Időmondó
Télelő
Időkép
Aranyfényű hajnalok. Ködtengerbe merülő alkonyok. S minden színpompás világ kibontakozik lassan, ahogy búcsúzik a tikkasztó meleg. Az élet egyszerre gyorsul fel és lassul le a szigeten, alkalmazkodva az év utolsó terméseihez. A tenger. A tenger dúl és fúl, akárcsak egy sértődött szerető. Szokatlan ez időtájt, hogy ezerarcú szörnyeteggé váljék.
hírek
Hírmondó
Kisebb helyreigazítások, illetve néhány eltűnt kép pótlása történt.
Írta: Szerkesztők
Frissítve: 2017.10.31.
***
NE,
... írj más nevével!
... káromkodj!
Reklámhoz pedig, használd az URL-t!



hírek
Üzenet
Latest topics
» Remetelak
Szer. Jún. 06, 2018 4:13 pm by Yue

» Vigyázz! Kész! Mondd!
Vas. Dec. 24, 2017 2:01 pm by Shagu

» Kikötő - Halpiac
Hétf. Szept. 11, 2017 2:02 pm by Amarillisz

» Képajánló
Vas. Nov. 27, 2016 5:53 pm by Shagu

» Északi járás - Ördög kanyon
Kedd Aug. 23, 2016 6:18 am by Perhasan

» Hajnaldal Terem
Hétf. Aug. 22, 2016 5:29 pm by Asfalot

» Utcarész
Kedd Ápr. 26, 2016 11:02 pm by Yeon

» Vad vízű vidék
Csüt. Feb. 18, 2016 10:23 pm by Lumera

» A Szürke-folyó forrása
Vas. Feb. 14, 2016 10:12 pm by Rangor

» Keresett karakterek
Szomb. Feb. 13, 2016 4:12 pm by Hét Hold

Információk
Télelő
Gondolat
Gyönyörű és megszégyenítő dolog az ember életét mint egészet szemlélni: a műalkotás kész, a forma kerek. Egy ember elindul a Nagy Utazásra, de történetét itt hagyja mások tudatában.
Brian W. Aldiss


j
Itt vannak
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

[ View the whole list ]


A legtöbb felhasználó (28 fő) Vas. Júl. 22, 2012 3:13 pm-kor volt itt.

Vak hasadék

Go down

Vak hasadék

Témanyitás by Yue on Szer. Feb. 03, 2016 6:38 pm

Démonbosszú II. rész : Megtorlás
Mi űz úgy, hogy hangját sem adod annak, hogy eleven húsodba vág az éles szikla? Mondd, miért sír úgy a szíved, hogy torkod képtelen hangot szülni? Nézz fel! Az égen szikrázó napsütés nem olvasztja meg jéggé dermedt eleven fém szíved? Nem nézel fel. Nem bocsájtasz meg. Rohansz! Rohansz a szag után, ami vonzza és táplálja gyűlöletté korcsosuló haragodat. Megreped alattad a föld, rianásaiban a félelem motoz, még sem árul el egyetlen nesz sem, némán suhansz, pont úgy, ahogyan a halál jön el csöndes éjszakán az öregekért. Füled hátracsapod. A külvilág nem szűnik meg körülötted zsongani, a szél felcsap és megmássza a meredek sziklafalakat, port szórva a legkisebb lyukba is. Kacag. Csak gúnyolódik azokon, akiket lehagyott irdatlan iramod. Huhog. Ijesztgeti mindazokat, akikre gyöngyöző habban fürdő agyaraid oly nagyon éhesek. Egy éles villanás és izgalmad kihuny, a betörő fény reménysugara sem vakíthat el. Megvannak!
Ott lopódznak az árnyak közé, menedéket remélve, pont előtted és pont előled. Szárnyaid vannak? Repülni látszol, mintha a világ törvényeit egyetlen ugrással képes lennél lerázni magadról- Áttörsz egy gátat is. Veszteség és fájdalom építette réges-régen, az idő pedig csak hizlalta falait. Morogsz. Álkapcsod iszonyatos csikorgással csattan össze, szikra pattan egymásba karcoló agyaraid között. Nem vagy kegyes. Elfelejtetted? Létezik még irgalom. Azok az aranyszemek, a tieid, mikor felejtették el a boldogság meleg sárga fényét? Nem akarsz kíméletes úr lenni, nem akarsz meghajolni az erősebb akaratnak. Meghalsz! Akkor sem bánod, hogy lefoszlik csontodról a hús, hogy a szél játszi kedve szórja szét havasok csillámló színében pompázó bundád. Csak érd el? Megleped, meg bizony. Már biztonságban érezte magát, pedig már a prédád volt. Karcsú és kecses, mint minden róka. Porrá zúzta a gerincét, mohón nyalva le ínyedről édes vérét. Tovatűnni látszik, mint a soha el nem fogható délibáb, de a fájdalom átkúszik a másik alakjának csillámszerű testébe is. Megragadod, torkánál, rázva, cibálva, akárcsak kölyök korodban az eléd hordott koncot. Sír. Éles hangja beléd mar, beleivódik a tudatodba, de nem tudsz megbocsájtani és dühöd akkor sem fullad ki, mikor meghasad a démoni test és a földre ezüstös vér csepeg. Csak látszat, mikor kicsúszni engeded a fogad közül, mert újra és újra beletépsz. Felfalod, minden csepp vérét feliszod a mohó földről.
A delírium nem csitul, nem ésszel feszülsz a következő testnek, mely fémes agyarai már bordáid közé ékelődtek. Utána kapsz, de nem éred el. Saját sebed feszíted, megpattan a kristálytiszta fémváz, de másodjára eléred a tarkóját. Csendes nyikkanása jelzi számodra, eltépted a szálat, mely oly tökéletesen mozgatta a nehéz fémvázat. Köréd sereglenek. Nő az indulat. A falkád mögötted, körötted tombol, belőled nyerve azt a féktelen vadságukat, ami végül megcsitít.
Az árulók, a mocskos szövetkezők végre megkapták jussukat. Por és vér elegyének gyászos illata tekergett körötted, a falkád büszkén, gyilkosok hevével járták örömtáncukat, a vonyításukat csak az átkos hegyek élettelen csúcsai csúfolták meg. Eltorzítva. Előre léptél, szétrebbentve mulatozásukat és elvonultál közöttük, mentél volna, menekülve vissza a békés menedékként szolgáló barlangokba. De a szirtről egy macska figyelt, zöld tekintetének tüzében érezted a megvetést, de tartásában felfedezted azt, amit mind jobban akart titkolni, ahogy közeledtél. Félelem. Félt. Tőled, egyedül tőled és te tudván ezt elébe járultál, előpiszkálva a bunda mögött rejlő fémszörnyet.
- Hasira. – köszöntötted elvárással, hiszen véred ősibb, mint a legidősebbé.
- Ostoba kölyök. – sziszegte. Figyelted merre néz? Csak egy pillantást vetettél az ezüstróka foszló alakjára és engedted, hogy újra fellángoljon benned a bosszú szenvedélye. Gondolkodtál? Ösztöke nélkül ugrottál a náladnál hatalmasabb démonnak, nem jutott el hozzád a többi farkas féltő nyüszítő vonyítása, mert hitetlenségük, a meglepetés mélységes csöndjébe torkollott. A hatalmas Hasira, minden idők legrémisztőbb harcosa, rab lett, éles agyaraid közé szorult torka és a roppant szorítás ellen csak egyetlen egyszer, mert kísérletet tenni. Karmai mély barázdát húztak igazi vért könnyező csontjaidba és te cserébe megrepesztetted az övéit, néhány kíméletlen perccel később pedig, összezúztad.
Csend volt. Oly mély, hogy szinte sikítva tépte puha neszekhez szokott érzékedet. Fáradt lihegésben emelkedett és süllyedt vasketrecében láthatatlan tüdőd. Még nem fogtad fel mit tettél. A szaporodó új szagok sem voltak elég figyelmeztetőek, de a társaid, új családod és barátaid nem hagytak magadra. Megvédtek. Volt időd felocsúdni, de nem volt idő, hogy visszanyerd erőd. Vér. Vér. Ittál eleget, de az élő szövet lüktetése fájdalmasan, nehezen telepedett vissza csontjaidra. Szörnyeteg, az idegenek mindig ez suttogták látványodra. Nyers hús, apránként pelyhedző vértől csillogó szövetek borítottak, mikor húgod kacagó szemeivel találtad szemben magad.
- A sorsa elől menekülve az Útkereső, végül még is rálép arra az útra, amit az ősök jelöltek ki. – búgta. Kedvtelenül az érkezők felé fordítottad a pillantásod. Megismerted a címert, mely a csalóka fény játékában nehezen akart összeillő formát és ezzel képet nyerni. Zuhatagváros őrzői. Még az erdőben hagytad magad mögött őket, ott a sekélyes folyó partján, a szétszórt áldozatok között.
- Zuhatagváros, ha elfogadjátok, szívesen lát. – az előrelépő tigris szerű bestia tisztelettel beszélt, de szavai mögött érezhetően, jó okkal félt.
- Nem kérek..
- Gondold meg, bátyám. – az incselkedő hang hallatán felemelkedtél, pedig egy porcikád sem kívánta. Rá vitt, ugyan az az ösztön, amitől hajtva szétcincáltad a rókát, hogy beleegyezően bólints.
- Tudom, hogy az a hely ketrec lehet egy démon számára, azonban..
- Azonban számolnom kell azzal, aminek nevében én cselekedtem. – csendbe temetkezve indult el kicsiny, ám igen lassú menetetek. Megölted a fémdémonok legidősebbjét. Nem dicső csatában győzted le, esélyt sem adtál neki, ezzel eltékozoltál valami nagyon fontosat. Megérte? Később talán megtudod. Rémisztő ellenfelet szereztél. Perhasant, akitől fiát vetted el, a gyilkost, aki …Fáj a kölykök emléke, akiknek esélyük sem nyílt megvédeni magukat. Emlékezeted kiirthatatlan része lett a nőstény, kit fájdalmában a tűz mohó lángjai sem állítottak meg és úgy hamvadt el, mint közönséges tűzbe dobott tapló. Régi barát, ki úgy küzdött, ahogy senki sem várta el tőle és mert más bőrét mentette, a saját életével fizetett. Végül, az utolsó, a legerősebben szorító ok. A fekete, medveszerű nőstény megkínzott alakja. Anyád helyett anyád volt…


avatar
Yue
Földvérű-Démon

Mottó : egy lépés és ott a világ, vagy a vége?

Hol? : sosem ott, ahol keresnek

Ismertető jegy : virágos mezőt idéző illat és esetleg a lángvörös haj, ékes szóló zöld szemek ketőse
Kaszt : illúzionista, vagy valami hasonló
: Alcarisi Kardok


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.