíráját. Nem kell félnie, ám ezt már nem osztotta meg a vezetőjével és nem is igen tett azért, hogy a beszélgetés fennmaradjon, vagy újra megelevenedjen kettejük között. Azonban a teljes figyelmét élvezte, mindaddig, míg az erdő változni nem kezdett, az a fenyegető él kifakult a levegőből és helyét más vette át. Az éj hűvös, tiszta levegője és egy-egy dúdolásba csendesedő dallam. Kaan is elvesztette formáját, közelségének neszei, szaga, mintha nem is kísérték volna idáig Riit.


//van benne néhány feltételezés, ha nem jó átírom ^^ //


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szer. Júl. 27, 2016 8:32 pm

//Az a vicces, hogy már jó rég meg volt bennem a hsz, szal nem értem, hogy miért csak most tudtam nekikezdeni. Viszont szentül hittem, hogy a te zenédre fogom megírni. Mert a Yue hszhez annyira illett. Rá kellett jönnöm, hogy az én hszemet énféle zenére fogom megírni.

Illetve azért nem színezek sehol, mert Shagu nem szólal meg a valóságban xP

- *ezt írta 4 napja… azóta írja a hszt. *[/color]


+18



[You must be registered and logged in to see this link.]

Két félvér nézett bele a sűrű fehér masszába, mely egyik oldalról eltakarta előlük az étert. Két, megszólalásig ugyanolyan bestiafiú. Az egyikük azonban már nem tudott magáról. Térdelt, akárcsak Shagu a fűben Yue elött. Nem mozdult, már érzéketlen volt az énekszóra, a simogatásra is. Mindennemű életjeltől mentesen meredt maga elé sztoikusan valahova a messzeségbe. Felfelé az ég felé. El a rabláncok elől. Vagy csak a holló képe kísértette még mindig…
Nekem mindegy is volt már. Nem tudtam merre nézzek, hol vagyok. Magamat láttam meggyötörve, szinte holtan. Tudtam azonban hogy él. Ha halott lenne én is az lennék. De én élek, így ő neki is kell. Még…
Én is néztem azt a fehér falat, amit ő. Kerestem benne az érdekeset, ami megragadhatta a figyelmét. Kinyújtottam a kezem. Tudni akartam, hogy átjárható e az út. Vajon a fehér fal olyan szilárd, mint látszik, vagy átenged, ha szépen kérem? Abban a falban pedig eltűnt a kezem. Szépen lassan, ahogyan előre nyújtottam azt. Ijesztő volt. Az az érzés lett úrrá rajtam, mintha ezzel elvesztettem volna. Nem érzékeltem ott a másik oldalon. Talán már nincs is meg. Vissza kellett rántanom, hogy megbizonyosodjak az ellenkezőjéről. Szerencsére a helyén volt, éppen és egészségesen. Az iszonyú érzés mégsem csillapodott. Nem mertem újabb próbát tenni. Így hát nem volt mit tenni, mint megfordulni. Mi van a másik Shagu háta mögött? Eddig csak szemem sarkából éreztem, hogy egy jóval sötétebb hely. Arra viszont nem gondoltam volna, hogy Sylan gazdám fog állni a közepén. Pont mögöttünk, olyan három négy méterrel. Nem rám figyelt, hanem egy harmadik alakra. Karjában tartotta azt, aki láthatóan rengeteg vért vesztett. Közelebb kellett mennem. Nem ösztön volt ez. Az ösztöneim már rég nem jeleztek semmire. Meg is szoktam már. Olyan hívogató volt az érzés, mint egy régi dallam. Ha meghallod, meg kell tudnod, kitől származik. Régi érzések öleltek körbe. Keserédesek és mézesmázosak, olyanok, amiket igyekeztem eltemetni magamban. Hirtelen gejzírként törtek fel, mintha sosem lettek volna távol tőlem. Csak elcsitultak egy kis időre. Léptem egy bizonytalan lépést. Sylan gazdám ha felnéz, kit fog látni bennem? Az ő Nioját, vagy a fiút, aki összerombolta az Oázisát? Hálátlan macskát, aki büntetést érdemel? A második lépésnél rájöttem, hogy remegek. Félek tőle. Ha haragszik rám, akkor talán vissza kéne fordulnom. A fehérségbe. A másik Shaguhoz csatlakozni. Letérdelni mellé és nem mozdulni többé. Ám ha mérges is rám, ő szeret nem? Megérdemlem, amit kapok és végül megölel. Mindig így volt. Megvert, de utána megnyugtatott. Azt mondta, hogy szeret! Hogy nem akarta, csak muszáj volt. Értsem meg, hogy mindig mellettem akar lenni. Mosolyogni akar, és hogy én is mosolyogjak. És én mindig készséggel bújtam hozzá. Felfogtam, hogy, ahogy ő mondaná, áldozatokat kell vállalnunk a szeretetért. Belegondolni, hogy azok a szavak komolyak voltak e, nem volt erőm. Azok a régi érzések. Azok a régi láncok. Fojtogattak. Ezért hát nem volt választásom. Semmiképp sem hátrálhattam meg. Az érzés miatt sem, hogy talán ide tartozom, de azért sem, hogy ha mégsem, le kell rendeznem ezt. Ha már volt oly kegyes és elém jött ebbe a fura fehérségbe. Megszólalni viszont képtelené váltam, ahogy közel értem hozzá.  Ő mégis csak a gazdám! Mit mondhatnék neki? Aztán csak úgy mellékesen felfogtam azt is, hogy mit tart a kezében. Márpedig a saját hullámat. Meg kellett fognom harmadik Shagu testét, hogy elhiggyem. Tényleg ott van. Nem akartam hinni neki. A szememnek. De gazdám még csak szóra se méltatott. Mintha nem lennék itt. Igaz is. Én nem is itt, hanem a kezei közt vagyok… ő pedig a nyakamból kiharapott húst rágcsálja. Teljesen magába szívott ez a gondolat. Se mozdulni se érezni nem tudtam.
Nem voltam.
Láttam magamat valaki másként, és az a valóság élethűbb volt, mint a mostani testemé. Harmadik Shagu viszont nem volt halott. Megérezte, hogy itt vagyok és megragadott. Magához húzott, hörgött, vért köpött. Semmit se értettem belőle, ami új érzést keltett bennem.
Menekülj! – engedj el! – Fuss!
Én is véres lettem. A mellkasom, a nyakam, a kezeim. Undorodtam tőle. A haldokló Shagu nyögéseitől is.
Meg fog halni. Ha nem most, kicsivel később…. és én ezt nem akarom. Nem! Rövid hátrálás után nem néztem merre futottam, csak innen el. A másvilági faltól, ami nem ad fényt. Haszontalan fehérsége csak magába szívja azt. Ahogy a kezemet is. De Sylan gazdám elöl is futottam, aki engem evett elmélyülten. A haláltól is, amit láttam az előbb. Nem is tudom, hogyan találtam magam egy hosszú folyosón, de nem törődtem vele. Csak rohantam a megadott útvonalán. Volt az a szakasz, amikor kanyar következett, nem is emlékeztem mennyi idő után, és akkor megtörtént az ütközés. Nem voltam képes lejjebb venni a lendületet, így pedig törvényszerűen törtem be egy ajtót. Újabb Shagu nézett rám, kísértetiesen hasonló helyen, mint ahol megszálltunk Yueval az eső elöl anno. Betegesen vékony volt, fülig kivágott szájjal. Mosolygott. Nem vidámság volt ez, hanem őrület. Tudtam. Ahogy megláttam tudtam, hogy elmebeteg. Hiányzott belőle valami. Hogy mi, arra képtelen voltam rájönni, de valami fontos. Ezért volt őrült. Rám mosolygott torzzá csúfított arcával. Szemei lázas csillogása megbabonáztak. Ki ez? Ötlött fel bennem a kérdés. Ez nem én vagyok. Tagadtam. Hiszen én nem viselkedem így. Ő pedig dúdolászni kezdett. Egy ismeretlen dalocskát valami szép világról és újrakezdésről. Vékonyka hangon, ami nem illett hozzá… azaz, hogy hozzám. El akartam menni, mégis maradtam. Mi lesz a dal vége? Miért van ő itt? Ki ő egyáltalán? Mert nem én vagyok. Én nem vagyok ilyen! A dalnak azonban végeszakadt és a fiú cincogva felsikoltott. Rémület ütközött ki rajta miközben rám mutatott csont ujjaival. – Neeh, ne bánts! Ne bántsál. Hagyjál hagyj hagyj hagyj. … - Undor fogott el.. Ujja vonalát követve mégis lehajtottam a fejem. Vérben áztam. Vértócsában. . Nem volt még elég? Honnan jön ez mind? – Nem! Te hagyjál! – Rácsaptam az ajtót és megfordulva még egy lépést sem tettem, megláttam a tócsa forrását. Egy másik ajtó mögött, másik nyöszörgéssel terhes levegőből folyt ki a küszöbön. Mintha vízzel elegyedett volna. Elhatároztam magam, hogy kinyitom. A végére akarok járni ennek a rémálomnak. Nem lesz vége, ha csak állok és rácsodálkozok. A szoba nem is szoba volt csupán, hanem egy nagy fürdő és túl ismerős ahhoz, hogy ne vegyem észre kié. A nénié az erdő szélén. Ott szálltunk meg Yueval, de miért van itt? A nyöszörgés tulaja ötödik Shagu volt. Egyre erősebben élt bennem a dac, hogy ő nem én vagyok. Én itt vagyok, ő pedig ott. Nem lehetünk ugyanaz a személy. Mégis… ahogy ránéztem, magam nézett vissza rám. Megosztott ez a látvány. Úgy éreztem magam, mint egy üres héj, amiből ideiglenesen a másik Shagu testbe költözött a lélek. Az pedig haldoklott. Leguggoltam elé. Fájdalmai ismerősek voltak. Meg kellett fognom a kezeit. Vágások nyomai. Nem egyenletes. Lassan kezdtem újra emlékezni rá. Aznap egy egeret akartam megölni, csak út közben a saját bőröm vált céltáblává. Talán csak gyakorlásként. Az utasítás, hogy „tedd”, a kés, amit Sylan gazdámtól kaptam, félresiklottak. Emlékszem már… aznap nem fájdalmat éreztem, miközben felhántottam a húst magamról, hanem határtalan boldogságot. A vállamat egyszerre megszűnte nyomni az ezernyi szenvedés, amit addig magammal cipeltem. Jó volt. És ott, a másik Shagut nézve irigyeltem őt. Az a Shagu nem kötődött senkihez. Elvágta a kötelékeit jó és rossz emberekkel egyaránt. A két seb tanúskodott róla a csuklóján. Ott akartam maradni vele, amíg végleg ki nem múl, de felálltam. Megrendülten, mint egy temetve a másikat.

...


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szer. Júl. 27, 2016 8:43 pm

...

Én nem te vagyok Shagu. Nem halhatok meg veled. Tudod aznap Yue megmentett. Emlékszem, talán a legtisztábban erre. Nem engedte, hogy te legyek.
Megfordultam. Otthagytam meghalni egyedül a saját vérében meg vizeletében. Sőt még rá is csuktam az ajtót, és elnéztem a hosszú folyosót, amin eddig csak fejvesztve rohantam fel alá. Nyugodt voltam. Túlságosan is. Láttam ajtókat melyek csukva voltak előttem, hiába is próbáltam volna feszegetni. Kulcsra voltak zárva. És bár értelmetlenül hosszúnak tűnt, el kellett indulnom előre. Hátra nem akartam. Találkozni az őrült Shaguval vagy Sylan gazdámmal és haldokló Shaguval a karmai közt. De a fehér fény is taszított, ha csak rá gondoltam. Az előtte térdelő Shagu pedig úgy nézett ki, mintha a fény magába szívta volna a lelkét. Semmire sem képes már…. ez volt a véleményem róla. Nem megyek oda vissza. Akkor viszont előre kell mennem. Elhagytam egy, kettő és lassanként több ajtót, mint amennyit meg tudtam volna számolni, de még csak meg se próbáltam benyitni. Nem mertem. Mi van ha van bent még egy Shagu? Aztán a folyosónak vége szakadt, egyetlen üres résben. Belül izzadságszagú párás levegő terjengett. Vöröses sötét és nyögések leptek el. Oda kellett mennem. Tudnom kellett mi folyik odabent. Bár tudhattam volna magamtól is. Shagu. Nem is. Nio három meglett férfival kéjelgett. Ez ő. Ő és én. A szoba küszöbén álltam ledermedtem. Se ki se be. Egy ideig tudomást sem vettek rólam. Minden megbánás nélkül adták át az élvezetnek magukat. És Nio élvezte. Feltolult bennem az érzés. Én is. Hiszen Nio én vagyok. Remegni kezdtem. Ez az a hely, ez az érzés amiből Yue kimentett! El nem tudom képzelni miért. Olyan rossz ez? És ekkor Nio észrevett. Rám mosolygott míg egyik kezével rendületlenül húzogatta a bőrt egy hímvesszőről. Le fel, le fel…
Ezt én is csináltam.
- Tgyerehh csa’hk. Vanh mégh hehly…. – nem beszélt, mind inkább lihegte felém a szavakat arra az ütemre, amit a faránál diktált egy testesebb tag. Közben rám villantotta megreszelt szemfogait, majd a szájához vette az előbbi hímvesszőt. Ekkor az egyik férfi felnyögött, és egy „még” kíséretében magához nyomta Nio fejét.
Ezt nekem is kellett.
Nio azonban nem bánta. Elhúzódhatott volna, de ő csak újra és újra lenyomta a torkán hol az egyik hol a másik férfi péniszét. Mint mikor az ember gyerekek kóstolgatják a csokikat. Ez milyen? És az? És beleharapnak, megnyalják, majd otthagyják a másikért. Vagy meggondolják magukat és mégis az előbbihez fordulnak oda. Rá kellett eszmélnem, hogy fintorgok. Eddig sose mertem, most viszont belegondoltam, hogy mennyire nem akarom én ezt. Erről is Yue tehet.
Közben cseréltek. Nio a hátára feküdt. Láttam rajta, hogy elfáradt a térdelésben, de a férfiak sem bánták.
Szerencséjére. Olyat kapott volna ha csak az egyik is még az előző pózt kultiválná!
Az került hátulra, aki olyan hevesen nyomta az ágyékához Nio fejét. Egyből tövig nyomta és rá is feküdt Niora, hogy egész testében megdolgozhassa. A másik kettő csak odatartotta a szájához, meg a kezébe rakta azt, hogy csináljon velük is valamit, és ő tett is. Nio pedig mindezt élvezte.
Anno... én is… ennyire élveztem?
Nem! Utáltam! Arra emlékszem, hogy bőgni akartam, de nem lehetett, mert akkor megvernek! Minden egyes alkalommal elmondták, hogy „jaj de aranyos vagy” meg „ cuki vagy” meg „ de lányos vagy!” Sylan gazdám meg. Odadobott nekik. „Ez szükséges ahhoz, hogy itt élj” „Látod, ez csak test!” Akkor is feláll ha nem akarod… használd ki, hogy fiú vagy. Nem kell feltétlen élvezned. Ez csak test. Engem szeress. Engem imádj. Én vagyok a mindened.
Igen Slyan gazdám. Szeretlek Sylan gazdám. Nagyon szeretlek Sylan gazdám. Meg is tudnék halni érted Sylan gazdám. Még Slyan gazdám. Ezt szeretem Sylan gazdám… nyomd erősebben Slyan gazdám. Slyan gazdám így, Sylan gazdám úgy…
Ott dobtam el mindent. ….
Mert behódoltam.
Elindultam Nio felé. Homályos tekintettel vettem tudomásul, hogy a harmadik még nem élvezett bele, de már nem is fog! – Teh! – Megragadtam az egyik férfit és elporlasztottam. Nem szándékosan hívtam elő ezt a fura erőt, csak megjelent. De ez most a legkevésbé sem foglalkoztatott. Főleg, hogy a másik kettő is egyből köddé vált. – Te vagy az oka mindennek! – Sziszegve rontottam rá a kimerült fiúra. A hasába nyomtam a térdem. Felköhögött. Úgy. Most már rám figyel. – Miattad hagytam ott az akaratomat! – Megragadtam a torkát. – Elvetted tőlem a lehetőséget, hogy szabad legyek! – Szorítottam belemélyesztve a nyakába a körmeimet is. Fuldokolni kezdett, de még mindig mosolygott. Vörös szemeit rám villogtatta a félhomályban.
Gyűlöllek…
- Azért, hogy ezekkel henyélj! Nézted az arcukat? Nem is láttak! – Belém kapaszkodott nevetve, én meg erre csak még jobban szorítottam. - Hallgass el!
- Énh - nevetett, de láttam, hogy fáj neki, és mégis. A fejemnél karmolászott, hátha arra figyelek, de már túl voltam ezen. Ha kikaparja a szemem, akkor is elhallgattatom! – én  túúúl-éltem! – nyögte.
- Ne nevess cseszed meg! Hallgass Hallgass eeel! – Fájt neki, egyre erőtlenebb volt a karmolászás. Egyre gyengébben szorított a combjával. Nem akartam tudni, hogy mit mond. Nem érdekeltek az érvei. Miatta lettem ilyen gyenge szemétre való. – Gyűlöllek! Utállak!
Kapálózni kezdett. Nem felém, hanem a levegőbe. Láttam az arcát elsápadni, a szemeit kifordulni, láttam kis ereket pattanni el a halántékán, de akkor sem hagytam abba. Nyöszörgött, fújtatott, levegőt akart, és én ettől még hangosabbnak hallottam, mint eddig. Irritált.
- Hallgass el! Hallod?! Hallgass már el! – Aztán egyszer csak engedelmeskedett. Elernyedtek a karijai, a lábai, a mocskos ágyra hullottak. Bár csak egy kis idő elteltével vettem észre. Lassan másztam le róla. Kábultan. Nem tudtam magamról. Habos nyál csurgott a kezemről, a ruhám fehér masszától ragadt. Őt figyeltem nem mozdul e meg. Csönd volt, mégis ott nyöszörészett a fülemben.  Pedig nem nevet már, nem kapálózik, nem nyög fel kéjesen többet. Elintéztem. Mozdulatlan. Mint egy rongybaba. Élettelen bábú. Elmosolyodtam a gondoltra.
Haha. Tényleg! Csak azt tettem vele, amit megérdemelt. Hiszen ő csak egy bábú… mielőtt elájultam volna még eszembe jutott a Shagu aki egy új világról énekelt felvágott szájjal.
Az is állandóan mosolygott.



[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Csüt. Júl. 28, 2016 1:23 pm

Csöndesen hallgatta Kaant. Körülöttük lassanként mindent beterített a köd; s a fojtogató levegő halkan rezegtette a sötéttől elnehezedő avart. Rii hitt. Az előtte álló bestia szavainak és az erdő neszezésének; innen nem jutsz előrébb egyedül. Bólintott. Mi mást tehetett volna? És bár tagjai remegtek a hirtelen reá törő kimerültségtől, ő mégis megfordult, és szó nélkül vezette ideiglenes társát a folyó mély habjai felé. A kérés is adott volt, habár a lány tudta, hogy erre nem most lesz lehetőségük. Talán soha. Íriszei azonban kékesen villantak, egyetlen szó kellett csak neki, s arcán selytelmes mosoly jelent meg. Csak ezt várta.
- Köszönöm. Ne feledd szavaid – mondta ki; és ez a pár hang egyszerre volt figyelmeztető és mégis oly selymes, mint az alattuk rohanó víz. Nem emelte meg a hangját. Nyugodtan nézett a másik szemeibe, mellyel örökre megjegyezte magának az ígéretet, majd ellépett a férfitól, belesétálva a folyóba, az abban elrejtett köveken egyensúlyozva nesztelen. Fázott, ám az ígéret, az ígéret amit egy hozzá hasonló teremtmény tett, belső tűzzel fűtötte testét, és új, az eddigieknél cikázóbb reménnyel töltötte el meghűléstől sajgó mellkasát. Kaan is a vadon szülötte volt, akárcsak ő. Tudta, hogy mit jelentenek a kimondott szavak.
Az erdő változott. Először csak láthatatlanul, majd mindinkább kivilágosodva, a mélykék azonban nem távozott a hatalmas fák közül: lepelként vonta körbe őket, és Rii végre tiszta, hűs levegőt szívhatott. Megtorpant, felfelé nézve hosszan, farka pedig hol ide, hol oda csapódott, ahogyan teste felelt a ki nem mondott érdeklődésre, mely átjárta a lány egész lényét. ~Vége van?~
Meg akarta kérdezni a farkast. Ám Kaan már nem volt mellette.
Nem sietett. Halkan lépkedett a puha földön, mezítláb; csupasz teste szellemként világított az éjben. Félhetett volna, de gondolatai egészen másmerre jártak. Az ember amúgyis kerülte az ismeretlent, és a rengeteg nem bánthatta őt, immáron nem. Befogadták. Abban a pillanatban, ahogy el akart szakadni tőlük. Tűnődőn közelített a dallam forrásához, vállán átvetett táskája minden lépésnél a lábához ütődött, s ha helyes irányba ment, a róka először a halak szagát érezhette meg, melyek több órája álltak érintetlenül az anyag fogságában. Párjukat otthagyta a rég kialudt tűznél. Vajon milyen vad talált rájuk azóta? Szó nélkül állt meg előttük, lenézve a mozdulatlan, maga elé bámuló fiúra, és az ót óvó, hófehér bundára. Szívében régi emlékek tolultak fel; ő énekelt neki. Rii azonban nem hagyhatta, hogy a démon meglássa benne, amit nem akart, nem szabadott láttatni. Leült a legközelebbi fa tövébe, karjait átkulcsolva térdein. Nem kérdezett, nem mondott semmit. Csak várt. Soha egyetlen vadászat nem sikerülhet jól, ha nem tanul meg várni. Rii pedig vadászott. Egy egészen másfajta játékot, mégis ugyanazon szabályokkal.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Kedd Aug. 16, 2016 7:56 pm

Nem nesz az, mely természetessége ellenére is idegen e tájon és nem is az elmúlás savanyú szaga csal elő merengő félálmomból. A levegő telik meg azzal a különös vibrálással. Korábban nem tűnt érdekesnek, mikor figyelmezhettem volna rá, tudatom már a vízszagú jelenéshez kötötte figyelmetlenül, elódázva a jelentős különbségeket. Még sem ő tűnik elő a félhomályból, Rii alakja bontakozik ki. Egyedül jött? Egyedül jöhetett? A választ remélő gondolatok pedig egyszersmind útját állják az emlékek között kószálóknak, de nem azonnal akad el a dallam, méltatlan lenne elhagyni a végét, mert az is hozzátartozik. Egy kicsit, csak egy egészen kicsit olyan, mintha egyre közelítő, bátor léptei a macska lánynak adnák az ütemet az idő fogyásának.
Fázik. Szemérmetlen, az emberek ezzel illetnék a pillantást mellyel illettem, követem és akkor sem talál rám a szemérmesség, mikor már egészen közel áll. Kimerült. Kél újra szárnyra a gyönge szó, mint tette korábban. Magam is látom, de a bűbájt megtörni, mely most még mindig a havasokban élő róka hófehér bundája mögé rejt, nem akarom. Tudatos ellenszegülése ez a késztetésnek. Véd őt is! De mi lesz Shaguva, ha elengedem? Mi lesz, ha …. Pillantásom a földre, de még inkább arra a jelenésre esik, aki Rii lába mellett siklik láthatatlanul, mintha nem is lenne az élő világ része.
Egy rezdülés, valós vagy vélt, elég volt ahhoz, hogy visszatérjek a sápadt archoz és a tekintethez, mely talán lassan végleg eltűnik a fáradság súlya alatt. A bunda mely egy pillanattal ez előtt csupán látszat volt, végleg elveszíti róka mivoltát, ám nem tűnik el. Ujjaim között válik, ha csak rövid időre, valódivá, hogy valami melegíthesse a hűvös testet. Gyöngéden terítem Shagura, eligazgatva, mindezt azért, mert emlékeimben még nagyon is él a kép és az érzés, melyet az Oázisban keltettem benne. Falatnyi biztonság, még ha fájó emléket bolygat is és növeli a hiányt, amit egy anya eltűnés, halála okozhat.
Nem könnyű, ám nem is nehéz magára hagyni a mohával dúsan benőtt földhalmot, ám a rajta fekvő ifjúval már más a helyzet. Nem simítom meg arcát, pusztán megérintem. Nem érti a szavak jelentését, vajon értheti az érintésekét? Egy ígéret csupán, hogy itt vagyok és maradok, ha nem is érez. Az eztán megtett léptek nem vittek messzebb a fánál, aminek a tövében a lány ült és bár folyamatában egyetlen mozdulatom sem ált meg, még is szörnyen hosszúnak éreztem a perceket, míg végül fél térdre ereszkedve előtte megállapodtam. Ugyan azaz egy szó akart előmerészkedni. Sajnálom! Ám, ha követelőzött is volna, akkor sem mondtam volna ki, így értéktelen, semmitmondó, felesleges. A vállai felé nyúltam, rezdüléseit figyelve, hogy ha tart attól, aminek szavakkal nem adtam okát, megnyugtathassam, hogy nem a helyzet adta előnyt élvezném ki. Hiszen csupán arról van szó, hogy újra igába hajtom a születésemkor kapott hatalmat, ám nem bundába öltöztetem kecses alakját, az a „köntös” jelenik meg képzeletemben, amibe Amion oly szeretettel kószált az erdőben. Holdfényű, még sem ezüst kelme, egészen könnyű, szinte súlytalan és még is véd a hidegtől.
- Ez majd melegen tart. – húzom vissza kezeimet. Mondandómat elnyomta a figyelem, mely megoszlott, jócskán szakad valamivel több mint négy részre. Óvatlanul cselekedtem, egyetlen egy bólintás volt, mintha megértettem volna valamit, azonban csak egy jelzés volt a láthatatlan számára. – Pihenj nyugodtan, én fennmaradok egész éjszaka. – mosolyogni szerettem volna, ki tudja sikerült e.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Pént. Szept. 02, 2016 5:50 pm

Valaki megérintett. Tisztán éreztem ujjai formáját arcomon és még ha azt is hihettem volna, hogy felismerném, nem tudtam ki volt az. Furcsa szerencseként elég késztetést keltett bennem ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Egy tisztáson feküdtem. Semmi jel nem utalt a korábbi szobára fülledt emberszagával. Gondoltam is rá, hogy elfelejtem, mint minden mást is, ami nem illett bele a világba, melyet ismertem. Ezt azonban többé már nem tehettem meg, még ha nem is tudtam róla. A tisztáson pedig Ryan gazdám nézett le rám, pár lépés távolságból. Komor volt. Egyből éreztem, velem akar beszélni valami fontosról. Ő mindig valami fontosat mondott, és amit mondott, mindig fontosként mondta. Egészen attól, hogy a láncomat rejtsem el, vagy egyem meg a pazar étket, amit inkább neki kéne, azon keresztül, hogy mit csináljak, amikor berepül egy madár a szobába, addig, hogy ki is vagyok én. Felálltam, majd meghajoltam előtte és nem hoztam fel az eltűnését. A megaláztatást, amiben részesültem a rezidencia többi tagjától, és a hosszú heteket, amikben azt vártam, hogy felbukkanjon. Azt, hogyan mondtam le róla és csodálatos megmenekülésemről, azt, hogy hányszor fogalmaztam meg magamban, mit mondok majd, ki vagyok én, ha megkérdezi a semmiből előkerülve. Hogy kisfiús lelkesedéssel vettem latba a gyengeségeimet és az erősségeimet, és azt, hogy ez az érzés hogyan fakult meg napról napra, percről percre. Minden egyes vendég után hogyan utáltam egyre inkább magamat. A Niot amivé lettem. Azt, aki vagyok. És végül, aki nem akarta tudni ki is ő csak túlélni, akit Yue kétszer is megmentett. Akarata ellenére. Ryan gazdám sokáig nem szólalt meg, néztük egymást bágyadtan, várva a másik lépésére. Én nem mertem kinyitni a számat, mégis milyen jogon is tettem volna? Ő pedig nem mozdult, még csak nem is lélegzett onnan nézve, ahol én álltam. Végül ő törte meg a csendet. Elmosolyodott, de azt is azzal a komoly megfontoltsággal tette, amivel minden mást is szokott. – Rég találkoztunk, és még csak nem is üdvözölsz. Milyen szolgálóm vagy te? – Elszégyelltem magamat erre. Egyik lábamról nehezedtem a másikra, majd szinte egyazon percben ismételtem meg a mozdulatot fordítva is. Lesütöttem a szemem. Hiába éreztem, hogy kéne valamit reagálnom, az előbbi után még inkább megkukultam.
- Kérdeznék valamit tőled. Tudod, hogy mit? - Bólintottam. Mi mást kérdezne?
- Jól van, akkor mond el te.
- Azt akarja tudni Ryan gazdám, hogy ki vagyok én…
- Igen. Nos? Találtál már választ? – Megráztam a fejem. Nem, …mondok neki semmit.
- Pedig valamit csak tudnod kell. Sokat gondolkoztál már rajta. – Még hevesebben tiltakoztam.
- Ejj, ez sajnálatos. Akkor miért ölted meg szegény Niot?
Nem hittem el, amit mondott. Honnan tudja? Látta? Egy sarokból nézte volna, de miért? Mi okból tenné ezt? Zavarodottan emeltem fel a fejem rá, de már nem ő állt előttem, hanem Sylan gazdám. A tisztás se volt sehol, helyette az a kis szobácska, amit Sylan gazdám mindig „dolgozónak” mondott. Az a legelső hely, ami újra értékelte bennem a gyengeség fogalmát. Az a hely, ami aztán újra és újra megtört. Ami a mi, csak a „mi” találkahelyünké vált. Egyszerre peregtek le előttem mindazon jelenetek, amik odabent történtek. Az apró suttogások, szitkok Yue felé, a világ felé, gyűlöletem magvai, az egész estés „örömszerzések” és az egyetlen kapocs, ami megmaradt bennem. Életösztön. Olyannyira akartam élni, hogy nem számított semmi más. Sylan gazdám megadta ezt. Nem pusztultam el valamelyik sikátorban hála neki. Üvölteni kezdtem. Torkom szakadtából ordítottam, hogy „hagyják abba!”. Oda akartam menni Slyan gazdámhoz, hogy rásimuljak, pont ahogy szereti, és ez az érzés, ami feltört bennem csupán a látvány, az ismerős illat és a környezet hatására, elhitette velem, hogy még ott vagyok. Mondhatom neki, hogy „szeretlek gazdám” és akkor minden rendben lesz. Mindeközben pedig jól tudtam, hogy nincs így. Hogy talán haldoklom ebben a bizarr világban és, hogy amit tenni akarok, visszatérni oda, akaratom ellen van. A fejem fogtam, rázott az ideg. Ez ellentmondás!
Miért öltem meg Niot!?
- Elég! Kérem!
Miért vagyok elégedetlen?
- Hagyjátok abba! Meghalok! Nem bírom!
Mit jelent a „szeretlek” ?
- Fáj! Elég! Meg fogok halni!
Fájdalmat? Félelmet? Ki nekem Sylan?
- Nem akarom látni! Nem akarom tudni!
Ki vagyok én? Hadarni kezdtem.
- Egy utolsó rabszolga vagyok, aki félt meghalni, ezért feladott mindent a puszta létezéséért!
Földhöz vágtam a fejem, de nem tűntek el a nyögések, Sylan gazdám leheletének érzete a számban és a fülem környékén. Az ujjai nyomai mindenütt, ahol valaha járt. – Nem tudom… - lihegtem fáradtan. - … nemh. Csak azt, hogy nem akartam őt. Nem akartam Niot…
De Ryan gazdám nem tért vissza. Ott hagyott szenvedni. Pedig elmondtam mindent. Sírni kezdtem. Valóságosan hittem, hogy itt a vég. És miért is ne lehetne? Bár gyerekként bőgtem hangosan, valahol mélyen elfogadtam. Nem úgy, mint az a Shagu, aki vágyta a halált. Élni akartam, de nem úgy, mint Nio, akinek csak ez számított. Pusztán csak vártam, hogy mi lesz. Aztán arra gondoltam, hogy nem halok meg. Ide leszek bezárva annak a szobának a történései közé, amit a legjobban utálok. Örökkön örökké. Ez a gondolat félelmetesebb volt minden másnál. Körbe néztem újra, hátha látok mást is az emlékképeken kívül, de senki sem volt sehol, így lehajtottam a fejem. Nem fogom kibírni épp ésszel. Ezek azok az emlékek, amiket soha nem akartam felidézni egyszer sem.
- Olyan akartam lenni, mint Yue. – nyögtem reszketegen a semmibe. - Ő meg tudja védeni magát. Saját elképzelései vannak a jövőjéről. Vannak céljai, amiket el akar érni. Megvan az ereje ahhoz, hogy képes is legyen valóra váltani őket. De nem csak ez. Elég erős ahhoz is, hogy másokon is segíthessen. Még akkor is, ha ő magának is megvan a saját baja. Tud mosolyogni. Igazán! Olyan sok dolgot tud még, amiről én még csak nem is hallottam. És ő nem akart a gazdám lenni, pedig én örömmel lettem volna a szolgája. Ilyen akartam lenni én is. Nem pedig Nio…
- Nah látod. – Csendült fel Ryan gazdám hangja a közvetlen közelemben. Épp előttem térdelt.
- De ezek csak vágyak Niocska. Csak vágyak, semmi több. De mi vagy te?
Szavai nem Ryan gazdámé voltak, hanem Sylan gazdámé, és az ő hangján. Pedig Ryan gazdám arca nézett vissza rám. A látvány megrémisztett. Nem tudtam mit reagálni. Sylan gazdám Ryan gazdám testét használva simított végig az arcomon. Eltorzította Ryan gazdám arcát. Mohóvá változtatta.
- Nincs jól ez így Niocska. Elfelejtetted, hogy te hozzám tartozol? Az egész lényedben, a tested éés a lelked is. Mindened az enyém.
Képtelen voltam szólni, mozdulni. Megnyalta a szája szélét míg valahogy egyre közelebb került, én meg, mintha láncra vertek volna, mázsás súlyt éreztem a lábaimra kötve. Hirtelen felülkerekedett bennem valami, ami tagadott. Halkan, majd egyre hangosabban és gyorsabban üvöltöttem felé a „nemet”. Hisztérikusan nyúztam le a bőrt is magamról elképzelt láncaimat tépve. Nem mertem Sylan gazdámhoz érni. Egyet tudtam csak. El kellett menekülnöm tőle. Láttam egy ajtót. Láttam fényt szűrődni befelé a kulcslyukon. Tudtam, hogy nem vagyok ott, mégis azt kívántam, bárcsak. Tudtam, hogy Sylan gazdám épp megragad és Ryan gazdám testével ér oda. Mégse éreztem belőle semmit. Gyenge voltam. Újra megtörtem. Mint akkor azon az estén. Aztán az egész megszűnt létezni, pont úgy mint, miután Niot megfojtottam. Csak álltam, néztem a falakat. Sárgás vöröses fényben úszott a folyosó. Mióta vagyok itt és mi ez a hely? Miért találkozom különböző Shagukkal? Haza akarok menni… anya…

//Tessék nyugodtan több hszt is írni, míg én megszenvedek a kövivel is. *már előbb is írhatta volna* //


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Vas. Okt. 09, 2016 10:10 pm

Megszokta a magányt. Álmatlan éjszakákon, villogó szemekkel közeledve hangtalan, feléje surranó áldozatához, melyet többedmagával képtelen lett volna elkapni. Egyedül indulni és érni haza, egyedül ugrani és merülni alá, de a végén mégis belebújva anyja bundájának melegébe, testvéreivel együtt. Megszokta a hideget is. Vizesen jutva át érdes levelű bokrok között, emberi teste pedig szinte világított a holdfényes, sötét éjszakában; cseppek peregtek le róla, s ő szaladt, nem állt meg a fagyasztó szélben sem hazáig, hol ott várt rá anyja éberen s aggódón. Sokszor hallgatták együtt testvéreinek lágy dorombolását, miközben odakint tombolt a vihar.
Remegett a hidegtől, s egyedül figyelte, ahogy a meleg bunda óvón takarja fajtársát. Kezei meg-megrezzentek, oda, oda akart menni ő is: egyetlen pillanat, egy régi, fájó emlék csupán, mihez jól tudta, ostobaság lenne ragaszkodni mostmár. Elfordította fejét, és a hajladozó ágakat nézegette inkább, várva, hogy hogyan dönt, mihez kezd most az erősebb közülük; a róka, aki megváltoztatta az erdőt. Nem is kérdezett. Shagu túléli vajon? Kaan miért tűnt el, vajon a róka okozta ezt is? Visszaengedik, visszamehet már az otthagyott értékeihez? Mások talán megkérdezték volna. Ám Rii nem gondolt ilyesmikre. Tudta, mi a falkatörvény, így hát szótlanul várta a parancsot. Eljutni a búvóhelyéig nem volt ereje már.
Abbamaradt a dal s a démon egyszerre felállt, varázslattal hagyva egy darabot magából Shagunak is, miközben önnön lényének meghatározóbb része a meztelen lány felé közeledett. Rii nem félt. Szemeit az érkezőre vetette némán, de íriszeiben sem kérdés, sem kétely nem tükröződött; még akkor sem, amikor Yue teste lassan már súrolta az övét. Nem várt, nem számított semmire s éppen ezért nem tudta meglepni és összezavarni sem a semmiből megjelent adomány. Hálás mozdulattal húzta összébb magán s rezegve a hidegtől hagyta, hogy e köntös melege őt is átjárja mostmár, belehajolt s arcát is beletemette a térdei fölött feszülő anyagba, megpróbálva minden négyzetcentimétert, minden felületet kihasználni, amire csak adottságai képesek voltak. Fázott és fáradt volt, a lehetőség pedig önmagáért beszélt: nem hagyhatta ki, nem pazarolhatott el egyetlen másodpercet sem, hiszen nem tudhatta, mikor szűnik meg, illan el a varázs. Pár percnyi meleggel több pedig többször mentette már meg életét mintsem számon tarthatta volna, így az volt most a legfontosabb; egy kis ideig nem is figyelt az ajándékozóra ennek okán. Majd lassan pillantott fel rá, annak tekintetét keresve, s ha nem is azonnal, de ajkai is szólásra nyílottak aztán.
- Köszönöm… - mondta ki, s elpilledt lassacskán, még figyelve a mohán fekvőt, de már egyre szakaszosabban. Elgondolkodhatott volna, bízzon-e bennük annyira hogy képes legyen aludni, Rii azonban egészen másfajta elvek alapján döntött. Most egy csapat voltak, és ilyenkor az erősebb segíti a gyengét, ahogy a róka tette velük ezelőtt – Rii számára Yue ezzel elvállalta a vezető szerepét, így ha ő fent marad és vigyáz, a csapat többi tagja pihenhet addig, végső soron többet növelve a csapat életképességén, mint amennyit a legerősebb fentmaradásával elveszít majd. S noha Rii nem volt biztos benne, hogy a macska megéli a reggelt, azért nem hagyta őt magára: felállt, összehúzva magán a holdfényű, meleg kelmét, és odakucorodott a leggyengébbhez, ugyanúgy, ahogy testvéreivel melegítették egymást még kicsiként, egy a barlangban összehordott avarkupacon: pár eltérő színű szőrmegombóc-halom a fal mellett, s ha bárki is rájuk nézett, nem egyéneket látott; egyiküket sem látta tisztán. Így volt most Rii Shaguval, moha-, bunda- és e különleges köntös közé zárva, így várva a reggelt, mit ezúttal talán jó hírrel hoz el számukra a fák között ébredező, halványan kuncogó hajnal.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Csüt. Okt. 20, 2016 4:54 pm

- Nem.. Nincs miért köszönetet mondanod. – nem pusztán végig sem gondolt szavak voltak, halkan ejtve ki, mintha nem akarnám elhessegetni a lányt megkörnyékező szendergést. Felmérve, tudva az elmúlt néhány óra nehézségeit, kihívásait, vállalom a felelősséget és ezt most olyan átkozottul könnyűnek tűnik. Csak érezni, vagy kimondani egyszerre, mennyivel könnyebb, de súlya… túl nehéz, ahogy az ára is könnyen lehet túl drága. A mohaágyon nyugvó felé pillantok, nem, nem pusztán futón tekintek rá, alig látszik belőle valami a fehér bunda alól, de annyi éppen elég, hogy semmi biztatóval nem kecsegtethessenek. Egy hosszabb szusszanás kíséri a nem várt mozgást. Lehunyt szemmel hallgatom a lassú, puha lépteket és mintha csak egy régi gondolatkísértet kebelezhette be végre a jól megérdemelt elismerést a látvány láttán. Igazolást nyer, Shagunak már az első találkozásunk után olyan helyre lett volna szüksége, ahol megismerhette volna önmagát. Bűntudat, amiért engedtem a csábításnak és nem hagytam őt Zuhatagvárosban…
A szellemszerű lényre pillantok, őszinte, érdektől mentes, kíváncsi, ám utálkozó pillantása emlékeztet arra, hogy a látszat csal, mert hasonlóan hozzá, én is egy rideg lény vagyok. Az, igaz? Felé, érte nyúlok és bár meghunyászkodik, nem tesz az ellen semmit, hogy az ölembe vegyem, lassan egyenesedve fel közben, eltitkolva a mozdulatot a szemek elől. Bár, ez az óvatoskodás talán már felesleges, igen, annak tűnik, mert a pihenés „elégedett” szuszogásán kívül, csak a gyengéden motozó szél üt neszt az erdőben. Csendes, túl csendes.
- Elengedheted az erdőt. – megfontoltságból csitítom alig halhatóig a hangom. A hatalmas fekete gombszemek kifürkészhetetlensége zavar, egy démon ezer és ezer trükkel képes még saját fajtáját is megtéveszteni. – Eltűnsz, ha ennél több erőt ölsz ebbe. – nem találgatással hangzottak el szavaim. Régen használt érzék rutinja kúszott vissza ereimbe, egy illat, egy jellegtelen esszencia, mely mindenkit körbeleng, legyen halandó vagy éteri lény. Fanyar mosoly húzódott lapos, egyben a ragadozók vonásait mutató arcára, mintha csak a helyzet felett mosolyogna, egy erőtlen démon, ki még is roppant hatásos mutatványt mutatott be és egy erősnek elismert, akinek most nem futja többre, mint melegséget adó kelmékre, a biztonság igen illékony illúziójára.
Kiugrott ölelő karjaimból, erejének csillámló fonalai áttetszettek a világba, amelyből koros lelke származott. Nem kaptam utána és nem is tartóztattam, ahogy fakuló alakja eltűnt a sűrűben. Nem szólt, nem, amíg utolsó morzsája is ki nem tisztult a megelevenedő erdő levegőjéből. „Keress meg!” Halál után, a gyilkolás mámorító vágyának ébredését követően, egy holtat keresni… és ki tudja, ki tudja mit hoz el a reggel. Egy apró kívánság rebben tova hazám nyelvén, ahogy néhány lépés megtétele után az alvók mellé értem. Csak álltam, hallgatva az erdő suttogását, tűrve a hideget, ami igazából inkább volt áldás, mint átok és a pirkadat volt ez első, melynek sikerült gondolataimat elűzni. A színesedő világ káprázatai magukkal ragadtak, de el nem csalhattak attól a két lélektől, akikre vigyáztam.

//Nem van formában, de ... de ... ^^ igyekeztem //


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Vas. Nov. 20, 2016 7:59 pm

[You must be registered and logged in to see this link.]

Shagu ingje izzadságtól volt nedves. Hideg volt. A sötét erdőben kihűlt. Már feküdt mikor Rii mellé heveredett. Yue döntötte el a mohás földre. Puha volt a moha tapintása, már-már mint egy varázslat. Akárcsak a rajtuk lévő meleg szövet. A lány átölelte a fiút. Egészen közel ért pucér testével a hátához. Shagu meg sem rezdült. Nem érzékelte lázálmában, ahogy azt sem, hogy egyik kezével átöleli a bestia lány. Egy folyosón állt. Reszketett félelmében. A meleget a vér gőzének vélte, a közelséget a nyomasztóan szűk térnek. Mintha a falak előre futnának és megfeledkezve róla a távolban egy pontban találkoznának. Mint a szerelmesek. Vagy anya és fia. Azt az elképzelt pontot figyeltem. Nem akartam tudomást venni arról, ami körülöttem folyik. Hangokat hallottam pár ajtóval arrébb. Neszezést. Valaki csörtet, nyöszörög. Esetleg többen is lehetnek. Egy kéz lógott a küszöbről kifelé. Ez volt a legközelebbi ajtó látványa. Mire feleszméltem, már az ragadta meg a tekintetem. Megbabonázó volt a ridegsége. Mint aki éppen semmibe vesz. Nem csak engem. Az egész létet. Azt a tényt, hogy épp meredten bámulom. De hát csak egy kéz volt, körülötte azzal az ismerős ragacsos lével. Ha közelebb mennék, biztosan találnék mást, ami a kézhez tartozik. De minek is menjek oda, ha itt is el tudom képzelni azt, ami ott van? Már láttam… hátrafelé azonban nem volt út. A falak nem gondoskodtak róla, s noha nem voltam képes felidézni, mennyi ideje is álltam egy helyben, a lábaim maguktól vittek előre. Nem hibáztattam őket érte. Nem volt hátra, nekem meg haladnom kellett. Valamerre. Bármerre. Igazam is lett. A kéz tartozott valakihez. Egy halott Shaguhoz. Úgy döntöttem, hogy mivel már úgy is csak egy test, nem fogom megszámozni. Eddig volt az a Shagu, amelyik a fehér fényt nézte. Ő az első. A második az, amelyiket Sylan gazdám evett. A harmadik Shagu énekelt, a negyedik öngyilkos lett, és aztán ott volt az ötödik. Nio. Ő már nincs. Ez itt, ez is Shagu, de már halott. A szobába se mentem be, de nem is siettem el tőle. Tulajdonképpen nem is én voltam az, aki járt, hanem a lábaim vittek előre. A lépések ritmusa és sebessége pedig adott volt. Se gyorsabb se lassabb az előzőnél. Elhaladtam hát az első ajtó mellett, a második be volt törve. Benéztem. Ott volt egy Shagu. Az asztalra hányva a teste több késszúrással a mellkasán. Nem éreztem semmit. Csak mentem tovább. A következő is hasonlóképp nézett ki és az azutáni is. Mindegyik ajtót kifeszítették vagy betörték. Néhol a deszkát rongálták meg. Valaki kívülről bement és kegyetlenül megölte őket. Ahogy egyre hangosabb volt a csörtetés, olyan ütemben válltam bizonyossá abban, hogy ha meglátom annak tulajdonosát, meglesz a tettes is. Bár nem éreztem semmit se felőle. Még csak kíváncsi se voltam, egyszerűen tudtam, hogy így lesz. Talán engem is megöl és vége ennek az egésznek. Az az ajtó is, ami mögött ténykedett épp, ki volt tépve a helyéről. Az első, amit megláttam egy rémületében szörnyethalt Shagu megroncsolódott teste volt. Kezei szétszórva a szőnyegen, egyik lába kifordulva, fél fejéről hiányzott a bőr. Nem tudtam megsajnálni. Számomra nem volt több egy testnél. Pontosan. Csak egy test volt. Ezt mondta Sylan gazdám is minden alkalommal, mikor ágálltam dolgozni. Csak test. Csak test. Csak… test… aztán megláttam őt. Hangosan zihált, nyögött, nevetés és ordibálás közti elfúló hangokat adott ki magából. Jobb karját magasra emelte és lecsapott, majd a balját, és megint, majd megismételte a mozdulatot. Egy Shagu volt. Háttal nekem. Amit ütött pedig alatta feküdt. Nehéz volt kivennem az ajtó mellől, hogy mi is az. Közelebb kellett mennem. Minden vöröslött körülöttük. A fal is, a bútorok is. A fa beitta a vért, ami így sötétebb lett. A fehér mész pedig világosabbá szítta. De ugyanaz az anyag volt, és ugyanúgy ragadt. Ugyanaz a bűz áradt mindenhonnan. Valami különös volt a látványban. Nem minden piros folyt. Voltak köztük szálas, darabosabb részek is, amik vezettek valahová. Az egyik ilyen szilárdabb valamit követtem a szememmel, amit ki tudtam venni az immár azonos színű padlón, míg a végén megállapodott a tekintetem Shagu lábai között heverő alak elején. Meginogtam. Mint egy fa, amelyet erősebb szél lökött meg. Haj volt. Az övé. Hosszú vörös haja szétterült a tócsában. Mozdulatlanul tűrte a Shagu ütéseit. Rá kellett jönnöm, hogy csak egy test.
- Mit-tettél? – Halkan nyögtem ki a kérdést Shagu felé. -  Ő belőle csak egy van…
A Shagu nem figyelt rám. Arra, amit mondtam. Rám emelte vértől lucskos arcát, fehérré fakult szemeit. Hidegen, mint aki egy tárgyat néz. Talán vak volt. Mégis. Azokkal a fátyolos szembogarakkal engem nézett. Nem telt bele egyetlen pillanat sem, hogy mozgásba lendüljön.
Rám ugrott, vicsorgott. Nekiszaladtunk a falnak. Megfogtam a nyakát, próbáltam eltolni magamtól. Ő belém vájta a körmeit, ha nem fogtam volna, megharap. Alig bírtam ellenállni. Az ereje mintha többszöröse lett volna az enyémnek. Végül megcsúsztam. Ráestem egy kisebb asztalra, ő utánam vetette magát. Magasba lendítve a lábát ripityára törte. Egy pillanatra faforgáccsal telt meg a levegő. Nem volt időm azon gondolkodni, merre forduljak. Bevertem a fejem valami keménybe. Körülöttünk egymásra borogatott bútorok hevertek, mocskos leplekkel takarva. Eltántorogtam a legközelebbiig és ráborítottam Shagura. Felüvöltött. Megcsúsztam a vérben, Shagu pedig nem maradt a halom alatt sokáig. Hiába hallottam a fújtatását, nem tudtam levenni a szemem a vörös hajzuhatagról. Addig nem, amíg nem fogtam meg. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy tényleg ő e az. Óvatosan félre sepertem a kedves arcról a tincseket. Eligazítottam, hogy jól láthassam a meleg zöld szemeket. Belül valahol mélyen megremegtem. A kezeim reszketni kezdtek. Olyan érzés volt, mintha ketté törtek volna. A látvány, amely eddig kísértett valósággá vált. – Gyilkos. - Suttogtam. Tele gyűlölettel. Másik Shagu nem válaszolt, nem reagált rám újfent. Utáltam őt. Azonban mire megfordultam volna, újra lendületet vett. Teljes testtel fordultam felé, csak hogy nagyobbat szóljon a jobb horogja. Letepert, természetfeletti erővel nyomott a padlóhoz. Ott ütött ahol ért. Egyszer jobbról, egyszer pedig balról. Pont, mint az előbb. Megint csak tehetetlennek éreztem magam. Képtelen voltam megakasztani a vad tombolásában. Pedig akartam. Minden egyes ütés után a dühtől görnyedtem össze. Egyszer beakadt a keze a mellettünk fekvőbe. Yue…


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

5 / 6 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.