Időmondó
Télelő
Időkép
Aranyfényű hajnalok. Ködtengerbe merülő alkonyok. S minden színpompás világ kibontakozik lassan, ahogy búcsúzik a tikkasztó meleg. Az élet egyszerre gyorsul fel és lassul le a szigeten, alkalmazkodva az év utolsó terméseihez. A tenger. A tenger dúl és fúl, akárcsak egy sértődött szerető. Szokatlan ez időtájt, hogy ezerarcú szörnyeteggé váljék.
hírek
Hírmondó
Kisebb helyreigazítások, illetve néhány eltűnt kép pótlása történt.
Írta: Szerkesztők
Frissítve: 2017.10.31.
***
NE,
... írj más nevével!
... káromkodj!
Reklámhoz pedig, használd az URL-t!



hírek
Üzenet
Latest topics
» Remetelak
Szer. Jún. 06, 2018 4:13 pm by Yue

» Vigyázz! Kész! Mondd!
Vas. Dec. 24, 2017 2:01 pm by Shagu

» Kikötő - Halpiac
Hétf. Szept. 11, 2017 2:02 pm by Amarillisz

» Képajánló
Vas. Nov. 27, 2016 5:53 pm by Shagu

» Északi járás - Ördög kanyon
Kedd Aug. 23, 2016 6:18 am by Perhasan

» Hajnaldal Terem
Hétf. Aug. 22, 2016 5:29 pm by Asfalot

» Utcarész
Kedd Ápr. 26, 2016 11:02 pm by Yeon

» Vad vízű vidék
Csüt. Feb. 18, 2016 10:23 pm by Lumera

» A Szürke-folyó forrása
Vas. Feb. 14, 2016 10:12 pm by Rangor

» Keresett karakterek
Szomb. Feb. 13, 2016 4:12 pm by Hét Hold

Információk
Télelő
Gondolat
Gyönyörű és megszégyenítő dolog az ember életét mint egészet szemlélni: a műalkotás kész, a forma kerek. Egy ember elindul a Nagy Utazásra, de történetét itt hagyja mások tudatában.
Brian W. Aldiss


j
Itt vannak
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

[ View the whole list ]


A legtöbb felhasználó (28 fő) Vas. Júl. 22, 2012 3:13 pm-kor volt itt.

Északi járás - Ördög kanyon

Go down

Északi járás - Ördög kanyon

Témanyitás by Perhasan on Kedd Nov. 10, 2015 9:18 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]
Démonbosszú II.

Alkonyodik. A Nap erős, narancs fénye bronzos árnyalatba borítja az erdő egy részét, a másikban a homály és vörösre festett felhők színe kelt életre baljós árnyakat. Gyenge szél fújdogált. Az elhalt leveleket és a frissen leverteket is odébb terelgeti, mintha csak rejteni próbálná azt, ami alig öt perc alatt ment végbe. A folyó ezen ága is sebesen, érdektelenül robogott tovább, alig mosva le a vörös mocskot a hatalmas sziklákról, foszlányokban még is szakított vörös foltokat a testről, mely arccal borult köves medrébe. Szemének vad sárga színe üvegesen meredt tigrispofája körül felcsapó tajtékra, karmos keze már nem szorította kardját, amit már rég elragadott tőle a folyó. Pöttyök. Szétfröccsent vörös maszatok, vízzel felhígított tócsák. A szem talán riadtan követi a világosan kirajzolt útvonalat, akkor is, ha a következő mérföldkövet erős szövésű köpönyeg fed. Szép arcának nem esett baja, álla alatt azonban a vér már feketévé száradt. Nem szép ívű metszés ível át torkán, agyarak tépték fel bőrét és légcsövét. Ujjai belefeledkeztek a görcsös szorításba, tán, míg tart a hús és az ín, nem is engedi el a köveket, miket haláláig és most még utána is szorít. Van még élet. Liheg. Keservesen szűköl egy kortynyi levegőért az összezúzott tüdő és hiába kap, az sípolva szökik meg. Még térdel, egy fa göcsörtös törzsének vetve hátát, kardját dacosan markolva az embernek tűnő alak. Kék szemeiben büszkeség ég, a kín nem képes elvenni tőle. Vér buggyan ajkai közül, de elmosolyodik és tiszta égszín tükreiben nem csak a lecsapó kasza alakja tükröződik. Mozdul. A penge eléri, de sajátja is húsba vág, nem elég mélyen. Nem ragadja magával gyilkosát is halálba, aki elfordul tőle, nem adózik a bátor harcos emlékének. Hideg vonásain nem tükröződik egy érzelem ismert vonása sem, a karján ejtett sebet sem fedi el, melyből vörös vér serken, de a földön már ezüstös sűrű cseppekben hull. Feszült a figyelme, arca is megrándult, amint roppanni hallja a közeli bozótos fiatal hajtásait, bár hasonló zaj hallik a háta mögül is. Ám ez utóbbitól nincs miért tartania, hiszen onnét kecses női lak lép elő, oly sápadt fehér színekbe öltözve, mint ő maga is. Testvérhúga sértetlen, jégszilánkok színét idéző szemei büszkeséget és elégedettséget mutatnak. Csak egy pillantás, mit szótlanul váltanak és a következőre már csak a holtak mutatják, hogy valaha itt jártak.

Sötétbe bújtak, igen, menekültek. Mindketten tudták, hogy olyannal akadtak össze, akivel szemben ők kevesek. Szuszogtak, erőteljesen, vajmi kevés sikerrel csitítva légszomjukat. A bestia volt az ügyesebb és a sértetlen, higgadtsága még épp volt, remegő kézzel törölte le homlokáról az izzadságot és a fiatal társára pillantott. A vér átütötte a kötést és úgy folyik, mintha semmi sem szabhatna határt neki. A fejük felett, a szikla tetején, vékony alak ereszkedett térdre, ezüstös tincsei gyengéden szitáltak a gyenge szélben. Nem láthatták egymást, még is mind a két fél tisztában volt a másik jelenlétével.
- Az Éjféli alagút közel van. – A macskabestia társára emelte a tekintetét, kételkedett abban, hogy van annyi szerencséjük, még életükben elérik a menekülő utat. A rosszabb még is az volt, hogy látta társa arcán, hogy ő sem hisz a sikerükben.
- Egy próbát mindenképpen megér. – Szigorította meg vonásait a bestia és felfelé irányozta tekintetét. Nincs elegendő ereje, hogy felérjen egy démonnal, de a képessége elég lehet hozzá, hogy megzavarja. A táncoló tincsekből látott egy keveset, összeszorította fogait és fogást váltott rövidre kovácsolt szablyáin is. A félvér démonra pillantott, aki egyetértően bólintott és óvakodva felegyenesedtek, vártak, vártak és még egy kicsit vártak, mielőtt kirobbantak volna viszonylagos menedéket nyújtó búvóhelyükről. A hideg ezüst íriszek lustán mozdultak a fákat rejtekül használó, falatnyi mozgás után. Lassúak voltak, az ő természetes gyorsaságához mérten, túlságosan lomhák. Gyöngédnek tűnő mosollyal arcán rugaszkodott el őrhelyéről, a leveleket fel sem kavarva, két lábon biztosan megállva ért földet és csak egy fehér villanásnak tűnt, ahogy prédái nyomába eredt. Lazán rántotta elő kardját, úgy forgatva, hogy tompa felével sújthasson le, amit azon pillanatban meg is tett, hogy utolérte a lassabban haladót. Ösztön vezette a kezét, pontos találva el a váll és nyak találkozását. A félvér azon nyomban a földre bukott és bár életét még nem veszített el, élettelennek tűnt. A bestia pedig nem menekült tovább, szembe állt a démonnal, aki nem törődöm magatartással eltette fegyverét.
- Me..
- Phoron Asrel. – Perhas könnyedséggel szakította félbe a bestia szavát, akin a meglepettség nyíltan látszódott, bár nem sokáig.
- Még nem öltél meg. Mit akarsz? – Phoron tudva és ezzel ismerve kivel is áll szemben, nem számított jóra, mi több gondolatai elég hajmeresztő lehetőségeket kezdetek boncolgatni.
- Semmi mást, sem többet, mint eddig. – Perhas lepillantott, majd a felemás szemű bestiának tűnő félvérre. – Mindig akadt valaki, aki átnyújtotta a város kulcsát.
- Soha!
- Óh, igen! Tudom, az életed árán is megvéded azt a szennyet. – A démon undorodva lépett oldalra, tekintetét azonban nem szakította el a felemás íriszektől. Érezte, ahogy a lélekkutászok hatalma átjárja, érzi bensőjében éledő remegést is, de egy félvér nem elég ellene. Tett egy mozdulatot, ahogy várta a démonszemekkel rendelkező ellenfele képes volt követni, de hiába emelte megfelelően a szablyákat, azok nem vágták meg a karját. Áthatolt rajtuk és belemélyedt a bestia mellkasába is, mire Phoron értetlen a helyzet felett, nyögve elhátrált volna, de Perhasan nem engedte.
- Tudod, nekem semmi bajom az önfeláldozással és nem szándékozlak meggátolni abban, hogy az életedet add, de.. – Perhasan lassan elmélyedt a bestia lelkében, egyre inkább arra ösztönözve, hogy alakot öltsön. - .. még meg kell nekem tenned valamit. – Prehasan szavai nyugodtságról árulkodtak és nem is látszott rajta, de küzdött. Néhány perccel később pedig bosszúsan elrántotta a kezét, fényes karmairól vér csöpögött alá. A földre rogyó Phoron pedig csak nevetett, kínjában tette, vagy örömében, az még a démon számára sem volt ismert.
- Nem vagyok ostoba…
- Valóban nem. – Perhas elmosolyodott, mélyet lélegzett. – Azt hiszed, nem ismerem meg a vérem művét. – A földre ereszkedett, egészen közel a meggyötört bestiához. – Azt hiszed… - A démon elmosolyodott, már-már szinte nevetett is Phoron ábrázata láttán. - .. eltitkolhatsz ilyen dolgokat előlem. Úgy ragaszkodsz ahhoz a pecséthez, mint csecsszopó az anyja melléhez. Nem hibáztathatlak érte, az anyja is éppen olyan törékeny szépség volt.. – Perhas örült annak a dacnak, amit a bestia arcán vélt felfedezni, ismét megérintette a felsebzett mellkast. Az érzések kavalkádjában megtalálta az utat a fiú szívéhez. – ..és éppen ugyan olyan bosszantó volt a kötelességtudata is. Nem baj, ha gyűlölöd azért, mert mindenki más fontosabb neki .. Nálad. – Phoron remegett, az arcén egymást követték az érzelmek. Dühös volt, hörgő morgással a fogát csikorgatta, aztán szomorú, csak lehangolt beletörődéssel ingott előre és hátra, végül megrepedt a démoni énjét fogva tartó pecsét. Könnyek, bánat és gyűlölet tiszta cseppjei áztatták az arcát, még az után is, hogy kimerülten Perhasan karjaiba dőlt volna.
- Nos? – A kimért kérdés, egy már régóta figyelő, de csak alig egy pillanattal ez előtt közelebb merészkedő kérdése volt.
- A pecsét nélkül a démoni fele fel fogja emészteni, nem kell hozzá sok idő. – Perhasan felállt, lerázva magáról Phoron magatehetetlen testét. – Beváltja a hozzá fűződő reményeimet. Talán, többet is tesz majd az ügyünk érdekében. Vidd! – Parancsolta Perhas váratlanul, a fémdémon vonakodott eleget tenni neki, de felnyalábolta Phoront és elindult vele a Suttogó felé, míg a démonróka a földön fekvő félvérhez sétált.
- Apám! – Perhas felpillantott leányára és annak árnyékában érkező fiára. – Az északi őrzőkkel végeztünk, és ahogy kérted, szétszórtuk a hulláikat.
- Helyes! – Perhas pillantása megakadt fia sebén, tekintete megkeményedett és haragja megérintette gyermekeit. – Ne kelljen megélnem, hogy a korcs kölyköm többet ér, mint azok, akiknek a vére makulátlan! – Förmedt gyermekeire Perhasan, bár nem emelte meg a hangját.
- Soha nem hoznék rád szégyent! – Leánya felháborodott, mindig is erősebb jelem volt, mint fivére, aki most is csak szótlanul meghunyászkodik. Végeznie kellett volna vele, de hitvese hízelgésének engedve megkegyelmezett, az időt elérkezettnek vélte, hogy olyan feladattal lássa el, amiből vagy visszatér, vagy nem és középút nincs.
- Asfalot gyengélkedik, az átkom nem csak a királyára van hatással. Heeran te fogsz átmenni az emberek lakta földekre. – Fia meglepődött, kényelmetlenül érezve magát a kirótt feladattól fonta össze mellkasa előtt karjait. Nem emelt szót, tudta apja okait, de nem értette, hogy miért nem saját kezűleg teszi jóvá a hibáját. – Zuhatagváros mindaddig lélegzik, míg egy királya is él, neked kell megölnöd őt.
- Apám! – Leánya tiltakozni igyekezett, látható dühvel csitult el, apja intésére.
- Te leszel az, aki segít becserkészni a legnemesebb vadat. A Feketevészt! – A lány szikrázó szemei vággyal teltek meg, elégedett büszkeséggel lépett apja mellé, némán kacagva fivérén, aki elfordult tőlük és az égre emelte a tekintetét. Sötét volt már, de az égen díszelgő hét hold szinte nappali világosságot teremtett hideg fényével. A rókák egymás után távoztak, ügyelve arra, hogy nyomaikból semmi se maradjon hátra. A félvért hátrahagyták, hogyha a szerencséje úgy kívánja, akkor legyen egy túlélő, aki beszámol a szokatlan szörnylény támadásáról.
avatar
Perhasan
Anyagi - Faunadémon

Mottó : "semmi sem ár, a Szabadságért"

Hol? : Alcaris szerte bárhol.

Ismertető jegy : hófehér és hűvös, mint a tél.
Kaszt : kutász - harcos.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Északi járás - Ördög kanyon

Témanyitás by Perhasan on Kedd Aug. 23, 2016 6:18 am

Démonbosszú: Vörös fonal II.

Perhasan makulátlan fehér alakja szinte világított az éjjeli tájon. Nem tűnt megközelíthetetlennek, egy éles szemű íjásznak kezdő szintű feladat lett volna eltalálni. A környéken senki sem akadt, aki kezet akart volna emelni rá. Az erdő elfogadta, a szellemeknek nem okozott kárt és így nem is törődtek jelenlétével, más démonok pedig vagy cinkosai voltak, vagy nem érdekelte mit forral tekervényes észt rejtő koponyájában. A telihold maradékát kémlelte, még egy vagy talán két nap és újhold lesz, de nem a megszokott holdvilág nélküli mély-sötét éjszaka érkezik majd, ezt porcikáiban érzi. A vörös hold, az emberek ostoba tudósai századonként csupán csak egyet jegyeztek fel, az ő szemük túl tompa és néha azt sem veszik észre, ami a szemük előtt van. Így miért is lenne csoda, ha elkerülni oly tudományosan és egészen visszataszítóan élénk kíváncsiságukat a démonok ünnepe, a vörös hold éjjele. A fény, oly erőt rejt, mely megrészegíti a démonok többségét és megajándékozza azon keveseket, akik képesek élvezeteiket háttérbe szorítani. Meglátni a közöttük táncoló istennőt, aki hóhéruk és cinkosuk is egyben, nem olyan tiszta és egyenes, mint a fényességes nap.
Nem elhamarkodottan fordítja a tekintetét a távolban megmozduló, lassan óvakodó folt felé. Egészen megszokottá, unalmassá vált számára a napi rutin, ahogy más falkák fullajtárjai jöttek és mentek, kedvező vagy éppen dühítő hírekkel szolgálva. A Kardok, túl óvatosak voltak, szinte minden fortélyát latba kellett vetnie, hogy ráakadjon egyik-másik küldöttre és már-már szerencse kellett ahhoz, hogy valamicske hírmorzsára akadjon. Amihez hozzájutott elég volt bosszúszomjas lelkének, ha nem is rettegett a korcsok városában minden szív, teljes nyugalommal biztos nem hajtották fejüket nyugovóra. A napok teltével pedig egyre bizonyosabb és bizonyosabb lehetett abban, hogy Asfalot régi rettegett hírneve mára már csak az oktalan kölykök riogatására elég. A káoszsárkány megcsömörlött, nem ilyen szavakkal illette a helyzetet, de tudta, hogy cinkosai mind így hiszik, Perhas is ebbe a hibába esne, ha nem merülhetett volna el egy bennfentes lelkében. Phoron rengeteg dologgal kisegített. Elégedett volt, mert Asfalotot ugyan úgy térdre kényszerített a szerelem, mint arra nem is számíthatott volna és ahogy korcs gyermekét lassan felemészti az átok, úgy fogy a fekete sárkány ereje. Persze, sokkal hamarabb várta az elmúlást, mi több, az meglepte, hogy azzal a nimfával közös kölykük túlélte azt az éjszakát. Nincs már sok hátra.
A hírnök nem merészkedett közelebb, Perhasan csupán magában ítélte halálra, mint egy jutalomként azért, mert tisztában van azzal, jobb is, ha fél. Nekikészülődés nélkül ugrott az alatta elterülő kőszirtre, hogy néhány egyszerű, ám hihetetlenül kecses ugrással felfalja a közte és sunnyogó közötti távolságot. Hófehér, dús bundája láng módjára lobogott, fekete ínyéből elővillantak egy farkaséhoz mérten apró, ám tűhegyes fogai és amint alkalma adódott belemart a már felismert alakba. Fogai aranysárga bársonyban merültek el, óvatosan elkerülve, hogy felmetsszék a bőrt, a nőstény sokkal durvább volt, de odaadóbb is. Régi ismeretségük, amely pont úgy hűlt ki, mint a magára hagyott tábortűz, egy pillanat alatt felmelegedett. Egymáshoz bújva pihegve, pihentek meg, a hosszas hallgatást végül Perhas szakította meg.
- Reméltem, hogy eljössz és még is inkább tudtalak volna mindvégig a szentély biztonságában. – Párja megemelkedett a szavak hallatán, mindig is fenséges látvány volt az aranyként szikrázó nőstény. Igen, nem pusztán szép, gyönyörű volt, azonban hatalma ellenére sem lappangott szívében cseppnyi melegség sem. Akvamarin pillantása eddig a legelszántabb harcost is reszketővé tette, vagy is, Perhasant leszámítva még senki sem bírt egy percnél is tovább állni a jeges tekintet súlyát.
- Megöletted a fiam. – Nem érzet dühöt, legalább is nem Perhas iránt. – Legalább meghalni méltón volt képes?
- Egy korcs végzett vele, de ha az a félvér végezne velem, nem érezhetnéd olyan nagy szégyennek. – Perhas mindig is élvezte, hogy Níert egyszerűen semmivel sem képes kizökkenteni, most is csupán a tudomásulvételt érezte meg rajta. – Az Útkereső…
- Az Útkereső, hát a régi legendák lassacskán életre kelnek. A kristály és a fém, ki hitte volna, hogy ilyen erős elegyet alkotnak. Ám, nem látszol elégedettnek. – A nőstény közelebb húzódott, beletemetkezett a hófehér bundába, imádta makulátlan tél illatát, ami most így az erdő színes forgatagában kicsit fakult.
- Nem hiszem, hogy valaha elfogadná a mi céljainkat.
- Célok! – Níer kihúzta magát, hogy párja szemébe nézhessen. – Nem új lehetőséget kerestél, hogy elpusztítsd Zuhatagvárost?
- Hahaha! Igen, valóban. – Mulatott Prehas a másokat minden bizonnyal zavarba ejtő kérdésen. – Most félnek és túl, túlságosan óvatosak, közben észre sem veszik, hogy kifürkészem minden titkukat. Még néhány nap, amíg úgy érzik, hogy féltek eleget, amikor majd óvatlanabbak lesznek… - Perhasan az égre emelte a tekintetét és a mellette a galád terv körvonalait elégedetten hallgató Níer is így tett, mindkettőjük bundája felborzolódott és szinte elfoszlott, ahogy felvették valódi alakjukat. Perhas készen állt minden hatalmát bevetni, ám csak egy pillanatig, még mindig rókaszerű vonásin groteszk mosoly lett úrrá, párja azonban lehunyt szemmel menekült a jelenség elől.
Az éjszakai eget megtörte és megszínezte nappali párja, a határvonalak nem voltak élesek még is nagyon hasonlítottak egy vásznon tátongó szakadáshoz, mert igen, nem pusztán egy ilyen ijesztő látomásszerű lyuk tátongott a csillagpettyes égen. Tucatnyi és ahogy Perhassan magasabbra hágott, egészen olyan magasra, hogy könnyűszerrel ellátott a fák koronája felett, egy még t is meglepő méretekkel rendelkező szakadást is látott, egészen a földig húzódott.
- Perhas! – A rókadémon elvonta tekintetét, hogy megtalálja a felé iramodó farkast.
- Nyugalom barátom, ez csak az istenek játéka, hogy érezzük, jelenlétük nélkül is ketrecben tartanak. – A farkas démon megtorpant, ijedelme köddé vált, ha volt is bármi kételye az eddigi tettekben, már szemernyi sincs. Beigazolódott az, amit Perhasan és maga Yäfel is mondott, foglyok, ennek a hatalmas földrésznek a foglyai, mikor nem ők azok, akik idegenek az egész világ számára. A haladók azok, ők fertőzték meg, egyedül ők a hibások azért, hogy a birtoklás vágyát, ma már minden, élő és holt is ismeri.
- Ideje elengednünk a mi őrült foglyunkat. – Perhas szavaira a farkas bólintott és erős, parancsot adó vonyítása betöltötte az erdő igen nagy részét. A sárkányok völgyét megtámadó hatalom lassan, észrevétlenül óvakodott a még sötét erdő párafelhőt sodró talaján. Phoron a bátor és hűséges, elégtételre szomjazva, csak fél láncától, a másikat már tépve iramodott neki és nyomában osont a veszedelem.
- Alkonyatkor…
- Hát velem tartasz. – Perhas elégedetten pillantott az aranybundás rókára, akitől mérhetetlen nagy segítségre számíthat és rettegett párosukhoz szerelmük immáron egyetlen bizonyítéka is csatlakozik.
avatar
Perhasan
Anyagi - Faunadémon

Mottó : "semmi sem ár, a Szabadságért"

Hol? : Alcaris szerte bárhol.

Ismertető jegy : hófehér és hűvös, mint a tél.
Kaszt : kutász - harcos.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.