Fekete Sarló Fogadó

Eme betolakodó tollas, vagyis jómagam aligha akarja befejezni drága étkének pusztítását. Egyik barna szemet kaptam másik után csőröm közé s helyeztem begyembe. Némileg vissza tudtam kalandozni rég múltba, mikor ugyan ezt tehettem, és tökéletesen jól éreztem magamat. Ám békés örömömet zajok oszlatták el.Lépések távola nesze keltette fel érdeklődésemet, így, tálka szélén egyensúlyozva megállítottam mozdulat soromat. Ahogy belépett az idegen férfi, aki ugyebár itt lakhat, másodszorra vett észre. Jó darabig álltam pillantását, míg csőrömben tartottam egy dióbelet. Egy lépést tett felém. Hirtelen leküldtem torkomon "álldozatom"-at.
Érdeklődve meredtem felé, s mértem végig. Fejemet enyhén jobbra döntve meg pillantottam egy macska embert.
~Itt van egy félvér?~ ezen némileg elcsodálkoztam. Akkor lepődtem meg leginkább, mikor elhangzott egy szó...
- Gazdám. - picit le sokkolt a dolog. De, hirtelenjében nem is tudtam mást tenni, minthogy elrugaszkodtam a tálról, hátra hagyva annak isteni tartalmát s a félvér bal válla felet el reppenve egy szekrény tetejére telepedtem. Onnan lestem lefelé ártatlan szemekkel.
Sőt, párat károgtam is, tudatva a benn lévőkkel, hogy bizony nem szándékozok távozni. Még nem. kíváncsi vagyok erre a gazdám dologra.
~Tudtam, hogy léteznek itt rabszolgák..de azt nem, hogy pont egy efféle dologgal szembesülök. Hihetetlen. ~ Mondhatnám szánalmasnak, de nekem se volt könnyű gyerekkorom, és bizony anyám halála után én se voltam sokáig szabad. Szüleimre, s régi életemre egy nyakék emlékezettet, ami megvédett és mai napig megvéd minden ártó szellemtől és mágiától. Noha egyszer egy kereskedőtől kellett vissza szereznem... de ez mellékes.

Ahogy óvatosan lépdelek a madár felé a padlón, Shagu hirtelen felébred, látszik rajta, hogy zaklatott. Tekintetét keresve egyből látom, hogy valószínűleg visszanyúlt felé valami a múltból. Mostanában sokszor láttam hasonlót Ithor szemében,s habár ő neki már van tapasztalata ennek elrejtésében, mégis Shagu is rendkívül gyorsan uralkodni kezdett magán. Sőt még a normáknak megfelelően megpróbált köszönteni is. Ezek szerint, gyors a helyzetfelismerő képessége...

A madár mintha kekeckedni akarna felrepült a szekrény tetejére és onnan adta tudomásomra, hogy nem tetszett neki a cselekedetem. Bizonyára, hisz én sem örülnék, ha megzavarnának az étkezésem közben...
- Úgy látom nem volt a legjobb a pihenőd. Ne aggódj este már talán az ágyadban jobb lesz, mint itt  a kanapén - kezdtem megnyugtatni mosolyogva, majd a madár felé nézve folytattam - Elintéztem a külügyeimet, szóval most már itt maradok befejezni a maradék iratokat, addig is ha nagyon unatkozol megpróbálhatod kitessékelni azt a madarat, nem akarom, hogy újra takarítani kelljen a szobában...
A dió maradékokkal teli tálból kiszedek egy párat és az újonnan nyitott ablakon kívülre helyezem el őket, remélve így egyszerűbb lesz a helyzet, majd helyet foglalok az asztalomnál, s újra előveszem a fogadó költségvetésének leírását...
- Ja és Shagu, lehetőleg próbáld meg kerülni a rendbontást. Valamint ne aggódj Ithor és testvére miatt tapasztalt és furcsa kölykök, de nem rosszabbak, mint bármelyik másik...

Majd tollamat a tintába mártva elkezdem a mai nap kiadásainak összeszámolását...

Gazdám bejött, én meg épp, hogy csak itt vagyok egy ideje, de már "jelenetet" rendezzek? Nem szabad. >.< Megpróbálom a lehető leggyorsabban össze szedni magam, és ennek érdekében a szemeimet is megdörzsölöm, hogy jobban lássak, majd megszólítom, mielőtt ő mondaná, hogy illik köszönteni a gazdáját a rabszolgának, amikor amaz belép. Tudom én ezt magamtól is, és ezt be is akarom bizonyítani. Jól nevelt ... vagyok. Azt hiszen valóban nem tudom ki vagyok én. Nem tudnám egyetlen szóval definiálni azt ami én vagyok. Nincs rá elég jó szó. Olyan legalább is nincs, ami csak egy kicsit is jobb színben tüntetne fel engem. Talán tényleg nincs és nincs értelme kutatnom, csak az időmet vesztegetem vele. Mondhatnám azt is, hogy egy mutáns vagyok, egy félresikerült lény... mert hát, az vagyok nem? Annak kell lennem, ha már olyan sokan mondták rám, és én sem tudok semmi jót mondani magamról. Végül is nem is az a feladatom, hogy jó színben tüntessem fel magam, hanem, hogy " megtaláljam, hogy ki vagyok én" Biztos vagyok benne, hogy gazdám már tudja, hogy ki vagyok, csak azt szeretné, ha én is rájöjjek és ne kergessek délibábokat, amikor valami jobbat szeretnék. Talán úgy, mint mikor a régi gazdámnál mondtam valami olyasmit, amit nem szabadott volna. HA már rögtön az elején leszögezem, hogy nem vagyok jó semmire magamtól, akkor nem is erőlködöm és tökéletes rabszolgává válok. Talán ez volt velem eddig a baj. Hogy "lázadtam". Pedig nem volt szándékos....
Aztán valami elképesztőt hallok. Felállok és gazdám felé fordulva hallgatom végig a mondandóját, és míg ő a dióbélt teszi ki az ablak párkányra, én megszólalok. Hangom érződhetett, hogy nem hiszem el, amit a hallottam.
- Túl nagylelkű hozzám gazdám. Még sosem aludtam ágyban... -
Zavarban vagyok, és nem tudok mit mondani, így kicsit elhallgatok.
- Nekem jó bármi, a sarokban is elalszom...-
Valójában félek kicsit. Túlságosan is másmilyen mint a régi életem, és kezd eluralni valami különös érzés. Nem tudnám megmondani mi, de félek tőle. Mi fog történni velem? Ágyban fogok aludni? Az nem lehet, egy rabszolgának ez túl nagy luxus....
Azonban először gazdám az előbbi gondolatát folytatja és csak azután válaszol rám, ha válaszol. Én pedig meghajolok.
- Igenis gazdám. -
Végre munka. Megfordulok és rávillantom vörös szempáromat a betolakodóra. csak úgy, mint egy vadászó tigris az erdőben. Zavarod a gazdám te madár, és én leszek az, aki kikerget!

Nem tudnék mosolyogni, mert bizony a helyzet komolyra fordult. A tét nagyon- nagy. Sajnálatos módon a dióbél olyan messzire van, körbe véve a félvér és ember kettősével, hogy nagy kockázat lenne berepülni. Mellesleg az sem bizonyos, hogy csőrömmel el tudok egy darab belet csípni, kiragadni és lenyelni. Ehhez a furmányos rohamhoz bizony pontosság és nagy oda figyelés kell. Egyszer-kétszer már sikerült így elragadni erszényt, vagy ami éppen kellett, de a dióbél teljesen más. Dilemmámat viszont félbe kellet szakítanom, hiszen a félvér nagyon eltökélten húzta ki magát s sokat sejtetően meredt felém.
~Olyan gonoszok! Én csak egy pici dióbelet akartam!Erre meg..~ jelzés értékkel károgtam egyet .
~Most felfedjem magamat? Nos.. gondolkozzunk. ha megteszem, lehet, hogy elkapnak, és be börtönöznek. Még egyszer nem szeretnék rab lenni.De mi van ha szépen kérném? Na persze.. pont egy madár fogja írásba adni, hogy kér pár marék dió belet.~ le huppantam a szekrény elém s kitárva szárnyait, felborzolva tollaimat a félvér felé károgtam. Nem félek tőle. De, ha felém lendülne, hogy elkap, elrugaszkodok előle és egy másik helyre libbenek. Ami sokkal közelebb van álmaim és vágyaim tárgyától.Ha meg esetleg sikerülne olyan gyorsan mozdulnia, hogy elkapja fark tollaimat, hát nagyon csúnya meglepetés érné... mondjuk egy fájdalmas csípés karba, majd kézfejre.Sőt! Akkor elindítanék egy átalakulást, minek következtében farok tollaim vissza húzódnak testembe, és így újfent szabaddá válva szembe fordulhatok vele mint kartoll nélküli madár, és lábába mélyeszthetem karmaimat.

A ~valójában egész nagy~ madár közelebb repült széttárva a karjait, majd felém károgott. Fintorogva húztam össze a szemöldökömet, s közben olyan érzés lett úrrá rajtam, amit még eddig nem nagyon éreztem. El akartam kapni ezt a madarat. Azt akartam, hogy a karmaim közt vergődjön, és már nem csak gazdám kérésének eleget téve. Ez már az én akaratom is volt. Elöntött egy meleg érzés a felfedezésre, és ekkor lendültem. Vörös szemeim megvillanhattak, ahogy rávetődtem. Láttam magam előtt a környezetet, ahol vagyunk, és persze közben észben is tartottam, hogy gazdám nem akar felfordulást, de tudtam, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell. Éreztem magamban annyi erőt. A madár az enyém! Ám nem számítottam ellentámadásra. A madárka a kanapé támlájának szélén terpeszkedett és károgva tárta szét a szárnyait, én meg megrohamoztam tulajdonkép, de még mielőtt elkaphattam volna, éles fájdalom járta át a karomat. Arra vittem a tekintetemet, és a kibuggyanó vér egy pillanatra ledermesztett. Másik kezembe mélyesztettem a kicsi, de annál mélyebb sérülést. Úgy fájt, mint még eddig semmi.... persze eddig nem is kellett madarakkal viaskodnom.
Felkiáltottam, elhúzva az "a" hangot, azonban a következő pillanatban már egy tovább fűtött szándék vezérelt. Bosszú....
Felemeltem ~ jobb karomból származó vércseppek folytán ~ véres épp kezem, és el akartam sodorni az állatot. Le a kanapéról, hogy nagysági fölényemet kihasználva "nyomhassam" el, ha sikerült.
Ha sikerül, valóban felálltam a lábammal igyekeztem mozgásképtelenné tenni, de megint csak ő volt a gyorsabb, én pedig egy újabb sebbel gazdagodva estem hátra...
- Aúúúúú >.< -
Magam alá húztam a sebesült talpam, és közben a madárt tartottam szemmel morogva, fújtatva...

Egy félvérvolt, aki próbálgatta saját határait. tetszett ahogy szemiben elhatározottság és tettrekészség villant. Láttam rajta, hogy meg akarja mutatni mire képes. Mozdulatai is sebesek voltak.
~Szerintem nem viaskodott még madárral a kandúrka.~
Aki szabadban élt, szinte farkas törvények között, majd össze futott kettő csodálatos képességű lénnyel... akikkel pár kalandot át vészelt... magáénak tud némi tapasztalatot. Az ifjú, hiszen nem olyan koros a félvér, próbálkozott. De csak megsebesült. Vér illata töltötte be a teret. Valamilyen szinten sajnáltam, de ebben a pillanatban saját magam testi épsége volt a tét. Így hát a szoba egyik legmagasabb és védhetőbb területére, vagyis pontjára rebbentem fel. A szekrény tetejéről pillantottam rá, és meg csattintva csőrömet meg igazgattam pár tollat jobb szárnyamon. Hirtelenjébe nekem is eszembe jutott valami.. gyermekkorom.. mikor anyám meghalt.. akkor én is ilyen cipőben jártam. Próbálgattam képességeimet amennyire csak lehetett egy idegen társaságában.
~Jobb ha távozom. Ez a dió nem éri meg a civódást.~ gondoltam és az ablak felé fordítottam pillantásaimat, majd a talán résnyire nyitott ajtót vettem figyelmem célkeresztjébe.
~Vajon lentebb nincsen dió?~ tűnődtem el.érzékeimet gyorsan ki élesítettem, hiszen isten tudja mikor fog utánam mászni valaki.

Gondolatok cikázhattak szegény macska fejében, de már nem Ő volt középpontban, hanem gazdája, aki megoldást egyszerűen talált a problémára. Míg Shagu sebeivel foglalatoskodott, addig az idegen férfi, ki drága ékszereket viselt, egyszerűen oldotta meg. Egy dióbelet emelt fel felém.
~Ebből mára elég. Több energiát feccöltem el erre, mint kellett volna.Mellesleg... az ember tényleg normális. Lehet, hogy rendes? Hiszen nem büntette fájdalmas eljárással rabszolgáját.~futott végig agyamon a dolog, s kíváncsiságot ragasztva arcomra, lentebb ereszkedtem szárnyaim segítségével. Tollaimat lágyan cirógatta a lég, melyben észrevehetetlen por kavargott. Elérve a kezet ki csippentettem belőle jussomat. Elégedettség telepedett rám, majd kitárt ablakhoz rebbentem, ahol a nemrégiben ki rakott mennyei mannát vettem birtokba. Karmos lábaim már ablak párkányon nyugodtak. Vissza tekintve biccentettem a férfi felé. Torkosságomnak engedve lenyeltem a mennyei nasit.Odakinn viszont csúnya fellegek gyülekeztek. Elsőre úgy véltem, csupán az égen fényesen ragyogó nap fénye rossz szögben vetült a kékséget lassan el szürkésítő természeti jelenségekre, de sajnos nem. Távolból halk morajlás hallatszott.
Bánatosan károgtam egyet. Legtöbb rabszolgának, embernek van fedél feje felett. Én meg örülhetek ha találok valami pajtát egy közeli, vagy éppen távoli épületnél.Most, hogy lassacskán ide nyargalászott az erősebb szél, gyorsan begyembe kapkodtam fizetségemet, és eloldalaztam a párkányon egy szomszédos szoba ablakáig, ahol talán meghúzhatom magamat.

//kicsit megdobom a történetet, hátha megihlet vkit , bocs Karel T.T //

Gazdám felállt, és én összébb húztam magam. Elbuktam. Nem tudtam teljesíteni a parancsát, most biztos nagyon mérges lehet rám. Azonban nem láttam rajta semmi jellegzetességet. Nem volt mérges, legalább is nem mutatta. Nem ütött meg, vagy emelte fel a hangját, hanem tanítani akart. Éreztem, hogy valami fontosra ezért nagyon erősen koncentráltam. Minden szavát és annak minden jelentését meg akartam jegyezni, hogy később is fel tudjam idézni. A jelzőre miszerint "nálam hatalmasabbnak kell engedelmeskedni" a madár felé sandítottam. Csak nem? Való igaz, hogy most túl járt rajtam, és ő kerekedett felül, de ezt még kamatostul megbánja majd. Ugye nem arra gondolt a gazdám, hogy a madárnak... ráemeltem kissé megszeppenve a vörös íriszeimet, aztán mint egy az éjszakában gyúló fényként megvilágosodtam. Hát persze, hogy nem a madárról, hanem a gazdámról van szó. Mekkora egy marha vagyok. o.o
Meg is nyugodtam és újfent a madarat kezdtem el figyelni. Amaz elvette gazdámtól a dióbelet és már kint is volt az ablakon. Felcsillant a szemem. Szóval ezt érti alatta? Nagy lelkesedésemben még bólintottam is, majd sokkal hevesebben álltam fel, mint azt kellett volna. A talpamba nyilallt a fájdalom, nekem meg fél lábra kellett támaszkodnom egy kis sziszegés mellett.
- Máris gazdám. >< -
Kicsit féltem még, hogy meg fog e büntetni a sikertelenségem miatt, de már azt se bántam volna. Most valami újat tanultam. Azt hiszem ha lehet, legközelebb majd én is kipróbálom. ^^ Boldog voltam, és örültem, hogy gazdámhoz kerültem.
Besiettem az általa megjelölt szobába, amit "hálószobának" mondott, és óvatosan, hogy semmit ne vérezzek össze, benyúltam a bal sarokban lévő éjjeliszekrény fiókjába. Volt ott minden, de szép rendben és csak hamar ráleltem a kötszerre is. Volt itt szék, és habár jól esett volna, nem az ágyra ültem le, hanem arra a bizonyos ülő alkalmatosságra, amit az ellőbb észre vettem és elkezdtem bontogatni a kötszert. Sajnos nem ment túl jól és a seb is csípett.
Azonban nem soká belépett egy nő, valószínű, hogy a gazdám által említett Jezzine, rámosolyogtam, mire ő megállt. Azt hiszen nem a mosoly volt a legjobb reakció. De hála az isteneknek Jezzine gyorsan túltette magát első meglepetésén. Biztos arra számított, hogy sírni fogok, de legalább is fájdalmasan magam elé bambulni. Hát, tudom, hogy első meglepetésemben felkiáltottam, azóta is szégyenlem, de már hozzá szoktam a fájdalomhoz, így ez sem volt csak egy a többi közül. Azaz még sem. Ezt nem a gazdám okozta nekem, sőt elhívta Jezzine-t, hogy lássa el a sebem, és ez határtalan boldogsággal töltött el. ^^
Míg a sebemmel voltunk elfoglalva a lány szótlan volt és éni is máshol jártam. Azon amit nekem mondott a gazdám. Ő most biztosan a fontos dolgokat intézi amiket eddig is. Nem tudtam, hogy mik lehetnek azok, de nagyon fontosnak látszottak a gazdám számára. Habár nem tudtam mit kezdeni magammal, azért egy kicsit örültem is, hogy most nem foglalkozik velem. Tudtam egy kicsit a saját gondolataimra összpontosítani. Magamban reméltem, hogy Ithor se jön meg még. Egyedül akartam lenni egy kicsit. Jezzine közben kiment, magamra hagyott ő is, de nem soká egy tál gőzölgő étellel jött vissza. Biztosan gazdám mondta neki. Jó étvággyal láttam hozzá, s a lány megint csak kiment. Majd mikor vissza jött újra, megvárta, hogy végezzek a maradékkal is, és elvitte a tálcát a pohárral meg a tányérral. Nem is tudom már, mi volt, csak azt, hogy sokkal finomabb mint amit eddig valaha is ettem. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha meghaltam volna és ez lenne a mennyország.
Persze még nem haltam meg, élek és virulok és nagyon nagyon reménykedem benne, hogy ez még sokáig így is lesz. Gazdám mellett a földi paradicsomban.
Felálltam. Már rég nyugaton járt a nap, megmelengetve a horizontot is, és ezzel együtt egyre kevesebb fényét ontva ránk. Este felé járt. Én meg, még azzal együtt is, hogy aludtam egy kicsit délután, álmos voltam. Azonban tudtam, hogy lassan elérkezik az idő, amikor el kell mondanom a gazdámnak, hogy mire jutottam. De nem mertem kinyitni az ajtót.
Így hát csak kikukucskáltam...

Sok dolgot kellett rendbe tennem magamban és így is jól tudtam, hogy nem fogok tudni tökéletes választ adni. Ha régi gazdám adott volna ki ilyen feladatot, biztosan azon gondolkoznék el, hogy milyen mértékig alacsonyítsam le magam, amivel így őt magasztalhatom, de új gazdám nem erre kért. Azt hiszem a szívem mélyén rettegtem a dologtól. olyan volt mint egy teljesíthetetlen feladat, és aminek a nem teljesítése megbélyegez. A torkomban kalapált a szívem, és pici apró, de gyors szuszogással léptem ki a nagy szobába. A felgyorsult lélegzetem minden bizonnyal érezhető volt, habár próbáltam türtőztetni magam. Nem szabad látnia gazdámnak, hogy mennyire megrémiszt a feladat.
A válasz, a válasznak rólam kell szóljon. Arról, hogy mit gondolok magamról. Vajon tényleg elmondhatom őszintén ennek az embernek, hogy mit gondolok magamról? Hogy mi az aminek hiszem magam?
Tudtam, hogy ez olyasmi, ami tudat alatt tartotta bennem a létet. Ha ettől megválok, lehet hogy nem leszek már képes élni. És csak most döbbentem rá, hogy mi van akkor, hogy ha új gazdám el akarja ezt venni tőlem? Ha tudja, hogy milyen képet formáltam ki magamról régi gazdám mellett, vagy épp ellenére, akkor könnyen formálhat olyanná, amilyenné ő szeretne. Megtör, és már nem leszek önmagam. Féltem. Hogy ne tettem volna.
Hazudjak? Nem tudom hogyan, és nem is hiszem, hogy hihető lennék.
Mondjak valami olyasmit, mint a régi gazdámnak? Nem elégedne meg azzal. Új gazdám sokkal eszesebb ember.
Kedves ember... még sem bízhatok meg benne. Egy rabszolgának nem is ez a feladata.
Oda ültem ahova kérte. Nem álldogáltam sokat az ajtó előtt, de feltűnően (vagy mégsem?) szótlan voltam. Nem néztem gazdámra.
A szavakon rágódtam, és arra, amire rájöttem. Ha elmondom gazdámnak, akkor az kezébe helyezem az életemet. Nem csak a fizikai testem épségét. Eddig is bármikor megölhettek volna. Nem. Most valami sokkal fontosabbról van szó. A személyiségemről.
Ha ezt össze töri, kétség kívül könnyebb lesz majd ... "idomítania".
Egyre borúsabb gondolatok ötlöttek fel bennem, és egyik sem kecsegtetett semmi jóval. Hát ennyi volt? Nem akarok ... nem akarok meghalni. Hiszen anyu, vagy apu... egyszer talán rám találhatnak.
- Gazdám. - Kezdtem bele úgy, mint akit a vágóhídra kényszerítettek. Nem néztem rá. A földet bámultam. Régi gazdám amúgy sem szerette ha akár egy cseléd is felé néz.
- Ahogy kívánta, gondolkoztam azon, hogy ki vagyok.

Hangjára felé fordítom a fejem és megdöbbent arcomról nagyon is könnyen leolvasható, hogy nem ilyen vagy legalább is nem ilyen stílusú megnyilvánulást vártam. Hát nem, de megint csak a furcsa kedvesség áradt belőle. Olyan volt, egy pillanatra olyan volt a környezete, mintha nem kéne tartanom tőle. Szerettem volna hinni ennek a káprázatnak, de úgy voltam vele, hogy nem szabad. Hiszen régi gazdám akárhogy is, de mindig csak fájdalmat okozott. Nem vagyok mazoista, nem élvezem a kínzást csak megtanultam beletörődni az elkerülhetetlenbe. Amit nem lehet megváltoztatni, azt nem kell bolygatni. Csak rosszabb lesz. Élt bennem egy kép az emberekről, és nem meglepő, ha azt mondom, hogy nem pozitív. Az emberek lenéznek, ami önmagában nem is gond, csak hogy ezáltal, az emberek úgy érzik, hogy mindent megtehetnek velem. Üthetnek, és megalázhatnak. A fájdalom pedig mondhatni mindennapi társammá vált, azonban ez nem jelenti azt, hogy megszerettem volna. Szeretném elkerülni.
Szerettem volna egy nagy levegőt venni és kihúzni magamat, hogy úgy kezdhessem el, de megakadtam gondolatban. A belém rögződött félsz gátat szabott ennek, s tudtam jól, hogy miért. Nem szabad elengednem magam. Így hát maradtam kissé görnyedt testtartással a gazdámmal szemben ülve, ő pedig felém hajolt. Egyenesen a szemébe néztem.
Egyszer már a néztem a szemébe. Erőt sugárzó, kemény zöld szemei vannak. Az én vörös szemeim elhalványultak mellette.
- I-igenis... - Nem is tudom miért mondtam ezt. Megszokás volt. Majd kissé félre néztem, de ahogy megszólaltam újra, megint ráemeltem a vörös szempárt. - De mielőtt elmondom, elmondhatom azt is, hogy hogy jutottam el idáig?
Nem tudom miért kérdeztem ezt. Talán azért, mert tudtam, hogy netán nem túl érthetően fogok beszélni. Ha elmondom a körítést, akkor értelmesebb lesz. Levegővétel.
- Mint tudja gazdám, én ... *hirtelen hagytam abba. Nem is tudom. Nehéz volt kimondani.*
- ...én egy félvér vagyok. Se nem ember se nem bestia, de mindkettő egyszerre.
Nem tartozom egyik fajhoz se, miközben mindkét faj vére .... *megint elhallgattam. Remélem ezzel nem bántom meg! Ráfigyeltem, és reméltem, hogy nem haragudott meg, mert nem nagyon tudnám másképp folytatni. Jaj, nem lesz ez így jó. *
- ..szóval mindkét faj vérét örököltem. Tudok valamicskét anyámtól a Macskaféle bestiák szokásairól. Azt tudom, hogy ők harcosok. Nagy Vadászok. Régen én is szerettem volna az lenni...
Végig gazdám vonásait figyeltem. Vajon mit gondolhat most? Hogy fennhéjázó vagyok és kívánkozom vissza a bestia őseimhez? Pedig nem így van. Azt hiszem nem is fogadnának be.
- Az előző gazdám nem szeretett. -
Nem akartam panaszkodásként mondani, meg ki szeretne egy félig macskaszerű lényt? De ez volt az igazság.
- Amit megértek természetesen. -
Próbáltam finomítani előbbi kijelentésemen.
- Csak ezzel az járt, hogy én voltam a lépcső, a váza, vagy épp a bokszzsák.
Nem volt értelme azon gondolkoznom, hogy mi is vagyok én, hiszen világosan kijelentették.
Egy beszélő szerszám. Ezért is olyan nehéz beszélnem erről most.
Csak azt mondhatom amit még kisebb koromban hallottam anyámtól.
Hirtelen erős vágyódás fogott el anyám után. Most hol van ő? Miért nincs velem? Miért hagyott szenvedni ennyi éven át? Önkénytelenül is ökölbe szorult a kezem, macska füleim pedig már egy ideje lelapultak a fejemre, és mereven tartották ezt a pozíciót.
Aztán erőt vettem magamon és kis 'hatás szünet után folytattam.
- Illetve azt amit néha nem tudtam nem meglátni.
Úgy hiszen, hogy gyors vagyok és... ügyes. >.<
Nehezen mondtam ki és összébb is húztam magam a szóra. Ez önfényezés volt. De igenis büszke voltam arra, hogy nálam nem nagyon tört el semmi, és sokszor tudtam helyzetet változtatni rövid időn belül.
Aztán megint csak gazdámra emeltem szinte kérlelőn a tekintetem.
- Én..biztos vagyok benne, hogy valamiben igazán jó lehetek, csak még nem tudom miben.
Mivel én egy Félvér vagyok, magamban hordozhatom az emberek és a bestiák előnyeit is.
Ez a válaszom. Az ami a hátrányom, az az előnyöm is és ezt most itt, szentül hiszem.

// leírom .. nem írom, de .. de nem ... Sha chan//

Gyermek. Egy rossz gyermek. Ez lennék én. A fülledt éjszaka után és a viharos reggelt követően pontosan azt teszem, amit nem lenne szabad. Nagy ívben elkerülöm a Fellegvárost, igen, a lehető legnagyobb ívben igyekeztem kikerülni a forgalmasabb utcáit, csak valahogy folyton a lábam alá tévedt annak kövezete és mit is tehettem volna mást, minthogy rálépek és puszta kíváncsiságból megnézem, hogy merre visz. Igen, minden bizonnyal vissza kellet volna fordulnom. A tagjaimat dermesztő hűvös levegő is e felé taszigált, de a kertek, a még mindig üdén virító kertek illata csábított. Alig egy pillantás volt, amit a gondozott ágyásokra vethettem és az illat is csak alig ragadt meg emlékezetemben, amikor is valami egészen mást vettem észre. Olyan volt, mintha megnyugodnék, mert még létezik és hitetlenkednék, hogy még mindig létezik. Kicsiny, alig tenyérnyi lény tűnt fel az egyik rőzse halom mellett. Még nem vitték el a lemetszett ágakat? Vagy tán, nem tudták?
Mire megmozdulok a kicsiny lény el is tűnik, elijesztettem, ez az első érzés, ami vádaskodva ront rám. Körbenézek, a zöldek között kutatva tekintetemmel, de csak szürke és megfakult kő az, amit találok és csak kósza reményt kelt a tompa napfényben megcsillanó fehér márvány. Tényleg jobb lenne visszamenni az alvárosba, ahol … ahol nem fenyeget más, minthogy parfümfelhő folyt meg, vagy végez velem valamelyik unalmas szócséplés a hölgyek között. Feladtam, hogy újra megpillantsam valamelyik fa lelkét, de az ahogy lenni szokott, mielőtt elfordulnék újra feltűnik és eltűnik, majd ismét, de már jóval odébb bukkan fel. Több ez, mint furcsa. Az eszem azt mondja, hogy maradj, mit több, hátra arc és irány a város „biztonságos” része, de ez nem sikerült idejében a lábaimmal is tudatnia. Könnyű követni a kis tüneményt, gondoskodik róla.
Több szinttel nyújtózik az épület az ég felé, aminek ajtajánál megtelepedett, de ez számomra nem olyan könnyű terep. Morfondírozva álldogáltam, míg egy vendég be, egy pedig le kifelé igyekezett, utóbbi mellet osontam az ajtó felé, hogy elfogjam a kis gazfickót, de alig érintettem mikor tovasurrant. Bement, igaz? De nem, kijárt, de szépen szegélyezett úthoz vezetett és most jött el a habozás pillanata, de most is csak az eszem hezitál a lábaim már tovább visznek a fal mentén, egyenesen a nagy ház hátulja felé. Előbb megtorpanok mintsem láthatóvá válnék, mivel kis kalauzom állja utam fejét ingatva. De még csak azt sem várta meg, hogy lehajoljak tovaillant, persze a mozdulatot már megkezdtem és vörös tincseim után arcom is átlibbent a fal leplező vonalán. A szabad tér felé néztem és ott egészen közel, a fal tövében egy ismerős alak pihent, akinek rögvest neve után kutattam és valami egészen mást sikerült kimondanom.
- Ni csak a cicafiú a piacról, már mint … - Zavartam bújok előrébb, de azért élve a fedezékkel, hiszen hívatlanul estem, azaz osontam eme fogadó kertjébe.

Nem kaptam fel olyan gyorsan a fejem, mint hittem azt, s pattantam fel ijedtemben. Nem gondoltam volna, hogy bárki is, főleg olyan, aki ismerne elmenne itt. Ez egy viszonylag, ha nem is eldugottabb, hiszen még az utcáról is nagyrészt rá lehetett látni ~valamelyest~ de járatlanabb része a Fogadónak. Mögötte nincs semmi ami egy vendéget érdekelhetné. Reméltem, hogy nem ijesztettem meg heveskedésemmel, de valójában nem tudtam, hogy mit is kéne tennem. Hát élve a lehetőséggel, hogy nem mondta ki a nevem, bemutatkoztam újra. Nem gondoltam arra természetesen, hogy nem jegyezte volna meg, inkább arra, hogy udvariasan arra várt, hogy én szólaljak meg és adott egy esélyt erre.
- Shaa-shagu.... - A kezeimet tördelve álltam meg a vörös hajú előtt. Remélem nem tettem semmi rosszat, azonban nem kérdeztem meg tőle semmit. Hiába fogalmazódott meg bennem lassacskán a kérdés, mellyel rákérdezhetnék jöttének okára, visszafojtottam a késztetést. Nem az én feladatom ezt megtudni, és nem is hiszem, hogy lenne rá jogom. Azért belevegyült a kínos hallgatásomba egy leheletnyi reménység is. A múltkor olyan kedves volt ez a fiú velem. Meg is mentett, tulajdonképpen az adósa vagyok. Talán valamit jött kérni cserébe?
Kíváncsi lettem miért is jött ide.

Érdekes volt figyelni, nem ismerem, de még is várakozással telve lesem a reakcióit. Mást kapok, vagy mást várok? Nézőpont kérdése, de az a szelíd félszegségnek tetsző várakozás, illik nem illik közötti ingadozás, igen, ez volt mozdulataiban a piacon is. Egy pillanatra lehunyom a szemem, bár nem mintha félnem kellene attól, hogy a düh eluralva ismét kitépi kezemből tulajdon erőm feletti irányítást, hiszen az kis ékszer, csendesen somolygó köveivel ott virít a csuklómon. Erőm béklyója és tessék, ez egy újabb bosszúság, ám magamnak köszönhetem. halk parányi sóhajjal vetem pillantásom Shagura, aztán lopakodva a környezetére, ami csendesnek tűnik és kietlennek. Mi ketten lennénk csak idekint? Nem volna rossz, de hát egy fogadónál ilyesmiben sosem lehet biztos, még egy démon sem. Felbátorodva, ahogy ő is közelebb jött, úgy én is elhagytam a biztonságot aligha nyújtó fedezék maradékát is. Tudok beszélni, így magyarázatokat szőni sem túl nehéz, azaz, ha csávába kerülök, majd lyukat beszélek az ellen hasába.
- Ne haragudj, hirtelen nem jutott az eszembe. – Szabadkozom és kissé morcosan össze is ráncolom a homlokom, de villámcsapás módjára megenyhül az arcom. Igazán nem szeretném, hogy saját elmém kihagyása miatti mogorvaságomat félreérteni, mert ugyan miért is lennék rá mondjuk mérges? Semmiért és remélem ezt ő is tudja, biztosan. – Pedig egyedi hangzású neved van, úgy látszik túlságosan .. Áhm, mindegy, ez már az öregedés jele. – Egy halk kis kacajt megengedek magamnak, meg még többet is. Mint aki otthon van, pedig nagyon nem, hátamat vetem a falnak és kabátom bő ujjába rejtett kezeimet a hátam mögé húzva megtámaszkodom.
- Ha nem hozok rád baj, egy kicsit maradnék. – A mondandóm ugyan nem tűnik kérdésnek, de a hangom játékának köszönhetően még is van benne egy picinyke kérdő ív. – Nem kell rosszra gondolni, csak sétálgattam és itt kötöttem. – Ami részben igaz, azt hiszem a kis tűnékeny erdőszellemről egyenlőre nem kell tudnia. – Hiába nem igazán mozgok otthonosan a városban … Ne haragudj, alig engedlek szóhoz jutni.

Egyedi hangzású név? Nohát. Szóval egyedi nevem van. ^^ Nagyon örültem e ténynek, mert akként fogtam is fel. Talán még el is mosolyogtam magamban ezt. Egyedi név. Szóval a nevem különleges, azaz nem sok van belőle még. Talán "túlságosan is". Nem igazán értettem, hogy mire érthette ezt a vörös hajú fiú, de hangja megint csak kedves volt, előzékeny, pont mint amikor először találkoztunk. A piacon azóta voltam már párszor, habár a hibám után Magda néni nem engedett el egyedül utána. Azt viszont még annyira se tudtam elhelyezni rendesen, mint eme előzőtő, hogy öregnek titulálta magát. Ha néhány évvel idősebbnek néztem magamtól, az is sok. Hehe, biztos csak viccel. Igen, csak ez lehet az oka. Az emberek tudtommal sokszor ütik el viccel a kínosnak mondható helyzeteket, hogy ezáltal a többiek ne tulajdonítsanak annak nagy figyelmet, inkább lássák milyen szellemes személlyel is van dolguk. Csak ez lehet a megoldás. Bólintottam, mintha csak összejátszanék vele, és nem tettem fel a következő megfogalmazódott kérdésemet a korával kapcsoltban.
Amikor azt mondta, hogy maradna, nemhogy megengedően helyt adtam volna neki, hanem egyesen kezeimet magam elé szorítva esdeklően bólintottam felé.
- Kérlek, csak nyugodtan. *.* -
Minden bizonnyal elkaphatott a hevesség. Azt akartam, hogy maradjon és beszélgessünk, de főleg ő beszéljen. Tudni szerettem volna, hogy milyen kint a világ és talán ez a vörös hajú fiú kicsit oltja a szomjamat. Hiszen kedves ember és úgy érzem, hogy sok várost járt már be. Persze ezt a képzelgésemet hűtötte az utána elhangzó mondat, miszerint nem mozog otthonosan városban.
- És hol mozogsz otthonosan? -
Bukott ki belőlem egyből a kérdés. Ezt már nem tarthattam vissza. ><

Halk, egészen neszező nevetést hallatok, ahogy nem csak szinte, hanem meg is kér, hogy beszéljek. Aranyos kölyök, egy kölyök? Fiatal, de nem sokkal, mint én, azaz lehet ez egy egészen pontatlan hasonlat és inkább a kinézetünket kéne csupán alapul vennem? De, nem érzem magam idősebbnek annál, mint amennyinek kinézek. Így maradhat ez a megállapítás.
- Nem igazán jeleskedem a beszédben, vagy mondjuk úgy sokat tudok jelentéktelen dolgokról összehordani. – Lehajtom a fejem. Merőben furcsa, hogy csak így megoldódott a nyelvem a társaságában, bár ha belegondolok ott van Athem, Karel és persze Tamire is, velük mindig többet beszéltem, mint a szigeten bárkivel. Valóban különös. Nem bámulom soká csizmába bújtatott lábaimat, inkább újra szemrevételezem a sötét fekete tincseket és belőlük édesen előkandikáló, nyilván igen puha fülecskéket. Elmosolyodom, most nem fogott meg magának az indulat és nem is fogom neki hagyni, a kérdése hallatán kószáló, finoman kutakodó pillantásom egyenest a tekintetébe vándorol. A vörös szempár látványa, bizonyára sokakat töltött már el rémülettel, pedig csak egy kicsit jobban meg kell nézni. Hűség töménytelen mennyiségben, bizonytalanság, de bátorság is rejtőzik csillogásában.
- Hogy hol mozgok otthonosan? – Játékosan félredöntöm a fejem, bár talán ezzel nem kellet volna élnem, mert a dísztelen hajtű amivel laza copfba fogtam hajam mintha megcsúszott volna, egy röpke pillanatig vártam, de nem bomlott szét. Így tovább mímelhettem, hogy ezen igen csak el kell gondolkoznom, igazság szerint nem csak apró kis kellék volt, valóban utána kellet járnom. Hol is mozgok otthonosan? Az erdőben? A múltkori eset után, ha Karel nincs ott bizonyára igen csak pórul jártam volna. A szigeten, vagy …
- Mmm, lássuk csak. A kisebb falvak azt hiszem testhezállóbbak, vagy a kevésbé szövevény utcákkal megépített város. Itt sosem tudom kiszámítani, hogy hova lyukadok ki, ha befordulok egy sikátorba, rövidítés végett. – Előhalászom, immáron átmelegedett jobbomat és kicsit zavartan csípem az egyik vállam előtt pihenő tincsemet és kezdem el morzsolgatni. Berögzült mozdulatok, ajh. – Azt hiszem, ha kijelölt úton mennék, akkor hamarabb elérném a célom, mintha rövidíteni szeretnék és istenesen eltévedek. Pedig azért nem tájékozódom olyan rosszul. – Csak visznek a gondolataim, minden bizonnyal ez a legnagyobb baj, hogy mostanában nem csak fejben kalandozom el, hanem ténylegesen. Ezt persze bölcsen elhallgattam az ordas elől, jobb is, talán nem karkötőt, hanem nyakörvet kaptam volna, méghozzá igen rövid lánccal.
- Amúgy, csak nem kíváncsi lennél még valamire? – Hogy hogyan sikerült pont ezt a kérdést kinyögnöm? Megérzés, talán nevezhetjük annak is. Ezzel együtt leengedem a kezem és várom, vajon tényleg helytállót szólt ez a piciny kis hangocska.

A vörös hajú fiú, Yue, félrebillentve néz rám, én meg megszeppenve vissza rá. Talán történt valami mögöttem, forduljak meg? Vagy rajtam lenne valami? Csak bámultam rá, de meg nem szólaltam volna. Valahol úgy éreztem, hogyha most engedek a késztetésnek, elterelődik a téma, és soha nem tudom meg, hogy hol érzi magát otthonosan, pedig ez fontos lenne nekem. És hát ki tudja, hogy mikor találkozunk újra, nem igaz? Féltem, reszkettem belül, hogy nem fog elmondani nekem semmit, mert csak egy "macska" vagyok, pedig nem ilyennek ismeretem meg. Egyszerűen csak féltem, hogy olyanná lesz egyszer csak, mint a többi ember, akivel eddig össze hozott az élet. csak meredtem rá, és nem akartam elereszteni a tekintetemmel, habár nem marasztaltam volna szóban, ha menni akart volna. Mégsem vált valóra e félelmem. beszédbe fogott, nem is rövidbe és úgy éreztem, hogy nem takargat semmit, elgondolkozik rajta, és komolyan akar megválaszolni a kíváncsiságomra. Boldogan hunyorítottam kissé, ahogy elmosolyodtam.
Szavai mégis olyan messziről jövőek voltak. Kis városokról beszélt, meg falukról. Én eddig azt hittem, hogy csak ez a város létezik. Ez a nagy, véget nem érő város.
Megálltam, kissé eltátott szájjal, és bámulva őt. A szabadságot láttam meg benne. Ő az, aki én nem lehetek. Valahogy úgy éreztem, hogy ha egyszer meg is szöknék innen, akkor sem lehetnék olyan mint ő. Egyszerűen csak azért, mert míg ő szabadnak, addig én rabnak születtem. Bele ennek a nagy városnak a sötétjébe. Amiről ember nem tud, és nem is akar soha tudni. Jótékonyan elrejtik az árnyak. Elhúztam a szám. Nem finnyásan, vagy gúnyból, még magam sem tudom, hogy a melankólia melyik eleme lehetett. A szárnya szegett mosolyé, vagy a reménytelen szomorúságé. Bármelyik is volt, akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb lény a világon.
Mégis az, hogy Yue itt volt, és beszélt magáról, még ha csak annyit is, amennyit bárkinek elmondana egy jó sör mellett, enyhítette ezt a fájdalmat. Mégis....
.... hallgatag voltam. Csak a vörös szemek voltak, villogtak, majd lehajtottam a fejem és vissza ültem a padra. Magam elé szegezve fekete tökfedőm, az ölemnek mondva ki a szót, mit tőle kértem.
- Tudnál mesélni magadról még? -
Kíváncsi voltam rá. Mit élhetett át, milyen kalandokban volt része. Hacsak egy kicsit is, és most, érezni akartam én is. Az ő elmesélésében. Elraktározni magamnak és végül úgy őrizve meg, mintha a sajátomé lenne.

//bocsánat a késésért //

Nem szabad sürgetnem. Ez az érzés pillanatról pillanatra erősödik bennem. Arcának leheletnyi változása, szemének halovány villanás azt sugallja számomra, hogy engedjem a maga módján megnyílni. Tekintetemmel elkísérem a padig, ahol helyet foglal, de valamiért nem tetszik, ahogy lehajtott fejjel ül. Korábbi mosolyának íve rémlik fel előttem, de persze, megint elfelejtettem, hogy nem várhatok tőle csak úgy teljes nyíltságot és felbátorodó merszet. Rabszolga. Az ég felé emelem a tekintetem, talán így tesznek azok is, akik nem lehetnek szabadok. Az ég tájai határtalanok, nincs kezdete sem pedig vége és tiszta kék, vagy szürkésen gomolygó vásznára bátran felfesthetjük vágyainkat. Egy egészen rövid időre helyet ad képzeletünk világának, ahol azok vagyunk, akik, lenni akarunk.
Néhány oldallépéssel érek egészen közel hozzá és a pad mellé guggolok, jobbommal megkapaszkodom a fában. Lejjebb hajolok, hogy felnézve láthassam az arcát és elkaphassam a tekintetét is. Amint felfigyel rám, nem habozok azon nyomban elmosolyodni és néhány szempillantás múlva már a kert egy távolabbi pontjára irányítom a tekintetem. Nem zökkentem ki korábbi békés és mosolygós kedvemből, de váratlanul rémlett fel, hogy mi módon kerültem ide. Nem szabad túlságosan megfeledkeznem róla és talán Shagunak sem árt majd megemlítenem, hiszen, veszélyes lehet rá és a ház népére.
- Mesélni éppen tudnék…- Kezdek bele nagy nehezen és rögtön egy nagyobb sóhajjal zárom is a mondatot. – De az nem lesz sok, nagyon kevés dologra emlékszem. – Érdekesen konstatálom, hogy már meg sem környékez a visszafoghatatlan sóvárgás, hogy tudjam, mi teszi ki a múltam. Shagura pillantok, hogy lássam mit is szűr le első szavaimból, közben persze nem szándékozom csendben maradni. – Lássuk csak! Egy közeli szigeten halásztak ki a vízből, elég mogorva maguknak való halászok. – Nem esik jól, hogy ferdítek az igazságon, de jelen pillanatban mindkettőnk érdeke ezt diktálja. – Náluk megerősödtem, elég sok fejfájást okoztam nekik … hasonlókat, mint a piacon. – Megingatom a fejem és lesütöm a szemem. Még mindig bántanak a történtek és nem értem, hogyan vetemedhettem ekkora felelőtlenségre. De, már nem változtathatom meg. - Mielőtt azonban a halászok sorába léphettem volna, a sziget másik pontjából előkerült a bátyám. Nem hasonlítunk egymásra, szinte semmiben. Ezért is eshet meg, hogy nem esik nehezemre pont az ellenkezőjét tenni annak, amire megkér. – Elgondolkozom olykor és jelen pillanatban is teszek egy gondolatnyi kört e körül, hogy vajon miért is van ez így, ahogy. De, nem jövök rá. Viszont, úgy érzem méltó véget kell találnom a rövid életem történetének és azt hiszem, ez már meg is van. – Ide jöttünk, pár hete, talán. Nem igazán számoltam. Mindenünk a tengerbe veszett, így most az egyik örömház nem használt szárnyában lakunk. A bátyám elvégzi a ház körüli munkát, én meg időnként besegítek a hölgyeknek. – Most vagy az én fantáziám lett kicsit „színes” az utóbbi napoknak köszönhetően, vagy valóban sikerült félreérthetően fogalmaznom. Valószínűleg, mert az ellenkezésen gondolkodnom sem kell. – Ne gondolj semmi olyanra, csak zenélek! …Hát ennyi lennék .. és te? Te is mesélnél magadról? Vagy van még kérdésed? ..


// cicafültő vakargatás *.* //

Meglepett, hogy Yue úrfi elém guggolt le. Kissé meghökkentem és ezzel együtt hátrébb is hőköltem. Szabad nekem egyáltalán ilyen közel lennem valakihez, aki ... akárkihez is? Nagyon nem hiszem én azt, s kissé meg is ijedtem. Az régi emlékek és az azokkal belém rögzült félelmek, reflexek ugrottak elém. Néztem balra, néztem jobbra, s csak azután tudtam nyugodta-bban felé fordulni, hogy megbizonyosodtam affelöl, hogy nincs senki aki láthatná ezt a kihágást. Vagy hogy is mondják ezt az emberek. Mondjuk volt egy olyan sejtésem, hogy Yue úrfi nem ember, hanem ő is bestia, vagy egy egészen különleges faj tagja. Tündérek és jelenések közül való, amikről anno édes anyám mesélt nekem. De ez még nem jelenti azt, sőt, talán még több tisztelettel kellene adóznom felé ebből kifolyólag. Mindegy is, végül is Ryen uram szemébe is bele tudtam nézni, még azok után is, hogy annyit kikaptam az ilyen szemtelenségek miatt, akkor Yue úrfi szemébe is belenézhetek. Ő pedig olyan kedves velem, nem tudom az okát, de nagyon örülök, hogy ilyen közvetlen, és még a kérdéseimre is válaszol. Száj tátva figyelem őt és hallgattam a mondandóját.
A furcsa, soha nem látott halászok megelevenedtek a szemeim előtt és a testvér, akire nem hasonlít és semmiben nem akarja őt követni. Valaki akivel együvé tartozik, de közben rivalizál is vele. Valahogy még a maga szomorúságában is szabadnak és ami azt illeti vidámnak éreztem. Mert mi ne lehetne vidám, ami egyben szabad is? A szavai nyomán egy pillanatra én is szabadnak érezhettem magam, s csak ezután tértünk rám.
Nem akartam a múltamról beszélni. A régi gazdámról, a verésekről, azokról akik akkor ártottak nekem, azonban nem tudtam hogyan utasíthatnám el a kérését, én a rabszolga, így hát fájdalmasan hát, de leplezve, belekezdtem egy rövid összegzésbe.
- A régi gazdám egy hordozható díszt látott bennem, a felügyelőnk pedig undorodott tőlem. Megvetett amiért félig ember vagyok, és minden alkalmat megragadott arra, hogy üthessen vagy szidhasson. Aztán egyik nap nem is tudom miért, rátámadtam a gazdámra, mire észhez tértem már ki voltam láncolva egy cellában. Utólag tudtam meg, hogy meg akartak égetni, csak a gazdám egy zsugori ember és inkább eladtak. -
Csak úgy folytak belőlem a szavak. Koránt sem akartam ennyi mindent elmondani, azonban úgy éreztem, hogy neki, de csakis neki elmondhatom. Megnyugtató érzés volt megosztani valakivel ezt a nyomasztó terhet. A kérdés már csak az, hogy ő hogy fog reagálni rá.

//doromb, bújik//

A türelem erény, de most nem eme fő tulajdonsága miatt várakozom. Shagunak láthatóan időre van szüksége, hogy előbújjon abból a csigaházból, amibe évei alatt mások elvárása kényszerítette. Kiscicára emlékeztető kíváncsiság és mersz, talán ez a rejtett ösztön veszi rá végül arra, hogy merjen. Merjen a szemembe nézni, amit nagy örömmel veszek. Nem tolakodás, teljesen természetes vágy, hogy a szemébe, lelkének tükrébe nézhessek annak, akivel szót váltok. De vajon érzem ennek a merészségnek az árnyoldalát is? Ezen a kérdésen töprengem, de csak kis rész figyelmet hagyva meg a tekervényeknek, mert arra nagyobb szükség van, hogy meglássam, meddig mehetek el és mit kérhetek tőle. Látszólag kiszakítottam ábrándozásából, ami ösztönösen előhívta rosszalló pillantásom, tudom és érzem, ezért is rejtem el gyorsan. Miért fosszam meg az álmoktól? Csak azért, mert nem helyes a képzeletnek élni? Lehet, kell is, erre a legjobb példa pont én lennék. Képzelet határtalan világa nélkül azok a képek, azok a csalfa csapdák, szürkék és porosak lennének, egy ostobát sem téríthetnék el szándékától.
A karkötőre fordul pillantásom, csak képzeletben látom vonalát, a kabát hosszú és meleg ujja takarja. E pillanatban elmondhatatlanul sebezhetőnek éreztem magam, arról is megfeledkeztem, hogy Shagu válaszát várom. Elnyomok egy sóhajt, nem volna ildomos még véletlenül sem azt a látszatot kelteni, hogy feszélyez a csönd, hogy unalmas. Nem az, nagyon nem. Az arca mesél, a finom rezzenései szinte ordítják, hogy nem kívánkozik a kérdésemre válaszolni. Talán, jobb volna visszavonnom? Nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá.
Valami hasonlót vártam? Szavai egészen különös érzéseket keltett bennem, nem tudnám megfogalmazni, hogy a részvéten túl a gyűlölet és más milyen arányban vegyült össze, magéba olvasztva több más indulatot. Legszívesebben ordítva közölném a világgal, hogy ez így nem mehet tovább. De a nyugalom már korábban rám telepedett és nem engedett markából. Nagy sóhajjal emeltem fel karomat, lassan mozdultam, vállára téve a kezem, majd gyengéden meg is veregetem.
- Elég ridegen hangzik, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz. – Furán, ismerősen csengenek a szavak. Meglehet valaki nekem is hasonlót mondott? Visszahúzom kezem, illetve a válla helyet inkább a falnak támaszkodom, bár nem tartom jó ötletnek, de felállok. Nem szédülök, de még is ehhez tudnám leginkább hasonlítani azt, amit érzek.
- Szerintem ez rád is igaz. Nem ismerlek és nem tudnám megmondani, hogy miből gondolom ezt, de .. megtapasztaltál olyat, amit más nem és még mindig mersz. Például a mielőbb, hezitáltál, de csak a szemembe néztél. – Elmosolyodom, titkon és talán érezhetően is, ez egy dicséret akaródzott lenni. – A másik, ha más nem is engedi, nekem bátran mondj nemet, kivétel ez alól, ha azzal bajba keverednél. – Honnan veszem, hogy megbízik bennem? Nem tudhatja, hogy komolyan gondolom és nem kihasználni akarom és most egy nagyon nem jó ötletem támadt, be fogom bizonyítani, hogy nincsenek rossza szándékaim. Ez azért rossz, mert nem tudom, hogy ezzel használok, vagy ártok neki.