Időmondó
Télelő
Időkép
Aranyfényű hajnalok. Ködtengerbe merülő alkonyok. S minden színpompás világ kibontakozik lassan, ahogy búcsúzik a tikkasztó meleg. Az élet egyszerre gyorsul fel és lassul le a szigeten, alkalmazkodva az év utolsó terméseihez. A tenger. A tenger dúl és fúl, akárcsak egy sértődött szerető. Szokatlan ez időtájt, hogy ezerarcú szörnyeteggé váljék.
hírek
Hírmondó
Kisebb helyreigazítások, illetve néhány eltűnt kép pótlása történt.
Írta: Szerkesztők
Frissítve: 2017.10.31.
***
NE,
... írj más nevével!
... káromkodj!
Reklámhoz pedig, használd az URL-t!



hírek
Üzenet
Latest topics
» Vigyázz! Kész! Mondd!
Vas. Dec. 24, 2017 2:01 pm by Shagu

» Remetelak
Szer. Nov. 29, 2017 2:47 pm by Shagu

» Kikötő - Halpiac
Hétf. Szept. 11, 2017 2:02 pm by Amarillisz

» Képajánló
Vas. Nov. 27, 2016 5:53 pm by Shagu

» Északi járás - Ördög kanyon
Kedd Aug. 23, 2016 6:18 am by Perhasan

» Hajnaldal Terem
Hétf. Aug. 22, 2016 5:29 pm by Asfalot

» Utcarész
Kedd Ápr. 26, 2016 11:02 pm by Yeon

» Vad vízű vidék
Csüt. Feb. 18, 2016 10:23 pm by Lumera

» A Szürke-folyó forrása
Vas. Feb. 14, 2016 10:12 pm by Rangor

» Keresett karakterek
Szomb. Feb. 13, 2016 4:12 pm by Hét Hold

Információk
Télelő
Gondolat
Gyönyörű és megszégyenítő dolog az ember életét mint egészet szemlélni: a műalkotás kész, a forma kerek. Egy ember elindul a Nagy Utazásra, de történetét itt hagyja mások tudatában.
Brian W. Aldiss


j
Itt vannak
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

[ View the whole list ]


A legtöbb felhasználó (28 fő) Vas. Júl. 22, 2012 3:13 pm-kor volt itt.

Remetelak

4 / 6 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Hétf. Jún. 29, 2015 9:43 pm


Hirtelen állt meg, mezítelen talpán érezte a kiloccsant víz nedvességét, mely eláztatta a földet, nyirkosan tapadva hozzá sima bőréhez. Fülei mozogtak, oldalra fordította ki őket, majd előre s megint oldalra. Nem sietett. Óvatosan tette le maga mellé a favödröt, s egy pillanatig látta maga fölött a lombokat, víz hátán tükröződőt. Odébb kiáltás harsant, még a szél is megváltozott; feléje fújt. Rii felkapta a fejét, szinte mozdulatlanná dermedve. ~Emberek.~
Hiszen más nem csap ekkora zajt. Nem bántja az erdő lakóinak nyugalmát, csak tovahalad, beleveszve a körforgásba, minek törékenységére vigyázni kell, óvni azt, részese lenni, nem véve ki belőle többet, mint amennyit feltétlen szükséges. Rii a mellkasán átvetett zsákból kilógó uszonyt figyelte. Amaz már egy perce nem mozdult. A lány tudta, hogy sietnie kell. Különben nem lesz ízletes a fogás. Továbbindult, nesztelenül térve le a megszokott ösvényről, egy másikat, távolabbit választva. Vadcsapás volt mind, az intenzív szagok pedig kellő védelmet nyújtottak neki arra a húsz-harminc méterre, mely elválasztotta otthonát a folyótól. Egy nagyobb fa tetejéhez közel rendezkedett be, lentről az ágak és a dús levélzet takarta a kuckót, amit nagy gonddal rakott össze. Fáradtságos munka volt, de Riinek a biztonság volt az első. Anélkül képtelen lett volna nyugodtan aludni. Az alvás pedig éppoly fontos volt, mint az élelemszerzés. Így erősödött, napról napra fürgébbé és kitartóbbá válva: csapzott, fakó haja kifényesedett és feldúsult, farka selymesen simult csupasz hátához, léptei ruganyosabbak és élettel telibbek lettek, s már nem fáradt ki a hosszabb úszások után sem. Az embereket azonban kerülte. Ezért nem ment fel többé a házhoz, noha a róka útmutatása alapján – és nyomaikat követve – könnyedén odatalált. Még aznap éjjel. Ám Rii idejében észlelte az idegent, és fordult meg, végleg maga mögött hagyva új ismerőseit, akik olyan ostobák voltak, hogy egy ember mellett tértek meg pihenni. Rii nem értette őket. Elmehettek az embertől, és mégis visszamentek hozzá. Dühösen préselte össze ajkait, ha arra gondolt, majdnem velük tartott. Csak a kószán felderengő múltjának köszönhette döntését, Rii pedig örült, hogy hallgatott rá. Lassan sétált felfelé, kerülgetve a szárazabb ágakat; a lehető legkevesebb hanggal, de folyamatosan haladva lakhelyéhez, ahol végre zavartalanul költhette el reggelijét. Reménykedett benne, hogy az emberek hamar továbbállnak. S a hangok valóban távolodtak is. Valami más viszont pont ekkor érte el őt.

Ijedten nézett fel s tétován állt meg, fejét hol erre, hol arra fordítva, füleit mozgatva, újra meg újra beleszagolva a levegőbe, mintha csak bizonyságot akarna nyerni, rosszul érezte az imént. Érzékei azonban éppoly kifinomultak voltak, mint ahogy az a család első számú vadászához illett; nem volt esélye ekkora hibát véteni. Kivillantotta fogait, és szélsebesen indult meg, hátrahagyva a vödröt, mely csak lelassította volna.
Szinte száguldott a fák között, noha terve egyelőre nem volt. Rii tudta, hogy jobban hall s érez, mint ők: lelassított s puhán lépdelt tovább, attól a ponttól kezdve, ahol már hallhatták őt. Egy közeli bokor alá osont, onnan kukkantott előre, felfedezve a két alakot, akiknek hangjához eddig nem tudott mást kapcsolni. Csak ketten voltak, egy harmadikat szorítva a fához. Azt a harmadikat, akinek szagát Rii száz közül is felismerné. Rájuk azonban nem ronthat, azzal mindkettejüket megölné. Annál is inkább, mivel a banda többi tagja is a környéken lehetett: Rii sokszor hallotta őket az erdő ezen szakaszán. Bármikor előkerülhet belőlük még. Hátranézett: a folyó nem lehetett messze. Talán ha egyiküket el tudná csalni odáig… ~A másik addig biztosan végezne a fiúval.~ Hangtalanul szitkozódott, és vette elő a kését, farkával fogva meg, elrejtve a háta mögött, egyfajta biztosítékként. Majd felkapott egy követ, és egy jól irányzott dobással átdobta a szemközti bokorba. A terve tökéletes volt.
- Hát ez meg? – mindkettő hátranézett, s ugyan a nagydarab enyhített kicsit a fiú szorításán, de rögtön utána már fordult is vissza hozzá, magához húzva a kölyköt, csakhogy aztán erősen a fához szegezze megint.
- Csak ketten vagytok, mi!? Igen!? Hát akkor mi zörgött ott? Azt ne mondd, hogy nyúl, te fiú, mert kiszorítom belőled a maradék levegőt is! – majd társához fordult, aki egy bólintás után megiramodott a zaj forrása felé. Rii készenlétbe helyezte magát, azt a pillanatot keresve, amikor a fürgébbik a bokorhoz ér: amint lehajol, hogy megnézze azt, Rii hátulról ráugrik majd, karmait belemélyesztve a férfiba, elvágva annak torkát. Az ember azonban nem jött, s mire Rii ráeszmélt volna, mekkorát hibázott, erős kar ragadta meg, kihúzva őt a bokor alól.
- Nézd már, egy másik – röhögött a férfi – Bár ez egy kicsit agresszívabb – hajolt el egy karmolás elől, továbbra is nevetve. A lány fújt, próbálva szabadulni, de ereje nem volt elég rá, s mire szabad kezét újra elindíthatta volna fogvatartója torka felé, amaz egyszerűen hozzávágta a földhöz, továbbra sem engedve el – Add ide szépen azt a zsákot, és ígérjük, elengedünk – mondta negédesen, a szütyő felé nyúlva, ám a lányban feltörő haraggal nem számolt. Rii végigkarmolta az arcát, s a férfi reflexből kapta oda mind a két kezét, próbálva elállítani az abból feltörő vérzést. Ez volt a veszte. Penge villant, a nagydarab férfi és a fiú számára láthatatlanul, s egy pillanattal később Rii zihálva fordult le az emberről, testéről csöpögött a vér. Az ember vére. Villogó szemekkel állt fel, kezében a mellette heverő férfi késével, majd indult el a megrettent bandita felé. Társa kikerekedett szemmel rángatózott még egy ideig, nyakát szorongatva, majd végleg elnémult. Riit nem zavarta különösképpen: az ember el akarta venni tőle a zsákban lapuló halat.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Szer. Júl. 01, 2015 6:55 pm

/ ilyen amikor a róka kutyául van? ^^/
Egy átkozott fácán csapott ki a bozótból, mintha csak összeesküdött volna azzal, aki estére a húsát szánta nyárson a tűz fölött pörgetni. Elkapott! A semmiből jött, teljesen váratlanul. Sem hang, sem szag nem árulta el a bűzlő disznót. Marka érdes volt és forró, rávetett pillantásom fölényességet olvasott le a sebhelyek szabdalta vonásairól, sötét szemeiben pedig a vadászok lázas vágya éget. Meglepett és így ő volt fölényben. Elrántott, nem kaptam fogódzkodó után, elnyeklett kiáltásom. Azt sem éreztem, ahogy a hátam először ér földre, minthogy nem fogott tovább, semmi sem tartott vissza attól, hogy végig ne csússzak a partfal lankásabb részén. Pedig úgy igyekeztem felfelé, sietve, de óvatosan, hogyha tényleg van mitől tartani, azt inkább én lepjem meg. Hát. Nem sikerült.
Ordítani akartam, ordíthattam is volna, ha a felvert föld pora nem kezd el fojtogatni és nem potyognak apró kövecskék a nyomomban, vagy már a vadász előtt? Összerántott a fájdalom, nem az, amit esés közben, karcolások képében szereztem, hanem az, amelyik már hetek óta belülről rág. Fel kell kelnem! Fel… Elakadt a lélegzetem, szándékosan türtőztettem maga. A léptek súlyos döngése mind közelebb ért, aztán már közvetlen előttem csikordultak meg a tetemes súly alatt, a folyóban gömbölydeddé csiszolt kövek.
- Lám-lám, mit lehet a folyó…parton fogni. – röhögött erősen, röviden. – Mit is? – már nyúlt is értem. Tudtam mit akar tenni, de mikor húsos ujjai erősen a hajamba markoltak, már azzal is tisztában voltam, hogy e pillanatban csak rontani tudok a helyzeten. Felemelte a fejem. Nem ellenkeztem, de nem néztem rá úgy, mint aki fél. Felettébb ironikus volt a helyzetemet nézve, hogy meghunyászkodás nélkül a halálát kívánom.
- Nem is rossz. – szívesen a képébe mondtam volna, hogy az, ami kiáramlik a szájából, viszont túlszárnyalja ezt a jellemzést. – Hányan vagytok? Láttam a kis tábort. Merre vannak a cimboráid?– minthogy nem mutattam a válaszadás hajlandóságának szikráját sem, rántott rajtam egyet. Belé kapaszkodtam és karmaimat is a csuklójába vájtam. Muszáj megszabadulnom tőle, mert Shagu, ő… Nem tetszését az öklével adta a tudtomra. Kicsit kótyagosan megint a föld és a kövek illatát szívhattam be közelről. A szemem viszont megakadt valamin, ahogy felé fókuszáltam. Egy pillantás volt, elég is. Kell a tőre!
- Válaszolni fogsz! – lendítette a lábát, amiért igazán hálás lehettem. Közreműködött, méreg ide, vagy oda, csak démon vagyok. Igaz, most csak egy kicsivel gyorsabb és semmivel sem erősebb, mint azt a látszat súgja. Elmarkolom a lábát. – Hogy Az a.. – kirántottam a fegyvert és térde hajlatát metszettem át. Eldőlt, jajgatást és szitokáradatot vegyítve, de a móka ezzel nem ért véget, mert a felém nyúló keze elért…
Borzasztóan nehéz és fullasztó. Ez a rövid leírása annak, ami a kellemetlen hasogatás mellett jelenlétének észrevételét követelte. A sok-sok színes folt lassan olvad egyé és kezdett megformálni valamit, egy olyan ábrázatot, amit nem akartam ilyen közelről megismerni. Hogy röhögött e, vagy hörgött? Azzal voltam hirtelenjében elfoglalva, hogy lehámozzam a nyakamról a kezeit, kevés sikerrel jártam.
- Meg..fojttalaaakk!! – érzem. Azt is, ahogy egyre kevesebb az erő az ujjaimban, ami az övéi ellen fordulnak. Muszáj! Erőlködve néztem értelemtől mentessé vált tekintetébe, lassan engedett a szorítása, mélán felnézett az égre, majd hátravágódott. Még élt. Sután a tőr után tapogatóztam, szerencsétlenségére megtaláltam és bár elpazarolt időnek éreztem, elmetszettem a torkát.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szer. Júl. 01, 2015 9:25 pm

Akkor sem mondtam volna semmit, ha kifejezetten követeli! Ennek elsődleges oka az volt, hogy másodjára jóval jobban szorította rá a torkomra a kezét, mintha nem ismerné, hogy meddig mehet el. Páni félelemben lebegtem a fa tövétől pár centire és még csak könyörögni se tudtam az életemért. Persze amikor kimondtam, hogy mit tegyenek magukkal, akkor bezzeg nagyon bátornak éreztem magam. Az igazság viszont az volt, hogy azt hittem, azok lesznek az utolsó szavaim. Sietettem a halált. Egy ilyen közvetlen ellenállást nem hagyhatnak figyelmen kívül és megbüntetnek. Erre számítottam. Nem akartam meghalni, de nem ismertem magamat. Nem is tudom. Azt hiszem attól tartottam, hogy elmondanám Yue hollétét. Az pedig megbocsáthatatlan bűn lett volna. A megtorlás azonban elmaradt, talán a zörej hatására, nem latolgattam. A fülemben éreztem dobogni a szívem, vörösen láttam magam előtt azt a nagydarab embert, a halált részint elfogadva. Aztán az meg elmaradt. Nem csak a félelem miatt szédültem. Mi esz ha megtörök? De csalódottság is volt bennem. Pedig én mindent megtettem!
- Nézd már egy másik! - Nem láttam. Izmos túl szorosan tartott. Mennyi ideje is lógok a kezében? Bivaly erős lehet ez az ember. - Add ide szépen... - Dulakodás hangjai, a férfi felordít, szitkozódik, Izmos pedig majdnem eltöri a nyakamat. Mi történik? Nem tudok megmukkanni sem, nem hogy odafordulni! Zihálást hallok, bár az is lehet, hogy csak halucinálok. Azt hallottam ilyen előfordul ha elfogy a levegő... Lehet, hogy... de még mielőtt találgatásba kezdhettem volna, a szorítás enyhült. Ránéztem a férfire. Megrémült és kitartóan néz egy felé! Nehezen oda tudtam fordítani a fejem annyira, hogy a látóterem sarkában megpillantsam a lányt. Nem olyan soványka mint mikor elsőre találkoztunk, bár ugyanolyan csupasz mint akkor. Lehet hogy élvezi. Mögötte egy alak feküdt és piros volt a fejénél. Aztán észrevettem, hogy a lány is piros. Az agyam elsőre nem tudta feldolgozni a két jelenséget egyszerre. A lány, aki védtelennek látszott, és a vér a testén. Kés is volt nála és felénk közeledett. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat, de azt tudtam, hogy az első találkozásunkkor sem haverkodtunk össze vele túlságosan.
Lassan került be a látóterem közepébe, kimért léptekkel közeledett felénk Izmos meg mintha kőszoborrá vált volna, egy lépést sem tágított a fa mellől.
Ez meg akar ölni mindkettőnket?
- Engedj el! - Rekedtes hangom erőtlen volt, én magam haszontalanul hadonásztam a feje közelében, ám észre vettem a férfin, hogy zavarja. Talán a szégyen, hogy egy bestia megölte a társát a közvetlen közelében, dermesztette ennyire meg. Most fogja fel, hogy már nem tehet semmit. - Eressz el, ez meg fog ölni minket! - Éreztem, hogy vele együtt én is rettegek. A lány, akinek a nevére sem emlékszem, pont olyan reakciót váltott ki belőlem, mint az előbb a "haramia". Ám most ezt arra kellett fordítanom, hogy átragasszam fogva tartómra is. Ki kellett rángatnom a kábultságából, mert én aztán nem várom meg mire ideér! - Már megérezte a vért, semmit sem tehetsz, csak menekülj! - Vinnyogni kezdtem, amúgy sem fér a tüdőmbe annyi levegő, amennyivel igazán felemelhetném a hangom. - Nem akarok meghalni! Nem így! - Egész testemben kapálództam, mint aki mindjárt beleőrül a helyzetébe. - Ez nem evilági lény! Ereszz Eressz eeel!! - Könyörgésem követeléssé duzzadt, mely tele volt a pánik érzetével. A férfi rám nézett, és félt! Mit félt, rettegett, és erre segítettem rá. - Közeledik, itt van.... - nyárfaként remegtem a vaskos kezei közt, ő pedig döntött. Felordított, és futásnak eredt. Persze a földre estem, és nem maradhatott el a köhögés, a torkom intenzív nyilallása. Nem volt jártányi erőm sem, és amúgy sem tudtam volna hova futni. A lány pont elállta a Yue felé vezető utat.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Szer. Júl. 15, 2015 7:32 pm


A sós vér csípte felhegesedett ínyét. Éles fogával folyton kiszakította, szinte minden nap, ezúttal viszont ismeretlen érzés vegyült bele a megszokottságba, felzúduló érzelmeket lopva a bosszankodás mögé. Megállt. Először nem tudta hová tenni, arca szélén azonban hamarost megjelent a mosoly, maga számára is ijesztő lehetett volna talán, Rii azonban most nem törődött mással. A vergődő bestiafiú is eltűnt, a fák homályosak lettek, a nap fakón sütött rá az ösvényre, melyen lépkedett. Barnából egészen mélykékbe sötétlő szemeit mereven szegezte a férfira, kezében megforgatta legújabb és talán legbecsesebb prédáját: a tőrt, melyet gyilkolás árán szerzett meg. Ajkain fenyegetőn csillogott az ember vére; kezei síkosak voltak az egyre sűrűsödő, meleg folyadéktól, s csak ment tovább, nem nézve oldalra, mégcsak nem is pislogva, résnyire szűkült pupillákkal. Egy nagymacska éles pillantása volt ez, mielőtt az áldozatára ugrik.
Eszébe juthatott volna, miért jött, de tekintetét sem fordította oda a földön heverő, köhögő fiúra, akit meg akart menteni: egyetlen szó nélkül ment el mellette. A levegőben áthatón illatozott a frissen fogott hal, csupán néhány centire tőle; mostmár biztonságban elfogyaszthatná. A bestialány azonban nem érte be ennyivel. Gondolataiban lángolt az erdő, testvére kiáltása töltötte be a füsttől telített, nehéz teret, s nevetés, gúnyos és vérfagyasztó; és az izzó kés éle, mely élő teremtménybe mar bele, miközben őt erős kezek tartják szorosan. Talpa alatt felnyögtek a levelek, ahogy a nagydarab férfi után ugrott. Nesztelenül érte utol, annak esélye sem volt a menekülésre. Kigáncsolta, társa fegyverét szúrva bele az ember lábába, direkt nem érintve artériát. Élvezte, ahogy felordít. Szenvtelen pillantással nézett végig rajta, s hagyta, hadd tápászkodjon fel. Messze úgyse mehetett. Meg akarták őt ölni, őt és a bestiafiút is. Elvették volna mindenüket, megkínozták volna őket, újra rabságba taszítva. Nem érdemeltek más véget. A férfi rémülten bukdácsolt előre, segítségért kiáltva, hangja betöltötte az erdőt, végigzúgva a folyóparton. Rii pedig játszott. Leterítette áldozatát, végig annak szemeit nézve; szinte megbabonázta, ahogyan az ember őrá nézett. Nem gondolkozott, nem érdekelte, hogy veszélybe sodorhatja magát. Kezét finoman tette rá a zsákmány szájára, miután leguggolt melléje; szelíd mosolya kővé dermesztette az eleddig a porban vergődő férfit. Rii hangtalanul szedte el tőle a felszereléseit, és tette el; közben egyetlen szót nem szólt, és tekintetét sem vette le az emberről. Az emberről, aki már az övé volt. Miután végzett, elemelte kezét a másik szájáról, és elmosolyodott. Látta a megnyugvást, mely átjárta zsákmánya minden porcikáját: ahogyan a megkönnyebbülés végre teret kap, feloldozást nyújtva a félelemtől lebénult izmoknak, és megjelenik a remény, az élet reménye. A lány belevágta a tőrt a férfi felkarjába, elvágva a mozgató idegeket, elkapva a kétségbeesetten lendülő másik kart is, megismételve a mozdulatsort. Az ember ordított, Riit azonban ez csak feltüzelte. Rengetegszer tárt már fel állatokat, legtöbbször halat és szarvast, azok azonban nem adtak ki magukból hangot. A körforgás részei voltak, s a családja tisztelte az állatokat annyira, hogy ne hagyja szenvedni őket. De az ember… az csak elvenni tudott. Most megtanulja végre, mi jár annak, aki elvesz, de soha nem ad. Rii ráült a mellkasára, és gyakorlott mozdulattal helyezte be a penge élét a bőr alá. Szemei élénken villogtak a leplezetlen izgatottságtól, s mosolygott, nem nevetett, csak mosolygott. Apró mozdulatokkal haladt előre, nyaktól lefelé fejtve le a bőrt a tehetetlen zsákmányról, s amikor már úgy gondolta, elég volt, és az áldozat ordítása is rekedt próbálkozássá és könyörgéssé apadt, egy elegáns mozdulattal, undorral az arcán vágta el az ember torkát, berugdosva a mozdulatlan testet egy bokor alá. Felette állt még egy darabig. Olyan különösnek tűnt így, halott némaságba burkolózva. S a szél is mintha hűvösebben fújta volna rá a vérben ázott tűleveleket…


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Vas. Júl. 26, 2015 2:36 pm

A vöröslő nyílásból feltörő, a megszökő levegőtől habos vér apró buborékjainak pezsgése még most is undorral töltött el. Merőn, egy kívülálló számára túl mereven és ijedten bámultam a művem. Mintha először tettem volna meg, hogy tudván van más út, még is kioltottam egy életet. Valóban, nem először, de nem is utoljára váltam és válhatok más hóhérává. Egy pillanatra lehunytam a szemem, a vértől maszatos penge a kövek közé mélyedt, az érdes felületre kenve a bűn vörös jelét. Nem éreztem szükségét annak, hogy megtartsam és az sem ragaszkodott hozzám egykori gazdájának vére által. Túl gyors és túl.. tapasztalt vágás volt ahhoz, hogy akár egy apró csepp is beszennyezze a kezem. Mást, mint mosolyogni azonban nem tudok. Tudom, hogy hátborzongató, hogy bárki undorral fogadná és az őrület jelének bélyegét sütni rám, de magától jön. Pont ugyan olyan természetesen, ahogy az izmokat a pillanat elhanyagolható része alatt megfeszíti, felkészítve az azonnali cselekedetre az a hang. Az, amelyik kétségbeesett félelemmel zsong a levegőben. Fél és szenved! Felhangzik újra és újra, a kín mardosásától egyre fáradtabban.
Meglepően könnyű az indulás. Eltűnik a súly jelentősége, aminek nyomása alatt a kövek kifordíthatnák bokám, még csak meg sem karcolják mezítelen talpaimat. A hálám elmarad, hiszen az, hogy a természet rendje ellen valót cselekednek, nem egészen a lényemből adódó előnyök, mint inkább tudatos ferdítés az okozója. A domboldal laza talaja sem kíván megindulni alattam, ugyan úgy behódolt, mint az életet elfelejtett kőhalom, bár nyomomban finom, porrá omlott földet szitál a partra. Segítségül, kinyújtott kezem elé hajol nem is egy ág, vékony indává nyúlva tekeredik csuklóm köré gyöngéden, hogy megtartson és ráfogva feljebb segítsen. Hogy meglepően nagy felelőtlenség a részemről? E pillanatban legkevésbé ez érdekel, hiszen alig egy pillanattal elcsendesült az, akiből az imént még könyörgő szavakat csalt ki valaki. Halott, annak kell lennie, hiszen ha elnémult már nem nyújt szórakozást, minek éljen. Rideg, ám egyszerű döntése ez egy démonnak. Tudom, hogy nem az. Ez a tudás most nem nyugtat meg, mert Shagu ott, vagy a közelében van és nem, arra nem akarok gondolni, hogy csendbe vált áldozattá. Mert aki kiáltott nem ő volt és még csak nem is Kaan.
A sietséget emberi ész nem foghatta fel, a természet pedig nem akart más pártján állni. Hallgatott hát, eltűrne, méghozzá némán minden léptem, elnyelte ágain növesztett leveleinek a rezzenését és még sem szűnt meg élőnek lenni az erdő. A felvert avar, a kiontott vér illata és az eltaposott fűszálak keserédes aromája egyenes utat mutattak. Pont azon az ösvényen vezetve, amin a folyóhoz mentem és ez ijesztő volt. A lépteim még is inkább lassultak, mint kétségbeesetten röpítettek volna, hogy a sok képzelt képet elűzhesse végre a valóság. Csak egy egészen apró eszencia, mélyen eltemetkezve a vér sóssága alá. Ismerős? A látszat ellenére, eleresztve a természetet a szolgálatomból felkészültem léptem elő az embermagas, sűrű bokrok szövevényéből. Nem hökkent meg a látvány, ellenben a megkönnyebbülés kiül az arcomra.
- Nem sérültetek meg? – olyan idegen és elcsépelt ez a kérdés, de még is jóleső volt feltenni.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Vas. Júl. 26, 2015 4:08 pm

Olyan gyorsan váltakoztak a reményeim, lehetőségeim, hogy azt is elfelejtettem, hogy várjak valamire. Lehetett volna, hogy megáll mellettem és felsegít én meg idegességemben hahotázni kezdek. Mint mikor annál a szőke kapitánynál. Ha tudta volna, hogy mi jutott eszembe róla, biztosan nem lett volna velem olyan kedves. A lány is biztos megijedt volna és elenged én meg visszahullok a porba. Bár az is lehetett volna, hogy mellém áll és mond valamit a maga kimértségével, én pedig még nem tudok válaszolni, csak krákogó helyesléseket, esetleg zavarosan igyekezni Yue felé le a partra. A folyó illatát is éreztem már, persze mindent elöntött az émelyítő vér illat. De mindez nem nem történt meg és gondolkodni se tudtam róla, hiszen a lány tovább haladt. A férfi hangjára lettem figyelmes. Az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm innen. A lány menjen amerre lát, biztos arra van dolga. Majd sikoltás, könyörgés nagyon közelről. Nem a lányé, nem is Yue. Nagy levegőkkel erőltettem magamra, hogy felálljak. Túlságosan előttem voltak ahhoz, hogy ne hajtson ösztönösen is a lábam feléjük. A férfi és a lány. Elhallgattak. Mikor felbukkant a bokor mögül a látvány, eltátottam a szám. Nem éreztem semmit. Félelmet sem és szánakozást sem, semmit. Mintha abban a pillanatban nem lettek volna érzelmeim. Nem voltam ott léleben. Az zökkentett vissza, hogy nyeltem egyet. Majd a lány a férfi karjába vájta a kést. Nem vett észre, sokan vannak így. Kétségbeesett kapálózás, halálfélelem ült ki a férfi arcára. Azé a férfiére, aki olyan magabiztosan nyomott a fához.
Egy ember!
Nem mondtam, hogy ne tegye. Hagytam. Utáltam azt az embert.
Mégis futni kezdtem az ellenkező irányba. Egy embert ölt meg. Azok közül egyet, akik annyi éven át tartottak a kények kedvükre fogságban. Azok közül egyet, akik mindenfélére kényszerítettek. Azok közül, akik olyan dolgokat szeretettek meg velem, amit utálok és azóta is utálom, hogy szeretnem kellett azokat. Egy rabszolgatartót ölt meg. Könnyedén, minden habozás vagy szánalom nélkül. Könnyen....könnyen...könnyen... túl könnyen... belebotlottam Nyurga holttestébe, átbukfencezve rajta. Visszanézve a kifordult nyakra, az üveges, semmire se meredő tekintetekre, egy rongybaba látszatát keltette. Azonban csak azután jutottam el idáig, hogy mellé ürítettem ki azt a kevés vacsorát ami bennem volt, meg még ki tudja mit korábbról. Az zakatolt belül, hogy meneküljek, a lány nem normális. Embert ölt! Ennek nagyon rossz vége lesz! Az emberek nem hagyják ennyiben! Ők erősek, mindent megtehetnek, ha megtudják... ha megtudják... azon kaptam magam, hogy egy fának támaszkodom és mentőövként kapaszkodom belé. El akartam futni, de a lány... meg.fog.halni.
Yue hangja csapta meg a fülem. Hogy felejthettem el! Miért van itt? Szinte azonnal bírtam futásra gyenge lábaimat és belé kapaszkodva a vörös hajú fiúba, eszelős tekintettel meredtem rá.
- Megölte őket! Őrült! Mindkettőt megölte! - A koszos ingbe fúrtam a fejem. Nincs időnk, nem lehetek gyenge. Most nem! Nem akarok itt lenni, nem akarom ezt!
- Én nem vagyok ilyen. Én nem tudom ezt megoldani! - De csak kifogás volt, amit sajnos hangosan is kimondtam. Megragadtam Yue kezét, és a lány felé futottam. Ha itt hagyom meghal.
De megölt embereket! Ártani fog nekünk! Itt kell hagyni őt az embereknek!
Mégis, saját akaratom ellenére, megragadtam az ő kezét is, és a folyó felé vettem az utam.
- Átvágunk a folyón és... Kaan majd utolér! - Teljes erőből rohantam lefelé a folyóhoz. Semmi tervem nem volt. A batyut is ott hagytam a helyszínen.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Vas. Júl. 26, 2015 11:09 pm


Amaz nem mozdult. Szemei nem látszottak, teste befelé fordult, hideg arcát lágyan szőrözött falevelek simogatták, vértől lucskos felkarját odaszálló por sározta össze. Egész… békés volt így. Rii mozdulatlanul nézte. Csak nézte. Kezében még mindig a tőrt szorongatta, látása lassan tisztult ki, tekintetét azonban még most sem vette le az emberről. Az halott volt. És ő ölte meg.
Rii több embert látott már meghalni, és soknak ő is okozta a halálát, de sosem közvetlenül. Mindig volt valami, ami megcselekedte helyette, a tömegként zúduló víz, egy faárboc vagy éppen egy társ, kiről hitte, hogy társ. Mindig úgy gondolta, szükséges, hogy máshogy nem lehetett. Most azonban nem. Hagyhatta volna elfutni. Mégsem tette. ~Alszik.~ A gondolat váratlanul és megnyugvást ajánlva hasított elméjébe, mégsem érezte magáénak azt. Ujjai ráfogtak a fegyverre, erősebben, hogy szinte az egész karja beleremegett. Leguggolt a férfi mellé. ~Alszik.~ Felordított, és belevágta a pengét a hullába. A sebből előbukkanó sötétvörös vér megfontolt folyamként áradt szét, ám az ember ruhája mohón itta azt be, egyre nehezebbé válva, a súlytól pedig a fehéredő kéz a férfi bordájáról a földre hullott, halk puffanást hallatva. A lány még ezt is éles robajnak érzékelte a síri csöndben, mely körülvette őt, s mely semmilyen más zajt nem engedett a közelébe. Nem hallotta a bestiafiú ordibálását sem, lépteik sietségének ütemét; a fiú és róka feléje tartottak. Nem fülelt, távolabb kérdések hangzottak fel a fák között: egy ismerős kereste barátait, fennhangon, mintha az erdő csak az övé lenne. Rii felállt, kezéből kihullott a tőr, ahogy hátrébb lépett. Az embert nézte, akinek kíméletlenül vágta el a torkát. Nem mozdult, nem ment, nem menekült. Karjára ujjak fonódtak, és húzták el onnét, Rii pedig követte az utat, melyet kijelöltek számára, egyetlen szó vagy ellenkezés nélkül. Mégcsak oda se nézett. Az ember egyre kisebbé vált, mígnem eltűnt az egyik kanyar után. Rii beharapta ínyét. Saját kését azóta is farkával fogta közre, egészen megfeledkezett róla, s csak most, hogy pillantása elszakadt a mozdulatlan testtől, ébredt rá, hol is van. Kétségbeesett, dühös mozdulattal lépett ki, megelőzve fogvatartóját, és lendítette lengedező farkát annak torka irányába. Ki kellett szabadulnia, és el kellett menekülnie innét: tudta, hogy nincs ereje minden banditát megölni. Köddé kellett válnia! Ez mostmár egyáltalán nem volt játék.
Döbbenten találta magát szembe a bestiával, s még épp idejében állította meg a mozdulatát, s húzta is vissza azt, háta mögé rejtve farkát a benne lapuló fegyverrel együtt. Megtorpant, magával együtt állítva meg a csapatot, ha a másik elég erősen fogta. Nem értette, hogy kerültek ide, enyhén tátott szájjal meredt rájuk, majd tekintetét a mögöttük futó ösvényre futtatta, valamerre a bokor irányába, ami alatt rejtett kincse feküdt mozdulatlan.
- Én ne… nem ak… - lesütötte szemeit, és igazából azt sem tudta, tulajdonképpen mit nem akart. Nem akarta megölni az embert? Vagy igen? Ő volt az egyáltalán? ~Igen.~ Hátuk mögött újabb kiáltás harsant, és Rii ment velük, bármerre, amerre új ismerősei vezették. Végig a földet nézte maga előtt. Ott a fánál, új érzések kerítették hatalmukba, olyanok, amelyekkel nem bírt el, amelyeket nem tudott kordában tartani. ~Majdnem bántottam őt.~ És futott. Mellettük és utánuk, szó, szavak nélkül.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Hétf. Júl. 27, 2015 6:22 pm

Nincs vérző sebe. Nyakán tekeredik néhány vörös fél gyűrű. Ezek a szemmel felfogható jelek, melyek megalapozzák nyugalmamat és az ismert riadtság, a rettegő kuszaság, ami újfent hatalmába keríti tesz mozdulatlanná, amikor belém kapaszkodik. Merev? Távolságtartó? Kezeim maguktól indulnak el, hogy vállat megfogva a szemébe nézhessek, hogy lássa, most már van kire támaszkodnia. Nincs egyedül… De, mit mondjak? Próbáljon megnyugodni? Vagy azt, hogy már semmi baja sem eshet? Hogy nem kell ölnie és nem kell látnia, hogy mások megteszik, akár helyette?.. Nincs egyedül! Még is egymagában találtam rá, hiába számítottam a lányra, kinek illata még mindig itt tekereg élénken, nem lehet messze, de Kaan sincs itt. Így vigyáz ő? Könnyű, roppant könnyű az ő felelőtlenségére ruházni saját hibáimat és okolni, keményen vádolni, mintha az ő puszta létezése lenne a hiba és az oka annak, hogy Shagu megint olyat élt át, amit nem kellett volna.
Magával húz, nyugtatásnak szánt, arcát simító kezemet markolhatta meg. Két tétova lépés után engedem, hogy ő diktáljon, irányt és tempót szabva. Nem lenne szabad, hogy ezt hagyjam, talán. A hová oly közeli és olyan émelyítően vérszagú, hogyha nem látnám miért és még inkább kiért vállalta, nem érteném. A lány is dermedt, emlékezetemben nem ez az engedelmesen követő lény képe él róla. Most még is minden tétovázás nélkül igazodik a Shagu diktálta iramhoz. Most érti meg mit tett? E pillanatban fogadja el talán, hogy saját élete helyett, a másikét adta az égiek kezébe? Egy felé, de nem egy irányba fut tekintetünk. A hang, ami felhangzik nem hagy magunkra. Hányan vannak még ezek a pokolravalók? Az indulatos gondolat, a halált kívánó pillantás, mely nem férkőzhet az arctalan, alaktalan üldöző közelébe, mert éle elvész az erdő zöld labirintusában, nem elég. De feltűnik más, minden intőjel nélkül. Nem súgott a penge vére éhes éle, ha elég az idő, a tompa tekintet megsúgja talán, hogy a lány nem akar ölni, csak szabadulni. Ahogy ő cselekszik, úgy teszek magam is ellene. Használva a köteléket, melyet Shagu szorosan tartó marka ad, magam felé rántom őt, nyaka elé emelve szabad kezem, hogy ne érhesse el a tőr. A penge azonban szomjan maradt, gazdájának akaratából és bár kimért a pillantásom, amit a lányra vetek, de nem hibáztatom.
- Nyugodjatok meg! – szóltam rájuk csendesen, már leengedett karral. Hát, csak elhangzott ez a vészes helyzetekben szinte kötelező szó. – Mindketten! – nyomatékosítottam. Figyelmem tetemes része még is inkább Shagura fordult, ugyan erős, de még mindig roppant törékeny. Vele ellentétben a lány, nem engedi széthullani magát… Igazság szerint, mindketten kölykök még. Megindulok, ha Shagu nem engedi el a kezem, én sem az övét.

A rohanó folyó partjára más utat mutattam, egy újabb vérben ázó test látványa fölösleges és veszélyes is lehetett volna. Kicsit feljebb, ahol hatalmas görgetek kövek akadtak össze és roppant súlyuk szilárd, ám nehezen járható utakat alkotnak, reméltem átjárót. A moraj azonban eltántorított, olyan erőről adott tanúbizonyságot, ami abban a pillanatban ripityára tőr, amint megkaparintott magának. Megállni, űzött vadként sosem szabad. Most muszáj volt! Reméltem, hogy nyertem magunknak, magamnak még egy kis időt. De, utolért és mert elmertem feledni, rögvest törött üvegekre vetett, amit dühödt lángjai hevítettek. A dübörgő hangzavar felett a mindent megfojtó némaság uralt el. Nem éreztem a kövek ütését, de tudtam, hogy térdelek és elhaló, szaggatott lélegzettel hallgattatom el a fájdalomkiáltást. Jól esne eldőlni és hagyni, hogy minden történjen úgy, ahogy éppen a sors hozza, de még mindig nincs kedvem feladni.
- Is..mersz gázlót? – fojtottan, akaratból feltett kérdés volt, ami mellé megpróbáltam a lányra nézni, de ez még most meghaladta a tűrőképességemet.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Hétf. Júl. 27, 2015 10:20 pm

Yue összeesik a közvetlen közelemben, de már a vízben gázolt. Valahogy kicsúszott előtte a kezem a kezéből és most, lélekszakadva rohanok az elszakadt kötelék után. Nem is sejtem, hogy önnön erőm támad ellenem. Fel voltam villanyozva, szó szerint, ami a vízhez éréskor kiszabadult. A következő pillanatban már csak a némaság, és holt testünk ringatózik a vízparton. Rii pedig, aki mindebből kimaradt, az áram ütötte halakat szedegeti össze mellőlünk. Talán még az üvöltöző haramia is elhallgat, sőt, el is tűnik e bizarr látvány után... Nos...
Nem ez történt.
Valami egészen más.
Valami még ennél is hátborzongatóbb.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Yue védett meg a lány haragjától. Nekem nem jutott eszembe, hogy magát védené. Én csak a kést láttam, ami a napfényben csillant meg. A felém szegezett pengét. Megrettentem tőle, egyből elengedve a kezét.
Utál.
Yue azonban védelmezőn állt elém. Az ő keze meleg volt, barátságos. Jó volt a közelében maradni. A kiáltozás ellenére is képes voltam egy helyben megállni. Ha Yue azt mondja, akkor lenyugodhatok. Azonban végig ott volt a félsz. Kaannal közösen döntöttünk úgy, hogy elkísérjük Yuét a forrásig és a forrás aszonya majd meggyógyítja. Yue beteg. Nekünk kell megvédeünk őt. Kaan azonban most nem volt itt. Valahol máshol tereli el a haramiák figyelmét. Így képzeltem el. Nekem pedig itt és most az volt a dolgom, hogy a nagy bestia helyett is ellássam a feladatot, amit magamra vállaltam. Nem tudom, hogyan akartam megvalósítani, de eltökéltem magam. Nem volt választás a "nem tudom". Ez Yue életéért ment. Semmit, soha nem akartam ennyire, mint most ezt.
A kiáltozás. Többen vannak! Egymást hívják!
- Lenyugodtam! - Jelentettem ki akkurátusan, de megfogni a lány kezét semmi esetre sem. Féltem, hogy belém vágja a kést, pedig nekem még dolgom van előtte. - Menjünk Yue. - Könyörögtem neki, azonban amíg ő nem ad jelet, csak magamban őrlődök. Ő jobban tudja, hiszen ő ő! A félelem azonban sürgetett. Valahol út közben engedtem el a kezét. A lányt szemmel tartani, Yuera figyelni, és az egyre közeledő hangok gazdáira is összpontosítani nehéz feladatnak bizonyult.
A lány nem megbízható. Elárul titeket!
Lassítottam a folyónál.
Túl nagy a sodrás.
Yue belegázolt, de...
A lány közelebb van hozzá!
- Hé ti! Álljatok csak meg! -
Még hallom, a csobbanást. Ösztönösen fordulok az idegen hang felé, de legszívesebben Yue után rohannék.
Nem hagyhatod a lánnyal együtt! Megöli!
- Gyertek csak ide cicuskák!
Elé fussak, vagy.... túl sok az aljnövényzet. A fák sűrűn belepik a folyó partját. Nincs helyünk, nincs időnk!
Mit tegyek! Csak egyet látok. Hol a többi? Yue rosszul van! Yue, Yue... megrázkódom. A lány meg fogja ölni.

Hiba volt elhoznunk, ugye? Mondtam neked!

Érzem ahogy felgyorsul a lélegzetem, pedig az előbb nyugodtam le. - Hozzá ne érj Yuehoz, mert megbánod! - Talán hátrafelé böktem a fejemmel közben, de lehet, hogy a férfi felé vicsorogtam, valószínűleg mindkettő egy kicsit. Eltávolodtam tőlük. A férfihoz közelebb. Nekem kell, nekem muszáj megvédenem Yuet. De hogyan? A férfival vagy a lánnyal foglalkozzak?


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Kedd Júl. 28, 2015 12:13 am


Mit rejthetett az a pillantás? Keze ökölbe szorult. ~Majdnem bántottam őt.~ Szemeit lesütötte, de a róka elől nem menekülhetett, ösztönösen fordult feléje, ahogy meghallotta a parancsot. Egyenesen annak íriszeibe nézett, hosszan, s talán csak ekkor tudatosult benne, hogy mit is tett. Elfordult, el előlük, de mégsem tőlük el. Bántotta, hogy rászóltak. Hogy hibázott. Apját látta maga előtt, mérgesen, s magát egészen kicsinek, susogó fák árnyai közt, távolodó léptek elől bújva fáradtan. A bestiafiú hangja élesen hasította a levegőt, ám Rii nem nézett rá. Elindultak, ő pedig ment, rohant utánuk. Érezte a fiú mély ellenszenvét, mely szétszóródva vibrált előtte, sűrű gázzal töltve meg a levegőt, szinte megfojtva őt. Fogait összeszorítva futott tovább, mást most nem tehetett: tudta, hogy egyedül egyiküknek sincs esélye.
S mint megváltó, arcán végre lágy szitát szórt szét a pára, robajló vízmosásból törve fel hozzá, síkossá téve vértől vöröslő karjait, ahogyan a lány őutána kapott, megkönnyebbülten és boldogan, a viszontlátás örömétől lassulva le, megilletődötten állva meg előtte. Rii a folyót nézte. Soha még ennyire csodálatosnak nem látta e csillogó csodát, tenyerét belemerítette s ivott pár kortyot, felfrissítve magát. Mellette kimerülten esett térdre társa, mögötte több hang is felkelt, mind magáénak akarva az igazat, mit e helyről csak Rii tudhatott egyedül. A lány felállt, elszántan nézve szembe az újabb támadóval, szeme sarkában azonban felhabzott a dübörgő folyó, ahogy a fiú karját szántotta át és át, nem hagyva nyugodni őt s békében pihenni. Rii gondolatait lassacskán betöltötte a változás mély némasága, s a kérdést hallotta ugyan, ám testtartása más választ ígért. Behunyta szemeit, és puhán, nesztelenül lépett oda a folyóban heverőhöz. Nem törődött a felszólítással, nem érdekelték a következmények sem. Csak egyiküknek segíthetett. Rii pedig azt választotta, akinek nem volt esélye egyedül. Hangtalanul hajolt le a rókához, felkarolva őt, meglepetten tapasztalva, hogy kevesebb súly nehezedik rá, mint elsőre gondolta.
-  Nem a foglyom. Nem fogom bántani – szólt még vissza, idézve azon korábbi szavakból, mik a megkönnyebbülést jelentették számára akkor, kitaszítva őt a tehetetlenség küszöbéről, bele egy tettekkel teli jövőbe, mit mostanáig szabadon élhetett. Rii pontosan tudta, hogy tartozik nekik. Akkor is, ha a bestiafiú legszívesebben végezne vele is, az ember után, kivel kétségek nélkül hagyta ott a folyóparton – Hunyd be a szemed, és képzeld, hogy puha homokban lépkedsz. A fiú meglesz – fordult támogatottja felé, majd teleszívta levegővel a tüdejét, és elindult. Nem kérte a rókát, hogy bízzon benne. Azt sem, hogy ne féljen, noha lehetett volna mitől. A víz a vadon törvényeit követte, erőteljesen száguldva célja felé, ám a lány érezte őt, nevet adott neki, tisztelve minden cseppet, mellyel e világon úton útfélen összeakadt. S a víz meghajolt előtte, ideiglenesen eszközzé válva kezében, s a lány tudta irányítani, a színtiszta akaratot hívva segítségül: a folyam szétvált talpuk alatt, szilárd tömeggé sűrűsödve néhol, hogy mögöttük határt nem ismerve zúgjon tovább, elsodorva mindenkit, ki útjába merészelt állni. Lassan haladtak. A folyamatos koncentráció és a másik megtartása túl sokat kivett a lányból, a kövek, melyeken lépkedtek pedig csúszósak voltak: Rii képtelen volt négy lábnyi területnél több vizet mozgatni egyszerre. Egyre szaporábban szedte a levegőt, tartása gyengült, s amikor kéklő szemeit már elsötétítette a parti füzek leveleinek árnyéka, elengedte a rókát, s egyensúlyát vesztve esett a sekélyesbe. Nem látta, nem tudta, mi történt a túlparton. Szemei előtt káka lengedezett a hűvös szélben, valahol egy megzavart béka krákogott felháborodottan, s a világ forgott, forgott, majd fokozatosan sötétült el.



/ Úgy értelmeztem, hogy Yue fáradt Rii meg elbírja, szóval nem lesz ellenkezés (vagy ha lesz is, túl erőtlen). Ha viszont nem jó így Yue, szólj és kiveszem onnantól hogy elindultak befelé a folyóba Smile /


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Szer. Júl. 29, 2015 8:57 pm

[You must be registered and logged in to see this link.]
Moccanj! De csak az idő halad tovább és rövidül a tér. Itt vannak! Hiányzik valami, még nem tudom mi az, talán az a falatnyi meleg, ami eddig oly szorosan tartotta a markomat? A tanakodást kitölti a morgás, pille életű indulat, melyet az irritáló szavak szültek. De a róka nem farkas, hogy pusztán tudva az erdő jogos urának címét, agyarát húsba mártva tanítsa meg mindenkinek, ki törvénye ellen vét, hogy ez a vadon és farkastörvények uralkodnak. Tettem, vagy nem is, egy mozdulatot, egy parányi szándékot, hogy megnézzem kit evett a nyomunka a bosszú. Egy kellemesebb hang másfelé vonszolta imbolygó tekintetem, a lányé volt, igen, az övé és erre oly sokáig tartott rájönnöm, hogy már éreztem határozott markának a szorítását. Fogoly? Fogoly voltam, az ő akaratának a rabja és azt hiszem mosolyogtam, nem volt görbe, egyenes volt ajkam íve. Hogy kérheti azt, hogy álljak és járjak, amikor a fejem sem tudom megemelni? Elbírt, ahogy a szél is elbírja a gyermeklánc tollas magvait. Nevettem volna, de fájdalomban ordítani és nevetni nem megy egyszerre, így beharapva ajkam, hallgattam és némán léptem vele. Először nem hunytam le a szeme, a csodálat végre elég erős volt ahhoz, hogy elragadja figyelmem, de elmúlt… egyszer csak nem volt jelentősége. Hová is lett az a falatnyi reménység? A nyugtalanság bántó és csalárd, itt van mögöttünk, jön velünk, de remélem nem áll meg, megcsodálni ezt a precíz vízfalat.
Fordulj meg! Mint az őszi levél, amelyre már nincs szüksége a téli álomba szenderüllő fának, ága vesztetten, rongyosan az élet utolsó szikrájával, aláhullottam. Elmerült a világ. Hogy miben? … Nincstelen volt. Képtelen volt megjegyezni, hogy hogyan fogadja be a színeket, csak fekete, édes, meleg, megváltó, fénytelen sötétség. Elfojtott minden hangot, így nincs hamis szó, mely örök sebet hagy, de kedves sem, amely feloldozhatna. Egy érzés azonban átverekedte magát, elérve a világ velejét és hullámot keltett benne. Keserves gyűlölet!

Semmi sem moccant. Nyugodt. Csendes. Egészen olyan, mintha halott lenne az egész táj. Ott lent, nem uralkodott sötétség, csak a szürke árnyék, amit egymásba boruló kő és földdarabok toldoztak össze. Na meg, a kitekeredett fák, elpattant gyökereinek édes levet eresztő szálai, mint boszorkány bozontos üstöke riogatják a gyönge lelkeket. De! Ezt senki sem látja. Már nem. Egy magányos kéz akad még, a semmit roppanásig markolva még most is, mikor már a test sem él, minek részét képezte. Várj csak! Hallod? Még is lenne szemlélő?
Ama csonktól, éppen csak gondolatnyira motoz valami. Kitúrja a földet maga elől, látszik, bármi legyen is az. Megfontoltan halad és mindhiába óvatossága. Feje fölött, finoman pereg a pórrá tört zsíros föld, sistereg, pattog, de csak halkan. Előbukkan végre. Fekete, nyílhegyforma feje, gyöngynyi sárga szemeit felfelé irányozza, kibuggyanó villás nyelvével a levegőbe szimatol. Előre vetődik és hiányában a gyönge piramis nem csak omladozik, súlyos falai leomlanak, mélyre temetve a halott létezésének utolsó nyomát is. Fent, alig egy gyermekembernél magasabban, egy izmos, elfajzott ordas állt, mozdulatlanul. Tekintete az égen függött, még mindig. A sietség csak elméje roppant késztetése volt, de lényét, lelkének legmélyéig átjárta az irtózatos félelem. Az égen, az égen a szikrázó aranyfényt szóró Nap korongja mellett feltűnt valami, valami, aminek nem volna szabad ott lennie. A Hold, melynek a mai eget nem kéne díszítenie, nem bújik meg selymes kék palástja mögött, fekete gyűrű övezi. Fekete fénnyel ragyog, mind fenyegetőbben közeledve a nappal ura felé.
A bestia végre megugrik, ahogy elhulló bundája nyomán fedetlen maradt bőrét érinti a jeges szél. Fut, rohan. Követi a szél által elé csavart vérillatot. Hasogatja mellkasát a metszés, amelyet a törött penge hasított belé, de ez meg nem állítja. Hamarvást eléri azt a fát, amelynek tövében fekszik az egyik őseihez megtért haramia, leköpné, ha ideje nem sürgetné. A másikra pillantást sem pazarolna, de az, az útjában feküdt. Ügyes kéz munkája, mind a kettő, de vajon kié? Zajt hall, kiáltást, többet is. Tört rántva siet tovább, tovább, egészen odáig, míg végre meg nem látja a parton sorakozókat. Ajkának jobb szeglete ütemtelenül ráng, ahogy ferde viccsorba torzul macskaszerű ábrázata. Megöli. Mindet megöli! Csak a fiút nem, aki olyan kedves Yuenek! Csak őt nem!

Nehezen mozdulnak a víz hidegében dermedt ujjaim, sután, megcsúszva találnak csak fogódzót a meder fenekén. Remeg a karom, egészen erőtlen, de teszi, amire utasítottam. Kiemel a pocsolyából, hol a víz színe a felvert homoktól sárgás. Vörös, újra, vagy megint? Vörös szálak tapadnak karomra, víztől nehezen visszahúznának és végtelennek tűnő hossza nem engedi el a vízfelszínét. Csak bámulom, merőn, de nem gondolkodva. Valami hív. Tisztán hallom, hallom, ahogy újra és újra megpendíti azt az egy édesen szóló húrt. Összerezzent a találkozás, a viszontlátás önmagammal? A víz hullámot vett, elsodorja a vonásokat, csak a kérlelhetetlen ametiszt szempár maradt érintetlen. Érintetlen? Felkacagok. Fáradt és ismeretlen a hang, bánt. Kezemmel némítom el a számat, hogyne is halljam, valami forró szántja végig az arcomat. Könnyek?


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szer. Júl. 29, 2015 10:07 pm

[You must be registered and logged in to see this link.]

Szeretlek Yue. Megbízom benned. Csak benned az egész világon. Ezért megfogadtam magamnak. Megmentelek, még ha nem is vagyok elég erős hozzá. Ha mással nem, akkor a halálom árán. Tudom, hogy haragudni fogsz értre. Tudom. De nem tehetek mást. Nem vagyok olyan nagy mint Kaan. Nélküled az élet szürke lenne. Vissza csúszna abba, amiben eddig léteztem. Te adtad vissza az életet nekem. Kihoztál a halálból. Nem kell többé szenvednem. Köszönöm.
A lánynak, akiben viszont egyáltalán nem bíztam meg, nem akartam odaadni őt. Megrezzentem szavaira, és bár az idegen férfi látta bosszús fintoromat helyette, szerettem volna a lány tudtára is adni nemtetszésemet. Ne vigye őt sehova! Nem az ő dolga! Ez az én feladatom! A férfiről azonban nem vehettem le a tekintetem. Szavaimat pedig elsodorta egy hirtelen jött szélroham. Egy pillanatig senki se hallotta a másikat. Az útonálló, éreztem a közeledését, biztonságban érzi magát. Hát persze! Egyedül maradtam. Elhúztam a számat, de csak egy vicsorgás futotta elhatározásomból.
- Itt hagytak téged nekem? - Megszólalt! Bár ne tette volna. Direkt használt egyes számot? - Kolonc vagy nekik. Nem tudsz úszni? -
- Csönd legyen, haramija! Meg-meg foglak- bántani foglak téged! - Üvöltöttem vele, azonban szavaim nem tanúskodtak határozottságról. Felnevetett. Hosszan, bántóan, és még az sem segített, hogy felerősödött a szél. Mégis, mit csinálok én itt egy helyben?
Ha, ha hátra néznék, akkor... de nem vehetem le a szemem a férfiról!
Mögöttem pedig ketté vált a folyó! A szemem sarkából láttam a rendellenes fodrozódásokat. A férfi meglepően nyugodtan tűrte nem evilági jelenségeket.
- Nem félsz? Én is olyan vagyok, mint a lány! - Hosszan, gonoszul vigyorodott el.
- Vagy úgy! És mit tudsz kölyök?
- Mit tudok?
Nem tudtam felelni erre. Mit tudok? Nem tudok semmit sem.
Nem tudsz te semmit sem. Egy szennyes macska vagy csak te. Teee, semmirekellő, te!
Megijedtem. Miért pont most jöttek elő a hangok? Neh, ne! Hallgassatok el! Zavarom kívülről is látszódhatott, mert még közelebb láttam magam előtt a férfit. Nem látok rendesen? Hogy hogy nem érzékelem? Miért nem lépek hátra?
Ekkor vettem észre. A következő lépésnél vizes lennék, márpedig azt nem akarom. Elemi félelem vett erőt rajtam, a gondolata is. Az okát viszont képtelen lettem volna megmondani. Azonban biztos voltam benne, hogy nem szabad. Ezt abszolútnak vettem, és végül ezért sem mozdultam hátrébb. Egy helyben tűrtem a férfi lassú közeledését. Nem volt azonban közel így sem.
A lány túl erős. Láttad mit csinált a vízzel?!
- Itt hagytak.
Éle volt a szavának. Lezárt jelleget kölcsönzött a fejemben kavargó gondolatokkal együtt. Megijedtem. Az nem lehet! Yue nem hagyna itt! Ő nem! Idegesen húztam ki magam. Csak meg kell néznem, hogy hol vannak.
Hogy itt vannak e még.
De akkor levenném a szemem a férfiról...
Nem szabad!
- Nyugalom cicuska. Nincs semmi baj. Megoldjuk. -
Nem láttam a karját, ahogy eltűnik a háta mögött és egy csillogó tárgyat vesz elő. Képtelen voltam az apró mozdulatokra összpontosítani.
- Csak egy kicsit bírd még ki. -
Mintha Sylan gazdámat hallanám. Ilyenkor mindig szokott történni valami. Valami megmásíthatatlan. Valami visszafordíthatatlan.
- Engem nem hagytak itt! Nem! Yue megvéd engem! És én bízom benne! - Győztem! Nem dőltem be neki! Nekirugaszkodtam teljes testemmel. Mindent vagy semmit. Nem volt messze, de közel sem. Elkaphatom! Ezért vagyok itt! Hogy kiiktassam innen, hogy Yue biztonságba érhessen a túloldalra! Hát hogy is felejthettem ezt el?! Kaan le fog szidni.
Nem tettem meg két lépést sem, máris megálljt parancsolt a testembe fúródó kés. A semmiből termett elém. Utólagosan fogtam fel azt is, hogy a férfi dobta el. Egyenesen a mellkasomban állt meg.
Ez lenne a vég?
Nem bírtam állva, szinte azonnal csuklottam össze. Mohás, köves föld, a fejem felett kék ég és a hold. Mit keres a hold ott fent? Eltévedt? Biztosan.
- Dehogy tévedt. - A parton fekszem egyre sűrűbben áztatva a ruhám vérrel. A ruha. Összepiszkítom a ruhát. - Figyelsz te rám? - Az arca átlátszó volt. Hófehér. Szép kerek, porcelánbaba arca volt. Olyan, mint a kirakatokban a kézzel munkált drága babákéi. Nem figyelek. - Értem. Kár. - Hallod a gondolataim? - Köztük élek, buta. - Félre fordította a fejét. Hosszú haja a mellkasomig, a seb széléig ért. - Nos? Mit akarsz csinálni? - Yue. - Nem úgy, buta. - Elkomorodott. - A férfival. Többen is vannak, igaz? - A szél felzúgott mellettem. Meghaltam? A férfi egyre közelebb ér. Még élek. Érzem a hideg pengét a testemben.
- Mit akarsz csinálni? - Hangzott a lány kitartó szava. Egy szellem volt. Csakis az lehetett.
Meg akarom ölni.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Vas. Aug. 02, 2015 8:41 pm


Lassan jöttek vissza a hangok. Érezte lucskos tincseit, ahogy víztől, vértől és sártól tapadtak kimerültségtől piros arcára, érezte lélegzetét, ahogy sikítva kiált levegőért. Könyökét mozdítva tornászta magát kijjebb és kijjebb, zihálva, s a világ centiről centire vált egyre mozdulatlanabbá. Hirtelen kapta a fejét oldalra. ~A fiú!~ Behunyta szemeit, majd kinyitotta újra. Hátha változik a látvány. A bestiafiú azonban a földön feküdt. Vérének illata bejárta a folyót, Rii tisztán érezte ezt is, szinte elsőnek a sok más illat között.
- Állj föl hallod!? – ordított; s kibírta a mondat végéig, mielőtt elkapta volna a köhögőroham. Vizet prüszkölt. Mellette a róka hangtalanul sírt. Ő biztonságban volt. Mindketten biztonságban voltak. Az erősebbet azonban otthagyta meghalni.
Mégse mozdult befele. Szó nélkül ült ki a part szélére, térdeit magához húzta, kezeit pedig erősen kulcsolta át rajtuk; tekintetét nem vette le a túloldalról. Egyetlen pislogás nélkül nézte a haláltusát, szinte rezzenéstelen arccal. Fogait csikorgatta; még remegett az előző megerőltetéstől. A víz a maga útját járva sodródott tova, egy faágat úsztatva el a lány előtt. Rii csak a szeme sarkából látta. ~Határozottabb volt, mint a múltkor. Azt hittem…~ Pillantása elsötétült, a másodperc törtrésze alatt váltott egészen mélybarnába, megróva magát a hazugságért. Nem hitt semmit. De újfent emlékezett. …és tudta jól, mi lesz azokkal, akik határozottak.
Felállt, hátat fordított a víznek, és elindult befelé az erdőbe.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Kedd Aug. 04, 2015 1:11 pm

//Az utolsó mondat tényszerűségén nyugodtan lehet változtatni Smile és és a ... *hallgat* //

Hallotta? Hallottam? Erő volt a szavakban, a hangban, tagjaim önkéntelenül is megmozdultak, engedelmeskedve a parancsának. Felnéztem rá, a hanghoz tisztuló sziluett is társult immár. Falatnyinak tűnő kézére esett első pillantásom, melyen ellenei vére egy árnyalattal még mindig sötétebbé tették bőrét. Ölt hát. Ki vagy te? Cseppnyi kislány, az átkozottak véréből, azt hordozva? Te is egy áruló vagy, aki elvár mindent, majd megkaparintva a hiányzó hatalmat, elárul mindent? Arcának szép vonása és szemének színe változnak, most fogadja fel, amit tett, talán meg is bánja, megmásítaná tettét és ez ismerőssé teszi. Te is olyan vagy? Olyan, mint az a másik, kinek kezét bárki sajátjaként használhatja? Megölsz? Csak vár, pillantása átsuhan rajtam, nem ragadom meg figyelmét, mert bűntudata máshol tartja, talán így van. Mit nézel? Mozdulásra bírom a zsibbadástól szenvedő tagjaimat és lassan, de végre megállok két gáncsoskodó kövek nélkül is ingatag lábamon és szembefordulok a folyóval s annak túlpartjával. Termetes ember és fegyverüket felajzó csatlósainak alakjába ütközik tekintetem, elégedettségük ocsmány vigyora éppen ugyan úgy hagy hidegen, mint puszta létezésük. Mit néznek úgy, mint éhes farkasok a nyúl szűk üregének bejáratát? Kövek között, vér illatát hintve el fekszik az áldozatuk, ismerős sötét sziluett. Lehunyt szemmel, sem érem el az emlékét, de el akarom őt érni. Egy lépést, csak egyet tudok megtenni és nem értem miért is kéne dacolnom a rohanó árral, érte.

Kaan, egy vaddisznó megfékezhetetlen erejével, de egy áldozatát becserkésző nagymacska puha lépteivel tört ki az erdő fái közül. Kész volt arra, hogy mindenkivel végez, akár puszta kézzel, elsimuló emberszerű fogaival tépve őket cafatokra. A kép azonban átírta ösztönlényének mindenkit eltipró tervét, mert a Kölyök bajban volt. Nem állíthatta meg a kést, nem volt elég ideje, gyorsasága és hatalma sem, hogy megmásítsa a kés útját. Átrontott az emberek között, gondoskodva arról, hogy mind a földre kerüljön és érezzék kirobbanni készülő erejét, amit a vezérnek képzelt emberen vezetett le. Tarkón ragadta meg a férfit és minden indulatával, arccal előre a köves part talajába nyomta annak fejét, hallott valami halk reccsenést, de hogy a nyakát, vagy csupán az orrát törte a bitófára való, nem tudta volna megmondani és e pillanatban nem is érdekelte. Shagu mellé térdelt, tőle szokatlan gyengédséggel paskolva meg a fiú arcát.
- Ügyes voltál, Shagu! – dicsérte meg, ha ébrenlétének legcsekélyebb jelét adta. Kaan szigorú pillantást vetett a fiú testéből kiálló késre, szakadt ruhájából tépett le egy jó nagy darabot. – Ki kell tartanod! Ha meghalsz, Yue nem akar majd elmenni a forráshoz! Ezért erősnek kell lenned, egy… - elhallgatott, ahogy a szűrt ezüst ég és ezzel az egész táj nem egy, hanem több árnyalattal lett sötétebb. Kaan felpillantott. Az égen egyszerűen nem lelte fel a Nap izzó korongját, sem pedig a korábban baljós fénnyel ragyogó Holdat. Tekintete lassan oldalra fordult, egy borzongató érzés vette rá, hogy minden figyelmét a part túloldalára pazarolja. Döbbenten meredt a folyóra, melynek felszíne sima volt, akár egy tükör rideg lapja, nem folyt az semerre és tajtékot sem vetett, egészen mozdulatlan volt. A túlparton pedig könnyedén ráakadt az egyre sötétebb szürkébe boruló világban a vörösre és mögötte kivett még egy alakot.
- Kockáztatunk! – ezzel a felkiáltással tekerte körbe a kést, sietségétől telő óvatossággal, majd ölébe vette Shagut és bátran rálépett a víz felszínére. Az elbírta, de ahogy a vizeket fedő, repedt téli jégpáncél, meg-megroppant és morajlott minden lépése nyomán.

Nem! Teli torokból üvölteném a láttán, zavarodottan, hánykolódó szívvel még mindig tagadni próbálom azt, amit látok. A sok, a töménytelen idegen arc között az övének nem kellett volna felbukkannia! Rettegve hátráltam el, csakhogy még távolabb legyek tőle. Él! Él és ez képtelenség, még is milyen igazságot ismernek az istenek? … Megnyugszom. Csak úgy, indok nélkül ölel körbe a béke láthatatlan palástja és elsimul előttem a háborgó víz. Utat mutatok neki, kimenti azt, aki nem tudott menekülni egymaga. Ugyan akkor, nem vehetem el csak úgy a folyó megszelídíthetetlen akaratát, széllel fűzöm össze, amely így feltámad, oly roppant erővel, hogy az erdő fái sikítanak és talán megálljt parancsolnak a lánynak is, a nem nyugvó fuvallat visszasodorja őt is. Miért is? Miért is kell ő nekem? … Itt van! Félszegen lesunyt fülei fellobbantják dühömet, a lesütött szemei, a látványomat kerülő pillantása bizonyossá tesznek, hogy tudatában van annak, amit tett. Idegenként pillantok az ölében vigyázva hordozott gyermekre, emlékszem már. Vállamat érinteném, mintha fájna, de az Áruló megfogja csuklómat és maga után ránt, aztán el is enged.
- Ne bámészkodj! Utánunk jöhetnek! – parancsoló és erőteljes a hangja, ahogy mindig. Elmosolyodom, léptei nyomán felreped a folyót borító kristályréteg és elnyeli azt, aki meggondolatlanul rálépett. A víz újra dübörögve rohan tova és ezzel a szél megcsitul a meggyötört fák között, de az én dühöm nem halványul, az én akaratom nem követi a folyó tiszta vágyát. Víz, kisebb és nagyobb cseppek gyűlnek ujjaim alatt és kristályélt növesztenek.
- Hé, te! .. Kislány! Segíts egy kicsit. – Míg beszélt elég volt egy pillanatot várni, hisz a nyomában lépkedtem, hogy a terhét egy fa tövébe helyezze és mikor felegyenesedett, markolatig mélyedhetett hátában a tőröm.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Kedd Aug. 04, 2015 2:35 pm

Látok. Nem látok. A lány... a lány eltakar mindent. Minden olyan tejfehérré lesz. - Mit akarsz tenni? - Ölni. - Ölj! Megteheted. - Nem lehet. Ezek emberek. - Ezért vagy rabszolga. De most segítek neked. Add át magad. ... - Kaan az! Mond valamit. - Megmutatom milyen szabadnak lenni, Shagu. Ne törődj mással. - A lány selymes hangja ölelt körbe. Nem láttam, majd mégis. Kaant. Aztán megint csak a lányt és a fehérséget. Elmosódó emberek sziluettjei vettek körbe. Kaanra gondoltam. Azt mondta, hogy ügyes voltam. Fölém hajolt és én megint láttam.
- Állj föl hallod?! - Messzi hang ütötte meg a fülem, mégse foglalkoztam vele. Talán a lány az, de lehet, hogy nem is nekem szólt. Biztosan nem.
Nem láttam. A fehérség. Nyugtatóan ölelt körbe. Megrázkódtam. Szikrák csaptak fel. Azt hittem, hogy az ég is miattam sötétült el. Yue nem volt sehol. Elvitték tőlem. Máshol van már. Csak Kaan van itt. Nehogy bántsam őt is!
- Ne törődj vele. Erős. Add át magad. Engedj be! - Oké. Megteszem. Mit fogsz csinálni? - Felemeltek. Elmosódó képek, hangok jutottak el hozzám. Emberek, akik célpontokká váltak. Éreztem, hogy mit akar. - Megölöm mindet. - Mosolygott. Úgy, mint ahogy senki azelőtt rám. Megbabonázott a tiszta arca. Jó. - Gonoszak, tudod. És nem halhatatlanok. - Hallottam a hangjában a kaján élt. Megtehetem. Megteheted. - Együtt csináljuk. Engedd el magad. - Kaan, Yue. - Én megadok neked mindent. Szabad lehetsz. Yueval lehetsz! - A szemem elfehéredett. Nem volt rajta fekete szembogár, és vörös íriszek többé, hanem csak az ezüstös fehér villanás. Szikrázó szemek voltak ezek. Jelei egy új jelenségnek. - Mindent megtehetsz! Öld meg! - Megölöm. - Ők tehetnek mindenről! - A lány üvöltött, de csak én hallottam. Selymes hangja átjárta a bensőmet. Szavait magamba szívtam. Az enyémekké váltak. - Gyűlöld! -
- Gyülölöm... - motyogtam. Átértünk. A sebből már nem vörös vér folydogált, hanem ugyanolyan ezüstös szikra, mint amilyenné a szemem vált. - Gyűlöld! - A hangok őrjöngéssé váltak! Csak a lányt hallottam. Csak én hallottam őt. Csak őt és semmi mást! - Bántottak. Megaláztak! Rajtad tapostak, nevettek, arra kényszerítettek, amit nem akartál. Gyűlöld mindet! Az összeset!
- Gyűlölöm! - Mocskok, férgek, szörnyetegek! Gyűlöld őket és töröld el a földről! Nem kellenek!
Megrázkódtam. A testem minden pillanatban szikrázva vonaglott tehetetlenül, a férfi bestia kezében. De ez csak test...
Éreztem, ahogy letesznek a földre. Láttam! Nem láttam. Három sziluett. Célpontok...
A lány a hátamra akaszkodott és két kezével a halántékomat fogta közre. Azt mondta, öld meg. Kántálta!
És én meg is akartam ölni mindet.
Kés került elő. Előbb láttam mint bárki más... Láttam, és mégsem.
Ahogy esti nyáron, a vihar közepén csap le a villám. Nem látja senki, csak a csíkot amit magával húz. Szikrázott mögöttem a fű, ahogy elkaptam a védtelen kezet. Nem láttam őt.
Kirántottam a kést, a következő pillanatban pedig porrá égettem.
- Öld meg! -
Ráemeltem szikrákkal teli, fehér szemeim. Nem láttam, pedig láttam őt. - Öld meg! - Belém harapott a lány. Felordítottam. Senki nem látta fájdalmam okát, csak engem. Kínoktól meggyötört arccal vonultam hátra. Előre rugaszkodtam, de elhibázva a célpontot, Yue mellett jelentem meg újra. A tiszta energia eleme állt a rendelkezésemre. Úgy vitt, ahogy a töltéssel rendelkező részecskéket vihar idején. Mert bennem az dúlt most is. A fa, amely megállított, most reccsenve dőlt előre. Rá a folyóra. Utat nyitva a haramiáknak...
- Ölj! Ölj, ölj, ölj ölj
Nem láttam semmit sem.. csak sziluetteket. Célpontok. Yue nincs itt! Őt elvitte a lány! Elvették tőlem!


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Pént. Szept. 11, 2015 12:49 pm


Vértől és sártól ragacsos hajába belekapott a fák között száguldó, egyre erősödő szél. Összeszorított fogakkal haladt tovább. ~Nem akarom látni.~ Füleit lelapítva lépkedett előre, dühös volt, tetteit ez az egy mondat vezérelte, amit újra és újra megismételt magában. ~Nem akarom látni. Hagyj!~ Tekintetét a körülötte kavargó víz és por elegyéből álló permetre emelte, melyek között magát a szelet vélte látni. Megdörgölte szemeit. Köhögött.
A szél azonban nem hallgatott rá. Olyan erővel lökte hátra, hogy a lánynak még a lélegzete is elakadt. Megbotlott, ráesve a puha talajra, éles kövek között. Csupán egy pillantás. Mélyen valami benne, akarta, hogy megtegye. Aranybarnába váltó íriszei reménykedőn fordultak a folyópart felé, arcának vonásai azonban hűen tükrözték lelkiállapotát, mely minden elvesztegetett percet fölöslegesnek gondolt. Menni akart, menekülni. El innen. Pont úgy, ahogy aznap. A természet iránti dühe ismeretlen erővel lángolt fel benne. Akkor az emberek állították meg. Most azonban a szél.

Mozdulatlanul figyelte az alakok lassú haladását, még felkelni is elfelejtett. Élt. A fiú élt, jött más, aki megmentse. Rii mégsem fogadta őket kitörő lelkesedéssel, nem futott eléjük, hogy segítsen. Ott maradt a fák árnyékában, a partról szinte láthatatlanul, s aki nem tudta, hogy jelen van, talán nem is nézett feléje. Ujjait egy göcsörtös törzsön tartotta, maga félig nekidőlve a fának, annak lehulló levelei között villantva ki szemeit, barátságtalanul. Nem mintha nem örült volna a fiúnak. Hisz az ő célja is ez volt, ezért hagyta ott nemrég a vödröt és a biztonságot. A megmentő azonban taszította. Ösztönei nem engedték, hogy közelebb menjen, s csak akkor jött rá, hogy tulajdonképpen a róka tudat alatt kifelé sugárzott ellenszenve éreztette ezt vele, amikor a vöröshajú le akarta szúrni barátja megsegítőjét. A rókától nem félt. A szél és a víztükör manipulálása ellenére sem. Ha ránézett, átjárta a nyugalom, ha beszívta a levegőt, érezte még a barlang illatát, hallotta szavait, melyek a biztonságot és menedéket hordozták magukban. Ha akarsz, velünk jöhetsz. Talán a fiút is ezért akarta megmenteni. Hogy óvja azon emlék minden darabkáját. Az egyetlent, ami ezen vad szigeten őneki jutott.
Gyorsan történt. A bestiafiú megváltozott, s még Rii is tisztán látta ennek lehetséges következményeit. Mint otthon a hódok gátjai: a szikrák úgy törtek elő a fiúból, mint a víz, mely egyszer majdnem elsodorta őt, még jócskán benne halászatainak tanulóidejében. Mélyen beszívta a levegőt. Egy másodpercre alulról, a háborgó víz felől látta a fiút. Összezavarodott, megrázta fejét. Hangtalanul indult el, surrant a békanyállal övezett part szegélyén, nyílegyenesen két társa felé, el mellettük, olyan közel, hogy amazok érezhették a léptei nyomán felkavarodott levegőt. Shagu felé tartott, nem nézett rá. Egy apró pillanat, egy pislogásnyi, dermedt idő – elkapta a fiú csuklóját, és irányba rántotta. Két szikrázás között, minden vizet eltüntetve az útjából. Tudta, hogy nem tehet többet. A fiúnak ki kell adnia. Mindet, ha túl akarja élni. Ő csak megmutatta neki a túlparton a döbbenettől lefagyott gyilkosokat. Ahogy ott állnak, szinte előttük; a híd is készen volt, s a fa, mely ezelőtt nagy robajjal toccsant bele a folyóba, most csontszáraz lett. Rii nem mozdult, nem is szólt semmit. Csak ökölbe szorított kezei árulkodtak róla, mekkora bajban lehetnek, ha a fiú mégis másfelé fordul…


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Kedd Szept. 15, 2015 6:55 pm

Bolond
Szikra. Fényes és veszélyes, de tisztának kellene lennie, nem gyűlölni, csak elégetni mindent, hogy a hamu alól új élet sarjadhasson. Összeroppan a tör. Emlékek képei, mint a színes szappanbuborékok pattannak szét. Mind távoliak, nagyon távoliak voltak. Utánuk kapok, hogy felfogjam a szilánkokat. Mindegyiknek éle van és könyörtelenül felsebzik ujjaimat, olyanok mint én, elfelejtették hogyan kell melengetve ölelni. Tudom, csak el akarnak tántorítani, mert ha fáj, majd nem akarom ragaszkodva, marokra fogva megtartani mindet, sőt, egyet sem. Kellenek, akarom őket. Hiába lengi körül mindegyiket a sötétség, amely az árulás keserűségéből fakad, van ott fény is. Pislákoló, gyámolításra szoruló. El akarom fújni az összeset, hogy a bűntudat magva ne hajthasson ki. Őrizni fogom mindegyiket, védve az időtől, óva önmagamtól is.
Jártam már itt. Nincstelen egy hely, mely nem dédelget mást, mint fojtó, sűrű sötétséget. Levegő sincs, hang sem pendül és még sem üres, csak fekete. Mindent ellep ez az ében matéria, csukott szemmel is tisztán látom, miként igyekszik felemészteni az egyetlen megkaparintott kincsét. Nem fáj, ahogy megsodorja szirmaim gyönge szélét, szürkévé betegítve makulátlan fehér színét és még bele is tép életlen karmaival, egyre mélyebb, hosszabban futó rianást szakítva. Gyűlölni! Gyűlölj! Gyűlölöm! Én nem akarok gyűlölni! Riadtan rebbenek meg, félek, félnék talán, de csak talán és ezért is leszek büszke és ostoba. Erőt merít virágalak létezésem, egy másik életből kortyolva napokat, talán éveket, de így ragyoghatnak fel a meg mart szirmok, megálljt parancsolva az átoknak és valami máik félelmetesnek.
Ha megölt sem, ha megöl, akkor sem, sem fogom gyűlölni őt, sem mást.
Forró tenyér nehezedik a karomra, önkéntelenül markolhatott meg, égő csíkok jelzik karmainak ártó jelenlétét. Nm zavar, más vonja el figyelmem, e hatalmas tenyér gazdája reszket, és vér szaga tekeredik orrom előtt, riasztó baj közelségét jelezve. Nem mozdul emlékezetem, egyáltalán nem segít, hogy összeszedhessem az elmúlt idők történését és ezért sürgetem annyira, hogy végre lássak. Küzdelem, valóságos és nehéz elérni, hogy a szemhéjaimon átszüremlő fény és árnyjáték valóságos alakokká váljanak. Sikerül a világra tekintenem, bágyadt lomhán értő pillantással. Azt, hogy a földön fekszem, annak tudatában voltam az eszmélés pillanatától fogva, az avar és a nedves föld, a kövek nyers-kesernyés aromájának közelsége elárulta, ahogy a jegesen hidegnek ható hűvösség, ami átette magát a ruháimon is. Kaan védelmező alakja mellett tárulkozik ki az ijesztő jelenet. Döbbenet ül ki az arcomra és a küzdelem, hogy felemelt fővel részese maradhassak a jelenetnek. Shagu…. annak a helynek a képe, az ott történtek megismétlődését látom magam előtt, de érezve, hogy ez itt most nagyon más. A lány, ha sikerülni hangot köszörülni elfáradt hangszálaimon, rákiáltanák, habozás nélkül, hogy nem érintse meg. Veszélyes és az a hatalom, amit Shagu birtokol pont olyan szeszélyes is, mint bármelyik semmiből születő vihar. Mozdulok, keserves lassúsággal, megbolondítva az időt, hogy ha kell, megfeszítve, pattanásig tűrőképességem húrját elérhessem őket.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Kedd Szept. 15, 2015 11:57 pm

// egy mégis hsz, mert nem tudok aludni lulz //

18+

Felnevetett. Hangja ezüstösen csengett a folyó innenső partján. Shagu szája torz grimaszba fordult. A fehér lány vad vihogása öltött testet rajta. Úgy használta, ahogy ruhát szokás. A lány eltűnt, beleolvadt a bestiafiú bőrébe. A lány, akit elméje az őrület szélén kreált magának, nem volt többé. A bestia maradt meg, és sötét gondolatai, melyek felszínre törtek. Vad árvízként ömlött rá a felismerés. És ekkor már tisztán látott. Olyan szépen, mint sima tükörbe nézve. Látta magát a víz tükrében. Zilált haja, szembogár nélküli fehér tekintete, mely mélyre hatol és a semmibe mered, a kiálló tőr markolata a szegycsontja mellett. Látta ezeket, de nem rémisztették meg. Felnevetett.
Csupasz talpa alatt elporladt a falevél és ág, a föld porzott, teste kíméletlenül ontotta magából túlvilági erejét. Úgy adakozott belőle, mintha nem lenne holnap. Előre meredt. A banditákat nézte. Mögötte hárman voltak. Egy fekve, egy fölötte térdelve, és a csupasz lány, aki hozzáért vizes kezével. Hirtelen tiszta lett a világ. Az ő helye is benne. Ölni akart. Megmutatni nekik, hogy kik ők és, hogy mit tettek vele. Elcsuklott nevetése. Vér szagát érezte a távoli parton, orrát fájlaló férfiét. Áradt belőle, és még valami. Egy csipetnyi eszenciája sűrű gyűlöletnek. Olyan volt mint ő! Ölni akart! Elégtételt venni!
De Shagu nem ismerte a következő lépéseket. Nem tudta, hogy mi jön ezután. Első alkalommal akart valamit. Tapasztalat híján pedig nem lépett még. Feltolult benne egy szó. Csak azt tette amit az ösztönei súgtak. - Miért? - Tagoltan mondta ki. Szinte már-már fájt kiejteni a hangokat. Lépni akart egyet, ám a kérdés tovább vitte. Hirtelen vált semmivé alakja, hogy újra összeálljon a legelső farönkön ácsorgó férfi előtt. Mire újra szóra nyitotta volna száját, amaz lebukott a vízbe. Gyomortájékon egy ökölnyi darab hiányzott belőle. Shagu kezében volt. Felemelte vértől lucskos kezét és előbb undorodva, majd kíváncsian rázta meg. - MIÉRT!? HAHH? - Újabb görcsös nevetés szakította félbe. Rázkódott. A hasát fogta, előre görnyedt.  A meghökkent harcosok nem tudták, hogy előre, vagy hátra menjenek e. Megtámadják e, míg lehet, vagy fussanak az életükért. Shagu a farönk egyik végében volt, ők pedig majdhogynem átjutottak rajta. Az orrát fogó főnök féle pedig a túlparton. - Mondja meg valaki végre! Nah! Nah? - Mérges lett. Ugrott egyet és egy kardjával hadonászó fiúcska fejét roppantotta össze egy kézzel. Nem puszta erőből, a szikrák megannyi kése szabdalta apró darabkákra. Betereítette a mögötte állót, és gyilkosát is. Shagu hangosan sírni kezdett. - Állandóan azt hallom tőletek, hoyg ti vagytok az istenek! Mondjátok meg, hogy miért nem állítotok meg? - Lelökte a sokktól mozdulni sem tudó következőt, majd véres jobbjával elmetszette a rákövetkező torkát. A villámok körbeölelték karját, kezét és késként metszették fel a bőrt, a húst. Mozdulni sem volt ideje áldozatának. Shagu nevetett, üvöltött, és egyre mérgesebb lett rájuk. - Azt mondtátok, hogy mindent tudtok! Hogy én vagyok a préda! - Felhasította a karját egy esetlen kard. Rossz szögben is ált forgatója és nem is volt elég bátor ahhoz, hogy a kiálló tőr mellé szúrjon, a szívbe. Shagu felordított, hátra, majd előre ugrott és ahogy az elsőt, ugyanúgy átszúrta karjával most is a bandita testét. Azonban ekkor már dühe túl sok feszültséget vitt a mozdulatba és a túltöltés végett apró darabjaira bontotta a vakmerőt. - Vörös eső! Vér! Nézzétek! Varázsoltam! - Eszelős vigyorral fordult az ég felé, majd hirtelen újra lekonyult a karja, a szája. - Utállak titeket. Minden a ti hibátok! Minden! - Egy szakállas férfi úgy döntött, hogy kihúzza a tőrt a fiú mellkasából, aminek az lett a következménye, hogy megcsapta az áram. Holtan hullott a sebes sodrású vízbe. Shagu nyekkent egyet, letérdelt a hatalmas fa törzsére, és hányt. Fehér, kivetetlen állagú valamit ontott a barna fakéregre. A fa közepe táján volt, alatta pedig a gyilkos víz. Fehér könnyek peregtek le az arcán. - Gyűlölöm. Gyűlölöm! Gyűlölöm! Nem akarok így élni. - Feltérdelt, szemei fehéren villantak meg, ahogy felemelte vértől koszos fejét. Állatias vadsággal vetette rá magát az első emberre, akit meglátott. Kihúzta övéből a tőrét és lecsapott. - Ezt azért, mert megrugdostak minden reggel a konyhában! - Aztán még egyszer - Ezt azért, mert egy alkalommal félholtra vertek egy szöges deszkával. - Aztán újra és újra. Mindegyik után elmondta, hogy miért sújtott le. - Ezt azért, mert rajtam égette el a dohányt. Ezt meg aazért, mert miközben lépcsőnek használt, az oldalamba vágta a sétapálcáját! Ezt azért, mert egy alkalommal addig verte a fejem egy tál víz miatt, amíg el nem ájultam. Ezt pedig azért mert megkorbácsolt egy magadfajta hájas kéjenc miatt! Ezt azért mert a nyakamra égette a billogját, mint egy állatnak! Ezt azért mert... - Zihált, alig kapott levegőt, de még így is folytatta. Rég halott bandita testén újabb és újabb nyomot hagyott dühe. - Ezt azért mert, mert arra kényszerített, hogy kiszolgáljam testileg! Ezt azért mert... - Sírt. Ölt. Ölt, és nem érezte magát jobban tőle. A tudata egy szeglete azt kiabálta, hogy vége. Ő mégis folytatta. Nem akarta, hogy vége legyen. Nem akart meghalni. Még nem. A teste elnehezült, a kés kibukott a kezéből. Már nem volt körülötte senki. A banditák elfutottak. Halottak vették körbe. Szótlan testek. Az járt a fejében, hogy követni fogja őket.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Rii on Kedd Szept. 22, 2015 7:35 pm


Mint az égető tűztől, hőkölt el, de maradt közel hozzá, egészen közel. Kezei ökölben, ajkainak íve szálegyenes, egészen apró vonallá keskenyedtek, nem hagyva helyet a szónak, mi megakadt a torkán. Nem nézett a fiúra. Nem látta hófehér szemeit, nevetéstől felfelé görbülő száját, csapzott tincseit. Sikoltani akart talán, de a döbbenettől megdermedt, tekintetét ahogy volt előre szegezte, rezzenéstelen arccal nézve a fán hozzájuk igyekvő bolondokat. Várta a halált. Bármilyen formában is érkezzen, a sebes folyóval együtt rohanva feléjük…
Koppanás, szútól és gombától odvas fa megadó kongása, mit már-már elnyomott a hozzája csapódó víz méltatlankodása, hisz keresztezték útját, ők nem voltak jó helyen ott. Rii hallani vélte a reccsenést a fiú puha talpa nyomán, s a kérdést, mi fejében visszhangzott, még hosszú perceken át. Nem ölte meg őket. Hagyta élni, dühét másokon vezetve le, s a lány arcán könnyek patakzottak végig. Nem sajnálta az embereket. Öklein a kelleténél jobban kidagadtak az erek, pillantását szinte belefúrta a történések közepébe, szótlanul, kiáltás és részvét nélkül nézve végig a küzdelmet. Látása elhomályosult, szája két szélén vércsíkok futottak le: szemfogaival felsértett ínye ekkor csatlakozott szemeihez, melyek egyaránt siratták a múltat, átérezve a dühöt, a féktelen dühöt, mely metszőn markolta a lányt, csontig áthatolva jéghideg tagjain. Már nem félt; akarta a bosszút. Önmagának, de a fiúnak is. Nem foglalkozott a következményekkel, gondolatai a kés útját követték, ahogy újra meg újra a holt tetembe csapódik, jobban és jobban, őrült örvény kacskaringózásába kerülve, szétszedve ínt, izmot és ideget, idegenül nevetve a fakó napsugarak játékán, mik őt magát nem érhetik, áthatolhatatlan élén szóródnak széjjel, ijedve a felfröccsenő vértől, mi üldözi őket, bele a kacagó víz kaján karmaiba, onnan pedig nincsen többé menekvés. Észre sem vette, hogy szaporábban szedi a levegőt. Tekintetét semmi sem tudta elvonni a pengéről, a mögötte haldokló férfi és a fölé hajoló társa is távoli tévképzetek voltak csupán, háttérből jajongók. Kipirosodott arcát könnyei égették, s ő maga nem volt ott, nem látott és nem halott… egyedül a muzsikát, mibe furcsa kórusként csatlakoztak a folyó cseppjei, óvó testvérei a lánynak. Közel volt. Érezte. Érezte magán a víz nyugalmát, a kidöntött fatörzs által adott csöndes árnyékot, a vér és hányás különös elegyét, miktől odakint a parton egy bestialány fintorogva húzta el az orrát. És a reccsenést. Éles volt és bántó, hallotta is, de egész teste beleremegett. Pislogott, s ijedten kapta a fejét a tőle méterekre tántorgó, kimerült fiúcskára. Gyenge szél fújt, hangosan csobogott a víz. Senki sem hallotta őket: nevetve futottak szét a fatörzsön, egy másabb halált hozva magukkal; sebes folyóval együtt rohanva elfele.


avatar
Rii
Állatbestia - Ragadozó


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Szer. Szept. 23, 2015 9:36 pm

//háh ez most ilyen lett ^^//

- Shagu… - akartam, hogy elérjen hozzá a hangom. Tudom, öntelt elképzelés volt, hogy meghall. Nem hallott. Alakja elfoszlott ujjaim kerete közül, helyette most a lány felé nyúlt kezem, tétován még egy percig is, remegve, mielőtt a felkavart avarba hullt volna tehetetlenül. Marokra fogtam a nyálkás és még is, részben száraz töreket. Düh? Kétségbeesés? Meglehet mindkettő együtt, keveredve, de össze nem elegyedve követel magának, hogy tegyek végre valamit. Mit? Mit .. mit tehetnék? Tehát, tétlenül csukódnak le a pilláim és még is a folyó zúgó, szinte fortyogó áradatán is túl, tisztán hallom a szavakat. Egészen tisztán, szinte fájdalmas éllel csengnek, gyorsan elhaló vízhangot vetve elmémben. Nem vettem tudomást róla, ezekről én …
Felállni nem is olyan egyszerű. Bármilyen vontatott is a mozdulatsor mellyel először csak ülni tudok zsibbadó, engedetlenül gyenge lábaimon, majd nehezen megállva, térdemre támaszkodva csak várni, hogy végre megálljon a világ és jusson kényszer-kín vette levegőnél kevesebb, megérte. Kaan jéghideg ujjai a csuklóm köré fonódtak, ragadósan nedves volt. Arca egészen sápadt, szinte egészen fehér volt sötét tincseinek zilált keretében, de a tekintete kemény és parancsoló volt. Miért pont mosolyogtam? Szelíden, de még is dacból. Halkan, apró buborékokat tépve szét ráztam le magamról kezét, amely sötéten vöröslő vérgyűrűt hagyott maga után. Milyen érdekes, hogy ez az egy dolog mindig felbukkan mellettem? Kísér el a gondolat, pedig csak néhány lépés haladtam előre, a part felé. Kezem a legközelebbi fa durva törzséhez simult és hamar egész testemmel támaszára szorulok. Átjár tompa sikolya, a múlt emlékeit szövi sajátos dalába. A múlt, melynek színei elvesztek és nincs idő utánuk nyúlni, hogy még elkaphassam a véresen acsargó, bánatszagú szellemlényt.
- Shagu…- nem tudtam erőt adni a hangomnak, halk maradt és így nem juthatott el hozzá. Ott veszélyes! Minek kiáltanám, most nem érti!? Gondolatok, egyszerre védelmeznek mást és korholnak engem, pedig, ha értenék, végre, hogy nélkülük is éppen elég a káosz. Ujjaim lassan ökölbe szorultak. A szövet, amit mindenki valóságnak hív, lassan létezése ellen tett. Felbomlott a hol fogalma. A víz erejének engedő, meghasadt fa, a híd ideát és odaát között, elengedte lombos ágai közé ragadt élettelen testeket és látatlanul a partra tette az egyetlen élőt. Közelebb, közelebb, de a fa túl hamar ragadta meg új életének lehetőségét. Fiatal, csenevész, akár egy gondolattal kettétörhető törzsét és azt a pár élénk színű levelét, most buszkén mutatja egykori helyén. A köves part, a sekélyes rész az, amiben Shagunak most állnia kell, még ha veszélyes is. De, nem engedem csak úgy megszökni az erejét.
- Elég volt! – Kaan hangja érdesebb volt a fa idős kérgénél is és mind eddiginél durvább, ahogy megragadta a karom. – Nem fogod fel milyen veszélyes? – idegesített a számon kérő hangja, de következő szava elcsuklott, elengedett. Bőröm felrepedezett, aztán, ahogy az elhalt kéregdarabok, úgy omlottak le eltűnve a semmibe, felfedve a védelmükben húzódott igazit. Egy pillanat, aligha kelhetett több, hogy Kaan szemeibe pillanthassak, viszontlátva igazi alakomat.
- Yu..e.. – fáradtan megráztam a fejem. A lány? Rii .. Ez nem emléke volt egy bemutatkozásnak, a folyó és a folyóban élős sás súgta, mintha hívnák, védelmükbe őt. Nem kellett kilesnek a bestia magas alakja mellől, majdnem magasabb voltam nála. Riit kerestem, talán erőt merítve nyugodt lényéből, hogy aztán már Shagura pillantva ne bizonytalanodjak el oly nagyon.
- Nem hiszem, hogy mindenkivel ezt akarod tenni.  


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Vas. Szept. 27, 2015 1:50 am

// Első lovagi egész napos edzésem eredménye ^^ Fogadjátok fenntartásokkal. xP //

Puhán érkezett a földre. Pontosan tudta kinek a keze műve ez. Tudta, hogy megmentették. Alatta a víz morajlott nem is olyan pár másodperccel előtte. A fa hangos reccsenéssel adta meg magát az erőknek. Azoknak, amiket ő maga szabadított fel. Ő azonban csak arra tudott gondolni, hogy szabadon gondolkodhatott. Nem volt semmi zavar az agyában. Nem voltak képtelenségek, hangok, múltbéli kísértések. Csak ő volt. A csupasz valója. És ez volt benne a legérdekesebb. Teljesen tisztán látott. Minden nehézség nélkül gondolkodott. Nem hátráltatta semmi. Szabad volt. Megkötöttségek, parancsok, tiltások mind mind elporladtak. Valahol akkor, amikor a fát kidöntötte. Újfent kacagni támadt kedve. Felállva széles mosolya azt mutatta, hogy egyáltalán nem bánta meg az előbbi tettét. Yueéra szögezte csillogó fehérjeit. A fehér haj új volt. Vörösre emlékezett. Tűzre, vagy vérre, de nem halott sápadtra. Nem lepedőre. Elnagyolt mozdulatokkal lépett hátra, majd nyújtotta ki egyik kezét.
- Ahh! Tudom ki vagy! Már találkoztam veled! - Vicsorgott, pedig mosolynak szánta. - Olyan kis furfangos vagy, hogy csak néha jössz elő, de én tudom ám, hogy ki vagy! - Játékosan megkocogtatta az orrát. - Nem nagyon tér el ám a szagod, tudod e! Lelepleződtéééél! - Felnevetett. Véres arccal, véres karokkal és elszakadt rongyaiban olyan volt mint egy jelenés. A hely kísértete, amelyik a lelkét akarja a fehér hajúnak. Beleszagolt a levegőbe. Látványosan felfelé tartotta a fejét hozzá. Minden amit tett darabos volt, de heves és gyors. - Mindannyitokat érezlek. És... - Rávillantotta a tekintetét Riire. A kis pucér lánykára. - ... elérlek titeket! - Valamiféle kéjes morajlás jött fel belőle. Betegesen csillogtak tekintet nélküli szemei. Egy fél fordulatot tett a fejével, hogy újra Yue kerüljön a középpontjába. Feje élettelenül esett a vállára. Ekkor komolynak látszott. Gondolkozni akart. - Ahh. Valamit akartam igen. De nem tudom mit! Jó mi? Foggalmam sincs. Nem tudtok segíteni ugye? - Megrántotta a vállát. - Mindegy. - Leguggolt. - Tudom ám, hogy legutóbb is csak bántottál, fehérke. - Nem nézett Yuere. - Te is olyan vagy. Megmondod, hogy mit tegyek. Csak azt tudjátok mind. Tedd ezt vagy tedd azt és akkor jó lesz neked. Nézd! - Felállt és a fatörzs romjai felé lóbálta a kezét. - Ezt mind én csináltam! Akartam valamit! Az én döntésem volt! Ezt mondtad nem? Hogy döntsek! Ezt akartad!- Összeszorította a száját és fojtottan folytatta. - Legutóbb megmásítottad, emlékszel? Azt hittem, hogy értem tetted. - Ideges lett, de ezúttal türtőztetni próbálta magát, ami úgy jött ki rajta, hogy mozogni kezdett. Álló helyében lengett előre hátra. Ha nem lenne ennyire eleven, azt hihetné az ember, hogy katatón.
- Most is azt fogod mondani, hogy rosszat tettem? - Zaklatott volt, aztán eszébe jutott valami és kaján vigyorra hozta le a szája szélét. - Talán meg kéne büntetned. - Elcsuklott a hangja. Úgy beszélt, mintha egy régi baráti szertartást elevenítenének fel. - Állíts le! - Hirtelen üvöltött rá barátjára. Hangjában pedig valami más is megszólalt. Vágy. Talán tényleg ezt akarta. - Ne fogd vissza magad. Különben... - A szájához kapta idegesen a kezét. Gondolkozott. - Különben lehet, hogy titeket is megöllek... - Nevetett. Igazán murisnak látta a gondolatot akkor és ott. De reszketett is. Zihált, és nehezen kapott levegőt. Nevetése örömtelen volt. Halott. Fehér bőrén halovány vörös csíkok jelentek meg. Néha-néha, mint a napból kitörő vihar, felcsapott egy kis szikra a testéből. Halvány vörös csíkok lassan behálózták az egész testét, és néhol felrepedtek. Ahol pedig megrepedtek, ott vörössé festett bőrt és anyagot a vére.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Hétf. Okt. 05, 2015 9:24 pm

//ennyire futotta Kaan majd a következőben ^^//

Csattannia kellett volna a kezemnek az arcán. Kímélet nélkül, aggodalomtól mentesen, hogy a meggyötört bőr felreped és ontja magából a vörös lét, hogy megint bántják, mert valami megbocsájthatatlant tett. Gyengeség volt, félelem, ami arra sarkalt, hogy éppen csak érintsem arcát. Engedve, hogy elhátráljon, vagy, hogy beváltsa az ígéretét és megöljön. Egyben eleget téve annak a kis zöngének is a hangjában. Megbüntetni? Nem, nem fogom. Megállítani? Igen. Erre volt jó, hogy senki sem láthatta miként teremtem előtte a víz tükrén fodrot sem vetve, még is elmerülve benne bokáig. Azt akarom, hogy érezze, hiába érzett rá a vér ízére, az erőre, amivel megfizethet, mindez kevés, ellenem kevés. De itt ez még nem áll meg, hideg lesz és forróság, a víz és a föld eltűnik a lábunk alól és ott tündököl messze, elérhetetlen messzeségben a fejünk felett és mi a felhők foszlányai között, a tiszta kék ég tükrén állunk.
- Vigyázz a kívánságaiddal! – figyelmeztetem színtelen hangon, miközben, ha nem rázta le magáról a kezem, az vállára siklik. Most már nem menekülhet! Megragadom rongyossá mart ruháját és magamhoz rántom, hogy szorosan átölelhessem, hogy moccanni is alig bírjon. Fáj! Annyira…annyira…. De, nem jobban, mint a szavai, az iméntiek. Elfogadtam, hogy ő ilyen. Meg akart menteni és most nem különbözöm azoktól, akik megnyomorították az élettét, talán soha nem is volt különbség. Igen. Pont olyan igazság ez, mint saját önzőségem. Most a szikrák hullnak finom porként bőrére, hogy egy keveset visszacsempészhessek az elpazarolt erejéből. A bensőjébe férkőzök, a hatalmam kitölti az elreped erek hártyafalát és a szivárgó vér lassan megcsitul, de néhány helyen a bőre alatt terjed el, fekete foltot hagyva. Akárcsak a csuklóján a sebek, bizonyítékai annak, hogy tett valamit. Szavak? Szavak. Újra érzem a kényszert, hogy hangokba, érthető formába öltsem szándékaimat, de képtelen vagyok összefogni szétszóródó gondolataimat, csak néhány marad, amik szívem dobbanását követik. Meg akarom védeni! Szeretném, ha megtapasztalná milyen a boldog élet! Azt hittem rohan majd, ijedtében, de nyugodtan dobbant, gondtalanul, feszültség nélkül.
- Köszönöm, hogy megvédtél,.. mindenkit! Kaant és Riit. – nem tudom, miért ezt mondom, de nagyon is jól tudom, számításból. Lassan elengedem az ölelésből, de karjait továbbra is fogom, hogy ne rántsa magával a helyére zökkenő világ, ami csak számára fordult ki a megszokott valóságából. – Mit szeretnél?


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szer. Okt. 07, 2015 7:29 pm

Teljesen elhatalmasodott rajtam. Belelovaltam magam. Fájt. Hittem, hogy mindenki rosszat akar nekem. Hogy a világ csak gaztevőkből áll és vérszívókból. És ha mindenki, ... akkor ő is. Véreztem. Meg akartam halni, de nem volt merszem a mellettem hömpölygő folyóba ugrani. Hiszen nem volt garantált. Yue már megint megmentett.   Düh. Ez jellemzett. Tele voltam féktelen, ki nem adott méreggel, amit ráöntöttem. Őrá. Gyűlöltem, azt akartam, hogy ne legyen. Hogy végre vége legyen ennek a szenvedésnek. De ő ezt sem engedte meg! Ha én nem halhatok meg, haljon meg mindenki más! Nem voltál itt nekem. Nem mentettél meg. Nem voltál amikor kellett... elhagytál. Hagytad, hagytad! Ölni akartam. Ahogy a banditákkal is tettem. Senki se maradjon életben! Előre toltam a kezem, szaladjon bele, de ha mégsem, akkor majd én vágom el a torkát! Biztos voltam abban, hogy azért jön, hogy megöljön. Én azonban nem akartam már meghalni. Új terveim voltak. Mégis, ahogy elém ért, egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit akartam tenni. Megérintett. Nem ütött meg, vagy taszított el, csak megérintett. Eszelősen hőköltem hátra. Nem ember!
Az nem tenne ilyet! - Mit tettél? - Levegő után kapkodva lihegem a kérdést. Egyszerűen nem hittem el, hogy nem akart ártani. Biztosan valami varázslat! Már az gyanússá tette ahogy elém termett, túl gyors volt! A hirtelen terepváltozás pedig csak rásegített paranoiámra. Felordítottam, azt hittem, hogy leesek. Így akar megölni! Teljesen elfelejtettem, hogy ő Yue. Csak féltem és dühöngtem. - Ne! >< Eressz el. Ne bánts! - Elfelejtettem, hogy mit tudok, hogy támadhatnék is. Régi emlékképek villantak elém. Azon a viharon is mondott valamit. Tudom, mert úgy reagáltam rá, hogy  feldöntöttem a mögöttem lévő asztalt. Sose tudtam hova tenni. Ki is ő valójában. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ember, csak nem olyan mint a többi, de ha meg ember akkor.... akkor mégis csak olyannak kell lennie nem? Eddig minden ember megrugdosott végül. Így vagy úgy. Attól féltem, hogy végül ő is ilyen lesz. Hogy csak időlegesen kedves velem. Abban a pillanatban pedig semmi mást nem tudtam volna elképzelni csak ezt. Nincsenek olyan lények a világon, akik ne a vesztemet akarnák. Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, azt is kockáztatva, hogy nélküle valóban leeshetek. Csak később vettem észre rajta a kínt. Megszólalt. Hangja ugyanolyan halk volt mint az előbb is. - Nem lehet. - Suttogtam. Lassan erőt vett rajtam a remegés. Meg sem próbáltam palástóni. - Nem mondhatod ezt. - Már nem volt erőm kiabálni. Tulajdonképpen lehullott egy fátyol. Újabb érzések öntöttek el. Újabb emlékképek özönlöttek elém. Yue beteg, fájdalmai vannak, de mégis itt van. Annak ellenére, hogy megfenyegettem, hogy megölöm. Miféle szerzet képes ilyenre? - Meg akartalak ölni. - Nem bírtam tovább. Sírva folytattam. Halkan, szinte a fülébe suttogva a szavakat. - Nekem nincs senkim, Yue. Senkim. Csak ezt ismerem. - Tudta, hogy a vérről beszélek, bár nem tudom miért voltam ebben olyan biztos. Jobb karommal a reszketés ellenére is kapaszkodtam a vállába. - Bízni akartam benned, de nem megy! Nem tudom hogy kell! Miért nem ölsz meg? Nincs rá semmi okod, hogy ne tedd! Megfenyegettelek! Emlékszel? Így nem akarok élni! Nem tudok! Fáj! .... Nem akarok!... meghalni sem... - Sírva, könnyeket nyeldesve emeltem fel a hangom. Csak reszketeg próbálkozása volt ez egy kiabálásnak. Aznap, mikor megmentett, belém égette, hogy a halál utáni vágyakozás hasztalan. Nem is. Nem ő volt. Maga a tett, s az az üresség, ami fogadott. Megrémisztett. Miközben a padlón haldokoltam, nem az jutott az eszembe, hogy vége, hanem az elviselhetetlen fájdalom. Emlékszem mennyire vágytam arra, hogy Yue megmentsen. - Taníts meg úgy élni ahogy te. - Lihegtem a szavakat. Könyörögtem neki. Nem! Nem ezt akarom. Nem teljesen. - Melletted szeretnék maradni, de most csak bántani tudlak. Kérlek, taníts meg! Mindenre! - Eddig elutasítottam őt. Amikor belém hasított a felismerés, akkor értettem meg igazán, hogy mit tettem. Ám csak szorítani tudtam  a karját, egyre gyengébben, kimerülten. - Bocsáss meg! Bocsáss meg... - Nem akartam bántani őt. Pont őt nem. Mégse tudtam elfogadni úgy ahogy van. Ahogy adta magát. Rá akartam erőltetni a saját világomat, de ebbe ő nem illett bele. Soha nem is fog. Nekem kell változnom. Úgy bőgtem rajta mint egy kisgyerek az édesanyján. Egy gyerek, aki bár rosszat tett és tisztában volt azzal, hogy ezt nem lehetne megbocsátani, tudta azt is, hogy az anyukája meg fogja. Azt mondják, hogy a bizalom az, amikor úgyis várod a jót, hogy semmi alapja nincsen.


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Yue on Vas. Okt. 11, 2015 4:34 pm

Vannak olyanok, akik elég bátrak. A legforróbb tűzbe is aggodalom nélkül merítik kezüket, hogy megperzselődik a bőrük, hogy leég húsuk és végül elemészti mindenüket a forróság, nem félnek tőle. Bennem nem ez a bátorság munkálkodik. Ott a pillanatnyi megkönnyebbülés, azonnal ébred, ahogy ujjaim lesiklanak arcáról. Lehetőség a menekülésre! De, akkor még is miért maradok? Talán csak azért, hogy sokat tudóan, elmosolyodhassam hitetlenkedő kérdésén és mint a sorsát elfogadó, az, aki önként hajtja fejét a bakó elé, zárhassam a karjaimba. A fővesztés fájhat? Pillanatok műve. Az értő kéz és éles penge nem hagyja még azt sem, hogy felfogd, itt a vége. Csak egy rebbenő szívdobbanás idejéig él a vágy, hogy elengedjem, ahogy menekülve, nekifeszül karjaimnak. Ilyen lehet törött üveget marokra fogni, szorítani és egy pillanatra sem megbánni, hogy mélyen a húsba vág, éles vékony hegyét, mellyel korábban égő karcot hagyott, elhagyja. Szúrjon mélyen, sokáig, örökké. Figyelsz te rá?!
- Miért ne tehetném? – egyszerű kérdezni, hagyni, hogy a természetesség zöngéje felmelegítse a máskor pökhendien csengő szavakat. – Nem engedted át őket. Hátra maradtál… pedig tudnod kellett, hogy nem kegyelmeznek. – megremeg a hangom. Ijesztő az, amit tapasztalok. A hatalom, a démoni erő, mely most az ő testében kószál, nem figyelmes és árulkodik. Megsúg minden apró részletet, ami volt és azt, amiről nem ejt hangot, illatot, vagy elnagyolt képet az emlékezetem. Mi munkált ebben a fiúban, mikor a levegőért küzdött és miként ébredt meg benne, megannyi kísértő szellemét elnyomva, talán el is törölve az a félelmetes hatalom, amivel vért ontott. A kettősség, ami megtörni igyekszik lényét, a vágyak színes és még is képmutató változását. Az én hibám…
- Igen, tudom. Hallottam minden szavadat … - nem csengett vissza szavaiban a méreg, amit felelőtlen szavai korábban felszítottak. De, ha meg is történt volna, valami mást, aminek most még nem tudok nevet adni, felemésztette volna. Shagunak nincs senkije, senkije. Ürességet mar magának ez a szó, kellemetlen, fullasztó, nehéz tőle levegőt venni és minden könnyedséggel kifújni. Valahogy, még is, sikerül. – Már nem… nem csak ezt…kellene ismerned. – nem reménykedem, hogy meghallja. Ha közel is van, inkább csak megformáltam a szavakat, hangra nem számíthattak. Egy pillanatra elmenekültem a világ elől. Csak egy pillanatnyi gondolatszünet, amíg tart egyetlen szívdobbanás, hogy nem mutassam, mennyire megingatnak szavai és mennyire meggyötör az érintése. Régen tanult fabula. Kicsit poros már, de ma is érvényes.
- Nem kell tudnod, nem kell bíznod. Majd jön az magától. – emelem rá biztatóan a tekintetem, ami lassan megkomolyodik. – De arra sincs okom, hogy megöljelek! És igen. … Emlékszem, de te elfelejtetted, amit azok után mondtam, hogy megsebeztél. Az még most is igaz és az is marad! – nem szóltam hangosabban, de néhány hangnak még is nyomatékot adtam. Egy alig mosollyal arcomon fogadtam a feltörő könnyeket, sután, csak egy kézzel érintettem meg a karomat markoló kezét. Biztatás volt, semmi több. – Megmutatom az utat, ami én járok … de csak megmutatom, hogy lást miként veheted észre a legrosszabban is a jót, ha az csekély is. – bizonytalan vagyok és meglepő, hogy ez még sem köszön vissza az elhangzottakban. Ujjaimat gyengéden fúrom Shagu tenyere alá, hogy lefejtsem karomról legalább az egyik kezét és arra ösztönözzem, hogy kicsit igazodva hozzám a többiek felé forduljunk. Közelebb vonom magamhoz, halksóhajjal küzdve le a kín hangjait.
- Most még nem tudok megbocsájtani. – súgom közelebb hajolva hozzá. – De ígérem, ha mindig őszinte leszel velem és elmondasz mindent nyíltan, hamar elfelejtem, hogy mérges voltam. Viszont van itt még két másik személy is, akiket ugyan úgy megijesztettél… - bátorítóan megszorítom a vállát és megkísérlem az első lépést. - Gyere! Megint tisztességesen kimerítetted magad!

Kaan szaggatottan vette a levegőt és bár képes lett volna állni, múltjának démonai legyűrték. Felfogta mi történik körülötte. A vágyai még is erősebbek voltak, mint valaha. Érte akart nyúlni. Elérni a gyenge szélben táncoló fehér tincseket, akárcsak egyet, elmélyedni abban a vége nincs, mély lila óceánban. Összetörni, ízzé és porrá zúzni, létezésének utolsó írmagját is eltörölni annak az átkozott kölyöknek. Ezt akarta. Hogy meri! Még is! Hogy meri! Újra átélte a pillanatot, amikor az idegen hatalom segítségével, által, megölte azt, akit szeretett. Aki itt van előtte és másnak adja gondoskodását. Akinek arca idegen, de a szem, a szeme ugyan olyan. A víz napfényt táncoltató fénye visszarepítette a kristálybarlangba, kezében érezte a tört és a meleg vért, amely az élesen villogó pengéről folyt kezére. Képtelen volt szabadulni. A megrendült arctól, amit nem érintett meg a fájdalom, sem a tekintettől melyben a gyűlölet szeme láttára emésztette fel az utolsó szeretetmorzsát is és az utolsó, szinte elfelejthető pillanatig tartó küzdelemtől, ami levegőért, enyhülését, bosszúért folyt. Nem ismétlődhet meg! Az, nem történhet meg újra!
- Te lány! Segíts nekik.. – mogorván förmedt Riire. – Kérlek! – toldotta meg kérlelően. Megbánás nem látszódott fájdalmas izzadt arcán, de baljós gondolatai kiütköztek vonásain.


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Shagu on Szer. Okt. 21, 2015 9:20 pm

Nem tettem mást, mint az életem féltése. Akárhogy is szeretném hinni, ésszel mégis felérem, hogy a változás annyiban merült ki ott Yue karjaiban, hogy felfogtam a két választási lehetőséget. Halál vagy Yue. Abban a pillanatban az volt a leglogikusabb döntés. Talán nem őrültem még bele annyira a fájdalomba, hoyg ezt ne vegyem észre, vagy talán már csak ez maradt nekem. Az életösztön. Hiszen már annyi ideje űzöm ezt a mesterséget! Életben maradni bármi áron. Ha elég erőse lenne és engem a saját erőm vetne szét, egy embernek is könyörögtem volna. Az, hogy most mégis Yue állt előttem, mondhatjuk szerencsének is. Nem tudtam miért, de így éreztem. Szerencse. Bizalom. Szeretet. Anyámmal mentek azon az éjszakán, mikor utoljára láttam a pincében. Remegve léptem a fehér hajú nyomában. Nem akartam a nagy macskabestia elé állni. Láthatóan ő Yuet szerette. Engem nem. Mégsem tudtam annyira félni tőle, mint attól, amit Yue mondott. Akár legyen vörös, vagy fehér a haja, indig olyan kimérten őszinte. Fájt. Talán ez fájt eddig is. Mit tegyek, mit kéne tennem, hogy megbocsásson? Azon kaptam magam, hogy mindenfélén gondolkozom a kiengesztelésén, de azok amik a rendelkezésemre álltak, azok mind a gazdáim kielégítésére voltak jók. Nem Yue meggyőzésére. Mire is? Magam sem tudom, mit akarok igazán. Élni akarok. Ő pedig az, aki életben tud tartani. Ezt fogtam fel. Ez jutott el hozzám kristálytisztán. Éreztem, hogy többet is kéne éreznem iránta, és halvány fogalmam volt is felőlük, mégis... túl messze voltak. Reszketve álltam meg. - Bo-bocsánat...- A lányhoz fordultam, ha a közelben volt. Szánalmasan festhettem. Reszketve, sírósan elmaszatolt, véres képpel. - ...bocsánat... - A földet néztem, nem őket. Elviselhetetlen lett volna most az elutasító arcukat látni. Mit csinálhatnék? Az agyammal még felérem, hogy változnom kellene, de az érzelmeim nem követik. Ez volt eddig is. Tudtam, hogy Yue mellett majd fog történni valami, de végül én voltam az, aki rossz irányba vitte. Saját magamat fogom vissza. Ha ez a mostani még egyszer megtörténik akkor... akkor én... Nem akarok meghalni.
De mindenhol máshol meghalnék. Yue nélkül már rég halott lennék. De vele... vele...
Nem néztem rá. Miért hagyja? Ez nem olyan érzés, amit iránta táplálok, mint amit én kapok tőle. Felemeltem jobb karomat annyira, hogy én lássam a csuklómat. Ott volt keresztbe a vékony ezüstös varrat és egy véraláfutás. Olyan sötét volt, hogy nem mondanám meg milyen színű. Az én vérem fekete...
A reszketegség nem múlt el, sőt, egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Nem akartam elájulni. Nem hagyhatom így félbe. Yue mérges rám! Lassan emeltem a számhoz. Puha volt, könnyedén metszette át a fogam a húst. Pillanatok alatt értem el a csontot, amibe megakadtam. Belém hasított a jól ismert fájdalom, ám mintha csak szájzárat kaptam volna, még erősebben szorítottam rá a számat. Vér buggyant ki a szám szélein. Az alvadt vér keveredett új, friss vérrel. Őrültség volt, azonban a kezdeti csilingelés után abba maradt a remegés. Ezt akartam. Mégse engedtem el a karomat még. Át kell gondolnom pár dolgot. Ki vagyok én?
Eszembe jutott Ryen gazdám kérdése. Végül nem került sor arra, hogy kifejtsem bővebben. Ki is vagyok én... Nem tudom. Talán senki se vagyok, vagy aki igen, azt nem ismerem. Nem is szeretem. Viszont lehetek valaki. Tudom, hogy két felé szakadok, ha ez így marad. Az érzéseim bosszúért kiáltanak, az eszem pedig azt akarja, hogy nyugodjak le Yue mellett. Nem tudok szeretni, mert félek, és félek, mert nem tudok szeretni. Yuet sem. Bántani fogom. Szavakkal, vagy tettekkel. Meg fogom kérdőjelezni a módszereit. Ha máshogyan nem, gondolatban. Lélekben. Mégis mellette fogok maradni, mert nincs rajta kívül senkim, és ő hagyni fogja. Jól van ez így?
Túl sokáig szorítottam a kezem és arra eszméltem, hogy nem érzem az ujjaim. Tulajdonképpen nem volt veszélyes, de ellátásra szorult. Elengedtem és véres képpel emeltem rájuk a tekintetem. Nem voltam nyugodt. Egy cseppet sem láttam tisztán. Minden ködös volt, a szívem a mellkasomban kalapált és azt is elfelejtettem, hogy mit akartam közölni. - Jól vagyok. - Valóban jól voltam. Már nem kerülgetett az ájulás és a hányinger. Kurta volt, mégis mintha úgy tudtam volna kimondani, mintha épelméjű lennék. Yuera sandítottam gyorsan. Biztosan megint rosszallja amit tettem. Végül is majdnem átlyukasztottam a saját kezem. Mondani akartam még valamit, de semmi értelmes nem jött a számra. Így inkább lehajtottam a fejem. Ez egy emlékeztető. Magamtól magamnak. Soha többé nem juthatok ide. Ki tudja, talán legközelebb olyat teszek, amit nem tudok helyre hozni.
És... talán, jól is van ez így...


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
avatar
Shagu
Állatbestia - Ragadozó

Mottó : "Ha nem tudsz dönteni, ne tedd"

Hol? : Samíri; Alsó város

Ismertető jegy : Piros szem, macskafül-farok, hegyes szemfogak, félszegség, 165 cm., három korbácsütés nyoma a hát jobb felén. Egy-egy vörös folt hátul, jobb deréktájt, és elöl bal oldalt a vesénél. Egy-egy vágás a csuklóján keresztbe
Kaszt : Energia elemtál használó bestia (Villámcsászár); ember félvér

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Remetelak

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

4 / 6 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.