Börtön Torony

Börtön...szűk folyosó kanyarogva vezeti egyre fentebb s fentebb az itt szolgáló őröket. Vannak egy-kettő személyes zárkák, magánzárkák, kínzókamrák és elzárható termek. Aki idekerül ártatlanul, vagy bűnösen,teljesen megváltozik.Legyen szó erős akaratú, vagy gyorsan össze roppanó egyénről,a magány, a nyomorgás, kínzás előbb , vagy utóbb megtöri őket. Eme torony messze kinyúlik a város forgatagából. Jól őrzött szintjein síri csend honol.Akik lenn kaptak helyet, azok piti bűnözők...de akik középtájon lettek el szállásolva, azoknak élete reménytelen. Sohasem juthatnak ki a szorosan egymáshoz épített házak közre fogott utcáira....piactérre, vagy a vadon rejtelmes területeire.Legfelül sötét, közép nagyságú termek kaptak helyet.Legtöbbje üres...ám egyikben, egy furcsa, élőnek ható szobor várakozik csöndes magányában. Mintha megfagyott volna körülötte az idő...évek hosszú sora óta porosodott odabenn. Hosszú éjfekete haja betegesen sápadt arcát ölelte körbe. Egykor mozgott, szabadon gondolkodhatott...de mára... szoborként meredt a vele szemközti ajtó szárnyaira.Íriszeiben régen érzett döbbenet látszott. Vonásain meg ült az egyhangúság. Mikor elkapták, egy mágus erőteljes varázst küldött rá.Miért kapták el? Hogy kimossák az agyát, engedelmességre vegyék rá, hogy besurranó tolvajként információkat, tárgyakat lophasson. Ám ezt a hosszadalmas, fájdalmas procedúrát sosem kezdték el.Rá felejtettek? Megeshet.
vagy csak már nem volt szükség egy hozzá hasonlóra.
ha ébren lenne, ha ismét tudna mozogni, érteni és érezni, biztos rácsodálkozhatna arra, hogy mennyi idő is telt el azóta, hogy rácsukták az ajtót.

Komor hideg falak és csönd. Rossz érzéssel nézek körbe, nincs semmi bizalomgerjesztő a közelemben. De, talán a fáklya, olajba mártott vászonfején a lángok, mintha csak az életükért küzdenének. Hátborzongató látképe annak, ami a vastag vasalt ajtó mögött húzódik. A látvány elől azonban, ha akarnék sem tudnék menekülni. Az ajtó feltárul, érzékeny orromat azonnal megüti a sokad napos testek pikáns szaga, felfordul tőle a gyomron és szám elé rántanám a kezem, ha nem lenne éppen szorosan a hátam mögé kötözve. Láncok jeges hűvösséggel marnak bele érzékeny bőrömbe, minden amit elérek, hogy társaimat, akik hűen kísérnek, bájos nevetésre sarkallom. Legszívesebben minden egyes kiejtett hangot végtagjaiba vert szögekkel honorálnék, de gúzsba kötve csak dühtől villogó, de a terjengő és cseppet sem enyhülő bűztől elkínzott arc marad egyetlen fegyverem. Meg persze egy ki nem mondott bosszú rövid és tömör ígérete.
De baktatunk tovább a gyér fénytől remegőnek tűnő folyosón és felbukkannak az első patkányok is, erős marokkal ragadva meg cellájuk kopott, de még is csak időtálló rácsát. Nem étel jön, csak én. Hamar füttyszótól és elviselhetetlenül hangos kurjantásoktól terhessé válik a lég. Itt az új hús! Igyekezve csak a számon venni a levegőt, még is megengedek magamnak egy kiérdemelt kuncogást. Mert a drága kísérőim, aranyveretes selyem zubbonya és a vasra csattanó fémkardja túl kevés, hogy rendet tegyen a keletkezett felfordulásban. Ez vagy te ember, saját fajtád öl és lop meg ott, ahol csak tud. Tiszta, mindennél tisztább gyűlölet volt ez irányukban.
- Ejha, ez aztán derék! Hallgatnak ám magukra a … - Befejezni már nem tudtam, láncom rántásával hallgattak el, jót derülve azon, hogy nehézkesen tudtam csak megtartani egyensúlyomat. Nem csak csuklómat verték bilincsbe, nyakamon is díszelgett egy széles vaskarika és bokáimra is került ebből a roppant ormótlan „ékszerből” és persze mindezt láncok vaskos sorával fűzték össze, hogy minél nehezebben tegyem meg a távot. A súly elnyomott, nehéz volt, nehezebb bárminél, amit eddig hordtam, de a köröttem baktatókkal ellentétben hamar visszanyerem az erőm, mert a természethez tartozom, még akkor is, ha démonnak tartanak.
- Hallgass te kis mócsing! Megtudod te még milyen a Börtön Torony vendégszeretete!
Éppen csak az arcomba nem köpött a jóravaló kapitány, de én csak mosolyogtam. Ezzel csak dühét növeltem, de nem csak ő hallotta a parancsot „Nem érhetsz hozzá!”, hanem én is és ezt azt hiszem maradéktalanul ki is használtam. Mindeközben az igazi okom rejtve maradt, ha sikerrel járok azaz járunk, hiszen társaim is hamarosan vendégei lesznek ennek a roppant kellemetlen helynek, már megérte az egész. Újabb ajtó nyílik, nehézen nyílik a következő, ami mögé már egyedül lépek, na jó ez túlzás löknek be. Hangos csörgés közepette puffanva érek földet, szinte biztos, hogy most lettem boldog gazdája néhány kék foltnak és szám sarkában a csípő érzés is azt mutatja újabb sebek birtokosa lettem.
- Csak a kezeit oldozzátok el.
Nyugton tűrtem, míg kioldoztak, aztán pedig kikötöztek. Örülnöm kéne, hogy a kezem szabad, de azt hiszem nem kerültem volna hátrányba, ha a kezeimet sem oldják el. Néhány pillanat, néhány egymás között váltott szó után a katonák távoztak és magukkal vitték a maradék fényt. A sötétség nem akadály, de vajon tényleg egyedül vagyok?
- Van itt valaki? – Tettem fel a kérdést, aztán a fal mentén szépen felálltam. Hiába a magabiztosságom, még nem tudhatom, hogy jó helyen vagyok és megtalálom e azt, akiért itt vagyok.

Minden perc sötét gondolatokat szőtt a vaskos falak mögött.Meg tört arcok szegeződtek Yue és cellája felé. tetszett amit láttak.Elgyötört lelkük bugyraiban pajzán elgondolások sorozata filmszerűen pergett le.Göcsörtös ujjaik rácsuk rideg rácsaira fonódtak. Őrök ritmikus lépései fojtották el a belőlük ki kívánkozó trágár ígéreteket. Ezek már nem drága kelmét viseltek..hanem parányi fém szemek össze kapaszkodásával keletkezett inget, aminek tetejére mell, kar és lábvértet vettek.
Oldalukon használható pengék csörrentek, és fejüket kemény sisak védte, ami bezúzástól védte a koponyát.
- Az öreg Alkor haldoklik.Szerencse, hogy végre kileheli azt a mocsadék lelkét!- böffent fel a vastag borostás képű férfi.
- Egy mágussal több. De vajon akkor a szoborral mi lesz?
- Szobor, Ó igen! Rá is felejtettem. Azt mondják, már akkor itt volt, mikor én ide kerültem őrnek. Szerintem valaki más szívesen megvenné.
- Vagy törjük össze, és dobjuk ki a fenébe! Nem kell az senkinek sem. Csak a helyet foglalja. - minden lépéssel közelebb s közelebb keveredtek Yue és Athem cellájához, ami előtt megtorpanva bedörömböltek.
- Hé kutyák! Itt nincsen trécselés!- majd kacagva mentek tovább.
- Te... ha már a vénség elmúlik, mi lenne ha elvennénk a medalionját a szoborról? Azt mondják igazán értékes. Drágakő a közepe. ha el tudnánk valahogy adni, piszok gazdagok leszünk! Gondold csak el!- susogta halkan ejtve minden szót, mi csökött agyában fogant meg.
- Nem is tudom... mi van ha elkapnak? Nem akarok senki köcsögje lenni!- bökött fejével a már eléggé kiéhezett cella töltelékekre.
- Senki sem venné észre.Teljesen ráfelejtettek.ha meg is keresik a felső szinten...hiszen ott senki sem jár önszántából.
- na jó.. de akkor te mész elől...- két jó barátnak nem nevezhető rendfenntartó megindult a ritkán használt,porral lepett , érdes felületű lépcsőfokok felé.
/ha szabadulni akartok, nyugodtan:) Vagy ha van ötletetek nyugodtan dobjátok be a sztoriba:)/

A bűz és a levegőben remegő pulzálás már beszélt. Nem vagyok egyedül. A szalma sercegésére hátra kaptam a fejem, a cellám hátsó, koromsötétjébe mélyedt pillantásom, azt a két izzó smaragdot bűvölve, mi felvillant. Oly annyira nem vagyok egyedül, hogy cellatársam is akadt. Tagjaim megfeszültek, akár támadásra is késznek nevezhettem volna magam, de igazán még sem voltam felkészülve rá. kellemetlenül érintett, hogy az ösztön súgta megérzés ez úttal azt mondta, hogy felesleges, hogy nem kell ellenségtől tartanom. Ott a sötétben egy barát lapulna?
El is oszlana minden kétségem, de csak a zavar vonásai elevenednek meg arcomon, ahogy a nevemet hallom. Ez nem lehet, már nem lehet az első alkalom, hogy olyannal sodor össze a sors, aki ismer, ismert, de bennem emlékének szikrája sem maradt meg. Falnak támasztva tenyerem, először térdre s aztán pedig talpra álltam, megfeledkezve a mögöttem megmozdulókra. Amúgy is két rács áll leküzdhetetlen akadályként köztem és közöttük.
- A kedves urak behoztak. – Lassacskán nyertem csak vissza lélekjelenlétem, szavaim nem, de hangom annál több élcet hordozott és fejemmel a távozó katonák felé intve még meg is jelöltem kikről is van szó. Pedig egészen más kérdések foglalkoztattak. Ki ő? Honnét ismer? Hogy barát vagy ellenség? Erre az egy kérdésre nincs szükségem, nem érzem ellenséges szándékát és van alakjában valami még is csak ismerős, nem is a sziluett, inkább az, ami a mögött megbújik. Álca lenne? De újfent nyílik az ajtó, még mielőtt tovább szőhettem volna történetem fonalát. Ő lát, ahogy az én szememnek sem szab gátat a sötétség. Ujjamat ajkaim elé állítottam csendre intve cellatársamat, aztán az érkező katonák felé fordultam, fáklyájuk fénye hunyorgásra késztetett. De kikerültem az éles fénykört, gyors és határozott pillantásokkal mértem fel cellánk méreteit. Igen, erről korábban megfeledkeztem, így most a hátrányból előnyt igyekeztem kovácsolni.
Alázat és engedelmesség. Pont ez a két jellemvonás hiányzott belőlem, mikor arcukba bámultam magabiztos mosolyommal. Nem vették magukra, fontosabb volt az, amit megvitattak és ebben megegyeztünk. Számomra is fontos volt, amiről beszélnek. Talán azt, pontosabban őt keresem? Fülelve követtem tekintetemmel őket, aztán pillanatnyi villámdöntések sorát léptem meg. A lánc elengedte a bokámat és a cellánk ajtaja sem volt már kulcsra zárva, de még nem tártam fel a rácsos ajtót. Elfogott az undor a szemből érkező kéjsóvár pillantások láttán és hát még itt van ő is.
- Ha kijutottunk innen lenne majd pár kérdésem. De most van fontosabb dolgom. – Fordultam vissza, de már meghúzva egy kicsit az ajtót, hogy ne pazaroljam feleslegesen hatalmam. – Tudsz valamit arról, amiről az őrök beszéltek? És persze, velem tartasz? – Tudtam, hogy pillanatok alatt ki fog törni a hisztéria, hiszen szökünk, vagy szököm, mert ezzel a lendülettel feltártam teljes szélességében az ajtót és ki is léptem a cellából. Élelmesebbnek kellet volna lenniük ahhoz, hogy egy démont fogva tartsanak. Sajnálkozva a többi fogoly felé csak a vállamat vontam meg, aztán még új-régi ismerősöm felé fordultam. – Nem szeretném elveszteni a katonák nyomát. – Sürgettem meg, talán a döntését is. Aztán elindultam, egyenesen a két jómadarat követve. Hogy verik a rácsot és szinte dübörögve kántálják „Szöknek!” szót? Mindez egy kis időre még megreked abban a térben, talán csak pillanatnyi, de ha szerencsénk van percnyi előnyre tehetünk szert.

//nekem egyenlőre nincs, követem a nyomokat ^^//

Minden lépcsőfok fentebb és fentebb vezette a kíváncsiságtól hajtott őröket. hátuk mögött kitört a felkelés...rabok mélyen tüdejükből kifelé áramló levegővel rezegtették meg sokt próbált hangszalagjaikat. Nem fűlött foguk ahhoz, hogy Ők nem tudnak kiszabadulni. Bezzeg Yue meg oldotta a makrancos cella ajtó problémáját és kiszabadítva társát, máris neki indulnak a magasba nyúló torony szintjeinek.
- őrség! Szöknek a köcsögök!- ordította egy hat éve benn rostokoló öreg. Noha sokan társultak hozzá, neki volt csupán olyan erőteljes s hangja, hogy elnyomjon minden zajt, amit a rácsokhoz préselődő lakók keltettek.Vasalt ajtó csapódott ki, ami mögül több fel fegyverzett katona rohant elő alabárddal, karddal kezükben. Fáklyák fényében meg csillant láncingük, sisakjuk felülete.
- Csöndet kutyák, vagy szét vágok közöttetek!- ordította el magát egy idősebb őr, aki évtizede , hogy itt szolgál. Sok faramuci rabbal volt dolga, de amint meg pillantja Yue és Athem volt "lakhelyét" eszeveszett káromkodásba tőrt ki. Mellesleg rá jött, hogy az egész folyosót őrizetlenül hagyták, ami hatalmas mulasztásnak látszik...hiszen az is.
- Fölfele menfek!- mutogatott egy agg, aki sértettségében már árulkodásra fanyalodott. Sokan helyeseltek és a mondott irányba mutogattak. - Utánam fiúk! Kapjuk el azt a két mitugrászt! - hallatta hangját az idős őr és kivonva kardját megindult a lépcső felé.
Talán Börtön Torony akusztikája, talán az ismeretlen felfedezésének izgalma vonta be ama két szerencsétlent, akik eltökélten meg szeretnék kaparintani azt a híres értéktárgyat, hősiesen dacoltak az egymás után fel bukkanó lépcső fokokkal. Nagy sokára,fél óra mászás után ki fulladva érték el a legfelső szint ajtaját. Nem vacakoltak sokat...kinyitották a kétszárnyú ajtó zárját, s belökve hosszant elnyúló folyosóra bukkantak, amin vastag por takaró pihent. Lábnyomaik tisztán kirajzolódtak utánuk....
- Itt is van!Ha jól tudom emögött az ajtó mögött lappang Mágus drága kincse. Jobb, ha óvatosak vagyunk.. ki tudja miféle csapdát helyeztek el odabenn.
- menjünk!- emelte kardjának markolatát társa a lakat fölé. Párszor bemérve a kellő irányt feje fölé emelve fegyverét lesújtott. Kemény fém markolatgomb rá csattant a kissé rozsdás lakatra, ami hangos reccsenéssel horpadt be, majd a nyelve ki pattanva helyeiről,kettejük lábai elő hullott.
- Ez az! Siessünk!- szólaltak fel egyszerre s betódulva pókhálóval, porral díszített, üres terembe csupán egyetlen egy szobrot vehettek észre, mely a helység közepében magasodott. Élethűnek tűnt, főleg, hogy lélektükrei élénken csillogtak kezükben tartott fáklya fényében.
- Gyorsan vedd le az ékszer izélt!- sürgette társát a fiatalabb.- én addig őrködöm az ajtóban.
- Majd ahogy elgondoltad te marha! Te veszed le!- lökte előre társát idősebb őr. Nem merte megközelíteni az egykor élőt. Helyette tisztes távolból figyelt.
- Hogy a retkes térdkalácsod törne ketté!- nem visszakozhatott sokáig, hiszen néhány lépésre voltak gazdagságuktól. Nagy levegőt véve, fiatalabb odalépett és megragadva keresett tárgyukat levette azt eddigi helyéről. Vártak.. néma csendben, de semmi sem történt...
Előttem állt bamba pofával. Mintha valamit várt volna...talán egy szót? Mozdulatot? Fegyver volt nála, míg nálam semmi.Ahogy elfordult, végtagjaim kiengedtek, s elmúlt az a furcsa bűv, ami eddig fogságba tartotta minden sejtemet.Elernyedt karjaim testem mellé hullottak, s végre vissza nyertem irányításomat saját magam fölött.Vicsorra húztam ajkaimat, s előre léptem...
- vigyázz! Megmozdult a szobor!- hallottam távolabbra eső őr hangját, mire fehér bőröm homogénné válva elkezdett szőrösödni. Társa meg penderült, de karmokkal ékesedett jobbom arcba találta. Bőrébe vájva vért fakasztottam.éreztem állkapcsának illeszkedését a pofa csonthoz. A test nem volt nehéz, így megnövekedett fizikumom segítségével hanyatt esett s csúszott jócskán a földön.Vére fröccsenve pumpálódott kifelé, hiszen az arcban több ér is futott, mint azt bárki is gondolta volna. Nagy levegőt véve elüvöltöttem magamat s az utolsó őrre vetődtem...

A lépcsőfokok felbukkannak, majd egy pillanat múltával elvésznek a sötétség homályában. Hangtalan az egész világ, ami körülvesz. Éppen csak sercen a por, a kopott kő talpam és a sárkány talpa alatt. Egy pillanatra megtorpanok, szinte lábujjheggyel egyensúlyozva az újabb lépcsőfok élén. Odalent visszanyerte természetes vonulását a hang, érkezik már ismerős, a foglyoké és újabbaké is, akik nem lehetnek mások, mint az őrök. Egyszerre fog el az undor és a káröröm és először tudatosul igazán bennem, hogy szeretnék innét kijutni. Vetek egy futó pillantást a sárkányra s aztán iramodom tovább. Szükség lesz rá, ha kockázatos is, látszólag a legkönnyebb menekülési utat jelenthetik az erős szárnyai. Remélem valóban számolhatok a segítségével.
Mikor legközelebb megtorpanok, már jóval fentebb járunk, az ajtó előtt ahová a lábnyomok is vezettek. Ám most jóval tovább időzöm, szemlélődve és hallgatózva, hátha kiderül, mi folyik az ajtó túloldalán. Szótöredékek, amiket a nyomunkban érkező bakancsok egyre hangosabban szóló koppanása nyom el. Ujjaimat megtámasztom a vastagnak tűnő vasalt ajtó éppen csak résnyire nyílt szárnyán és finoman beljebb nyomom, éppen csak akkora rést tárva fel, amin egyenként, de mindketten beférünk. Át is surranok, arra fura folyosóra, egyszerre kellemetlen és kíváncsiságtól hajtott, borzongató érzés fog el. Miféle foglyok lehetnek a vaskos ajtók mögött elzárva? Félreállok, hogy újdonsült társam is kényelmesen átléphesse a küszöböt és amint ezt megtette, már mögé és nyúlok, hogy tisztességes módon becsukjam az első védvonalat képező ajtót.
- Kéne valami, amivel kitámaszthatnánk. – Néztem a sárkányra, majd a porban futó lábnyomokra és onnét vettem szemügyre igazán a folyosót. Itt-ott áll néhány üres páncél, fegyvereik azonban változatosak. Pallos, kard és lándzsa. Ez utóbbi hasznosnak bizonyulhatna, ha a fa nem túl korhadt már. De, ha az nem, akkor majd a kard.
Néhány ajtóval odébb viszont mozgásba lendültek az események. Az első zajra szinte teljesen meg is feledkezem az ajtó lényegesnek számító lezárásáról, igazából nagyon is vonz a kíváncsiság, hogy megtudjam mi is történik ott. Sokkal megfontoltabbnak kellene lennem, de jelen pillanatban messze vagyok attól az állapottól. Néhány nagyobb szökellés és már ott tornyosodik az ajtó, aminek kilincsén már ott pihen a kezem, pedig már az is óva intőnek kellene lennie, hogy lakattal zárták le. Az ajtó megmoccan, nem az én szándékomnak engedelmeskedik, hanem az egyik éppen csak ismerősnek tűnő, jelen pillanatban borzasztóan riadt és szabadulni vágyó őr jóvoltából. Meglepődött, de én is. Nem rá számítottam, hanem a jellegzetes kék hajzuhatagot védjegyeként hordó démonra. Riadt nyúl módjára ugrott félre, felkavarva a ki tudja mióta csak ülepedő port, kezében kardot remegtet. Fenyegetőnek szánhatta, de ijedt gyereknek tűnt és én ennek ellenére is védekezően, csitítóan emeltem kezem fel felé, de íriszeimmel inkább arrafelé kíváncsiskodtam, amerről a kiskatona érkezett. Mi riaszthatta meg? És az ajtó? Sok gondolat, sok gonddal, de lássuk hogyan is épül fel a sorrend.

Széles mancsom elérte felhevült testű áldozatom derekát. Hiába van rajta megannyi fém, kezelt anyag,mégis elegendő lendületet szereztem,hogy ki billentsem egyensúlyából, majd földre döntsem. Hangos csörömpölés kísérte érkezésünket, ami porfelleget idézett elő. Sisakja ékes csengéssel találkozott a padlóval. Eme fényes, formára kalapált fém vékony karimája megcsillant az elfeküdt fáklya vöröses fényében, s kacskaringós útba kezdve végig egyensúlyozott pár szélesebb kő repedésen, elfordult egy egyenletlen részen, s meg állapodott Athem lábánál.Annak ütközve megtorpant. Elveszítve lendületét domború oldalára dőlt.
Kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy kiiktassak minden nemű veszedelmet közvetlen közelemben. Segélykérő rikkantás után belemartam a szabadon maradt tarkóba. Egy ember képtelen hason fekve úgy hátra nyúlni, hogy megfogjon. Esetleg akkor lehetne esélye bármiféle menekvésre, ha behúzná nyakát, majd némi higgadtsággal számat próbálná elkapni. De egy unalomban döglődő ember ugyan hogy tudna másképpen reagálni egy ehhez hasonló helyzetre? Hát így: kétségbe üvöltözik, majd hogy nem kiszakad tőle dobhártyám, egész testében remeg és össze-vissza kapálózik.
~Elég!~ üvöltöttem magamban.Fogaimmal mélyebben hatolok húsába, elszelve ereket, inakat. Mélyről fakadó morgás után váratlan félre rántom fejét, ami hangos roppanással adta meg magát.
~Karel? Én vagyok az..~ Jutott el tudatomig nevem. Tágra nyílt szemekkel meredek az éppen csak észre vett cipő orrokra, s orromba váratlanul több ismerős szag robban be. Vértől lucskos pofámat felemeltem, s füleimet hegyezve meredtem kettő, nagyon régen látott ismerősömre. Athem, Yue... igen ők voltak azok teljes élet nagyságukban. Amire emlékszem azaz, hogy Athemtől hamarabb elváltak útjaink, mert sárkán dolgai akadtak. Yueval közös kalandunk után váltunk széjjel. Micsoda szerencse, hogy össze futottunk!
~ na de... hol is vagyok?~ kissé zavartan forgattam körbe fejemet. Minden idegennek hatott. Rideg falak, poros hullák, dohos-véres levegő.
- Athem! Yue! - kocogva indultam feléjük, s ár lépés alatt testem képlékenyen vonaglani kezdett. Emberi küllemembe bezártam bestiális énemet, így már némileg humánusabb formációban értem egykori ismerőseimhez. - Hol vagyunk? Hogy kerültünk ide?- nézek sárkányunkra és démonunkra bamba arckifejezéssel. Ekkor hallani véltem a lentről fölfelé tartó örök ordibálását, csörgését és csattogását. Megnyaltam véres ajkaimat. Fémes íz keveredett nyelvemre. Teljesen beleborzongtam eme ízvilágba.
- Jól van fiúk, trécselés elhalasztva. Jobban tesszük, ha elhagyjuk ezt a rémes helyet. Yue, tudnál valami igézetet mondani az őrökre? Ha nem,akkor dominót játszunk. Gondolom nem egy széles folyosó van odakinn. Végül is.. ha valaki berobban közéjük, akkor megbomlik az esetleges támadói felállás, és szabad prédák lesznek. Ámbár sokan vannak... hm.. jól van, akkor sunnyogunk fiúk. - jelentettem ki gyors ész kattogás után. - Ha nincs jobb ötletetek, akkor bizony el kell bújnunk, és kivárni, hogy elhagyják a szintet. Már ha ezen a szobán kívül van más helység is itt. Egyáltalán levegőbe nyúló épületben, vagy földbe épített teremben vagyunk?- annyi,de annyi kérdést szegezhetnék feléjük...! De erre nincs idő, se lehetőség.

Egy pallos selymesen csillanó fényének csóvája húzza vissza pillantásom a folyosóra, ami rögtön a megtántorodó katonára esik, aztán a mögötte állóra. Hálás és elismerő tekintetem. Még egy köszönet a sárkánynak. Az első az ajtó hatásos zárának megalkotásával érdemelte ki. Néha valóban érdemes a társak erejére is hagyatkozni és ez esetben valamivel már többet tudok róla. Egy újabb kirakós, aminek még igen sok darabja hiányzik, de apránként épülget. Ahogy a kialakuló események sora is.
Felkavarodik a por, az aláhulló és a rávetődő súlyos testet felszítják a tompaszagú anyagot, ami elől nincs hová futni. Hátralépek, minden porcikámban lüktet a készültség, ellenség, ellenség, aki ellen védenem kell magam! De még egy azon percben felfogom a látványt és feszült tartásom lazává, egészen könnyelművé válik, ahogy az arcomra kívánkozó mosoly is. Sajnálatnak még csak szikrája sincs bennem, sírhat, rimánkodhat az ember, mert minden jajszavára ugyan az a gúnyos válasz születik: Magadnak kerested a bajt! Egy farkas, egy nem közönséges farkas, helyesbítek magamban és fürkészem, egészen szemérmetlenmódon felejtem tekintetem a hótiszta alakon. A bundatömeg alatt meghúzódó izmok és erős csontok, ha nem lennék démon, hát démont sejtenék, így azonban csak kíváncsian várom a végkifejletet. Nem merem kimondani, hogy ő egy alakváltó, egy igazi, élő alakváltó.
Felpillantok a sárkányra, még elkapom, ahogy ajkai egy szót, egy nevet formálnak. Karel, ismétlen meg magamban és ahogy erre reagálni látom a bundást, érzem ahogy tagjaimban ismét nő a feszültség. Nem győztem le és nem is temettem még el teljesen minden kételyemet. Pedig egyre tisztábban bontakozik ki a tény, minden azon áll vagy bukik, hogy mi hárman mennyire leszünk képesek együtt dolgozni. Álnok a mosoly, ami a gondolathoz társul: Együtt van három olyan lény, ami a mai napig megrengeti az emberek lelkét és mély félelmet ébreszt bennük. Egy sárkány, egy bestia és egy démon. És. Közben egy újabb névvel leszek gazdagabb, de csak ennyi. Athem és Karel, kiknek emlékezetében én élek, de ők az enyémben? Igen, kétségtelen, mert miért sejlene fel tagjaimban a nosztalgia kedveskedő és jól eső érzése?
Hamar illanó a pillanat és már némi megütközéssel tekintetemben, meglepődve zárkózom fel hozzájuk. Karel szóáradat, temérdek kérdése, amiből úgy látszik e pillanatban valahogy nem képes kifogyni, egészen elképesztett. Athemre pillantottam, akivel kapcsolatban kezdtem azzal a gyanúperrel élni, hogy nem teljesen egészséges. Egy hozzá hasonló lénynek ezek a alak meg sem kottyannak, ahogy a magasság és mélység kérdése sem lehet akadály számára, tehát. Tehát? Van valami, ami arra sarkalta, hogy kivárjon. Mintha a valóság éreztetni akarná velünk, hogy sürgős a döntés, legyen az bármilyen is. Éppen csak elhalt Karel szavának utolsó zöngéje is, az ajtó súlyos és mély dörrenéssel megreccsent. Az öreg fa nem bírta, ellenben a vas igen, bár sírva hajlott meg és lekoptatott néhány darabkát a mögé emelt tartókból. Tekintetem az ajtóra szegeződött, ez még nem varázslat, de akkor… Ezzel ráérünk később foglalkozni, hessegettem el a találgatásba kezdeni szándékozó gondolataimat.
- Nem hiszem, hogy megfelelő rejteket találnánk. – Van még pár ajtók mögött rejtőző szoba, de ha jön egy mágus, akkor bajban lesznek. – Ezt a tornyot a raboknak szánták, igaz az emberi ostobaság határtalan, de …. – Egy újabb ajtórengető dörrenés hallatszott, ami félbe is szakította kimondani szándékozott gondolatmenetemet. – Menjünk lefelé. Előbb vagy utóbb, de lefelé kell mennünk és akkor inkább most, amikor még nincsenek teljesen felkészülve. Nem szeretnék egy mágussal ilyen kis helyen harcba keveredni. – Némán pillantok rájuk, rajtuk is áll a döntés. – A katonákat nyugodtan rám bízhatjátok. – Magabiztosan biztosítom őket arról, hogy nem lesz gond a fegyveresekkel. Ha beleegyeznek, akkor közelebb sétálok az ajtóhoz, ami egyre viharvertebbnek tűnik és már-már félő, hogy míg az akadály kitart, addig ami elé emelték egyszerűen darabkáira szakad. Athem felé fordulok egy biztató mosoly kíséretében. – Akkor lennél kedves kinyitni az ajtót? És fogjátok be a fületeket annyira amennyire csak tudjátok.
Ahogy nyílik, ugyan nehéz megállni, de egészen közel engedem magamhoz az embereket. Első pillantásra megállapítható, hogy nincsenek sokan, ilyen kis helyen nem is csoda. Talán több hullámban jönnének? Ki fog derülni, ahogy lejjebb haladunk. A katonák, azok a fegyelmezett barmok, felsorakoznak a vezetőjük parancsa szerint, szinte mindegyikük alakja tükröződik íriszemben, akkor hajrá.
- Aludj! – A letisztult, egyszerű parancsok, mindig a kellő hatást eredményezik, ahogy most is. Nem emberek, rongybabák esnek a földre ilyen tehetetlenséggel, de ezek most emberek, mély álomba szenderedve. Még is elhúzom a számat ahogy nekiindulok, a hátul maradok között akadt néhány, akit hangom mágiája elkerült. Egy ilyennek szerencsésnek sikerül mellébe vágnom az egyik szendergő társától kölcsön vett dárda hegyét, ő állt az utamba, az utunkban. Hogy még ébren lévő társai hogyan reagálnak?
Mielőtt nekivágnék a lépcsőnek, a biztonság kedvéért, hátrapillantok, hogy Athemmel és Karellel minden rendben van e és ha igen, hát uccu neki. Lefelé egyszerre gyorsabb és még is borzasztóan lassúnak tűnik az út a néptelen folyosón. Ez vajon csak nekem furcsa? Fáklya derengő fénykörét fedezem fel egy forduló után, ami korábban is ott volt, de a látkép mögötte új. Megtorpanok, de inkább csak fejben készülők fel rá, hogy talán a mögöttem rohanók nem képesek megállni é bezuhanunk a mágia uralta részre. Csapda!

Észleltem Yue furcsa ...idegen viselkedését. Nem ismert meg. Talán szándékosan? Talán valami történt vele?Nem tudom eldönteni. Vonásai ismerősen ismeretlenek. Aggódni időm sem volt, mert egyből beütött a mennykü, csapda került elénk. Valaki fifikás módon lehelyezte és arra gondolt, majd mi bolondok belesétálunk.
- Athem-nek igaza van. Ezt ki kellene kerülni. Yue, neked va csak olyan erőd, ami segítségünkre lehet. - szóltam óvatosan. i tudja mi zajlik le fejében? Az biztos, hogy sok mindben történhetett.
~Ha kijutunk azért rá kérdezek pár dologra. Remélem csak megjátssza a tudatlant.~ futott végig agyamon már halottnak nevezhető reménykedésem.

Megálltunk. Megálltunk! Kész megnyugvás, kifújva a levegőt valódi megkönnyebbüléssel dőltem neki a lépcsőt szegélyező falnak. Valahogy a hideg futkosott a hátamon a közelben vibráló mágia aurájától. Valami rossz, valami nagyon rossz dolgot úsztunk meg. Tekintetemet bár elszakítanám a menekülést jelentő szakaszról, egyszerűen nem tudom, persze hogy nem, mert keresem és kutatom hol is lehetne megtörni ezt az átkozott mágiát. De valószínűleg felfestett mágusrúnák lesznek, amiket nyilvánvalóan a megalkotója láthat csak. Bosszúsan fújok egyet és egy kóbor, tehetetlenségemet is álcázó mozdulattal rendezem el tincseim többségét a fülem mögé igazítva, majd összefogva és csavarva rajta a jobb vállam elé húzva a „fonatot”.
- Ajtót? – Ismétlem meg Athem ötletét, aminek nagyszerűségét kár lenne tagadni. Vissza nem mehetünk, a feljebb út pedig már eleve ki volt zárva és mivel a lefele vezető lehetőséget valaki gondosan elvette tőlünk, így valóban nem marad más, mint csalni. Jól esik, hogy Karel is hisz ebben a tervben, mi több, talán bizalmát is fekteti a képességeimbe. Én, azonban valamivel borúlátóbban állok a dologhoz. Valamit megalkotni mindig könnyebb, mint már valami létezőből valami mást készíteni.
- Nem volt alkalmam rendesen megfigyelni a tornyokat. – Kezdtem bele mondanivalóban, érthetően némi bizonytalansággal. – Nem tudom garantálni, hogy ahová kilyukadunk .. szóval hogy az lesz valahol. – Két nemmel kezdődő mondat után úgy érzem, mintha szánt szándékkal tiportam volna a sárba minden önbizalmamat. A fenébe is démon vagyok! Hol a bal, hol pedig a jobb oldali falva vetettem a pillantásom és most gondosan, de nem szándékosan kerültem a társaim tekintetét, ki kellet derítenem melyik lehetőség rejti számunkra a legmegfelelőbb utat. Néhány pillanatnyi szemezés után, végül a bal oldali szakaszt választottam. Tenyeremmel végigsimítottam a fal egy jelentéktelen nagyságú részét, ujjaim alig váltak el a hideg és érdes felülettől, amikor már rá tudtam markolni a régi vágású vaskilincsre. Olyan ismerős, egészen nosztalgikus érzés volt, a lendület is, amivel feltártam a kivételesen szépen megmunkált ajtót. Igen, talán kicsit meglepődtem saját művem kivitelezésén. Ez is egy régi, elfeledett emlék lenne? .. Talán. Ezzel egyenlőre le is zárom a dolgot, átlépek a küszöbön, ám csak egyetlen lábbal.
- Uraim! Az átjáró félig kész. – Szabad kezem feléjük nyújtom. – Fogjátok meg rendesen a kezem és el ne engedjétek. – Nincs sürgetés a hangomban, úgy érzem menni fog, ura vagyok a helyzetnek, de csak azért, mert ebben a pillanatban elfelejtem a korábbi gondolatokat. Plafonon át érkezve nem kellemes a földet érés, sem a kínzókamrák felkeresése, talán még a legkecsegtetőbb lehetőséget a csatornarendszer jelentette. Minden esetre, amint Karel és Athem megfogták a kezem, elengedtem az ajtó kilincsét és az azon nyomban be is csukódott egy egész pillanat erejéig a sötétben hagyva minket, de aztán a térben nyíló új ajtó kiszórt minket az új helyiségbe. Rövid a zuhanás, tompa a puffanás amivel földet érek, alig fáj. A felkavarodó por illata ismerős, ahogy az alattam moccanó zsák anyaga és tartalmának csengő koccanása. Ekkora szerencsénk lenne, hogy az élelmiszer raktárban kötöttünk ki? Pislogva, de még inkább hunyorogva igyekszem feltérképezni a szobát, de elég sötét van, csupán a hátam mögött lévő ajtó csorba alján szüremlik be némi fény.
- Hallottad?
- Mit?
- Athem? Karel? – Suttogom egyenként a neveket a félhomályba. – Egyben vagytok?

//Életszagú dolgokra hivatkozva kissé megkéstem. Igyekszem a lehető legjobban elkerülni a hasonló helyzeteket.//

Yue bizonytalansága miatt kezdtem úgy érezni, hogy ez talán mégsem volt jó ötlet. Vagy talán nem ugyanarra gondoltunk? Mivel én csupán a fal kirobbantására, kibontására hivatkoztam ajtóként, de lehet, hogy ő valami magasabb rendű mágiát fog használni.
Így tett. A mágia számomra ismeretlen fajta, ellenben érdekes is, így elmémbe vésem az érzetet, ami hozzá párosodik, az erőt, hogy miképpen formálja át a valóság és a kőfal anyagát. Átlépett a küszöbön, és elsőként én kaptam el a karját, melyet mindkét kezemmel tartottam. Sötétség, teljes üresség volt az, mely minket fogadott, azonban csupán egy pillanatig, mivel egy újabb ajtóval találkoztam szembe, és a plafonról egészen a padlóig zuhanva, melynek eredményeként a zsák alattam nyekkent egy nagyot, én pedig egy kicsit.
- Hallottad?
- Mit?
Ajaj! Észrevettek! Ennek ellenére Yue nevünket suttogja, és aggódik, hogy egyben vagyunk-e.
- Én megleszek... De tudnunk kéne, hova nyílik ez a raktár. Ó, és mielőtt elfeledem, észrevettek minket - suttogom. Felkelek, már amennyire lehet, és leporolom magam. Komolyabb bajom nem esett szerencsémre. Vártam, hogy mikor nyitnak be az ajtón, és hogy társaim mikor reagálnak arra a tényre, hogy nagy valószínűséggel hamarosan katonák fognak ránk rontani. És a szárnyam is törött... A lehető legjobb párosítás...

Bizalom tüze pislákolt lelkemben, ami lassan lángokat eresztett ki magából. Megfogtam Yue kezét, és beléptünk egy olyan köztes világba, mely nem tartalmazott semmit! Végül egy újabb nyílás jelent meg, és mi  azon egymást követve landoltunk a poros földre helyezett zsákokon. Halkan nyüsszentettem egyet, mert hát landolást még nem nagyon volt alkalmam ilyen téren gyakorolni.
~Végre.. ~ gondoltam, mihelyt résnyire nyíló szemeimmel láthattam hova keveredtünk. Fal mentén polcok sötétlettek, rajtuk tálakkal, bödönökkel. Kintről hangok szűrődtek be. Nehezen legurultam egy zsákról, mely kis híján gyomromat fájdította meg, egy egér mellé hemperedtem.
- Hej!- nyögtem halkan. Orrom szaporán szedte a levegőt, s az abban keringó finom illat anyagokat. Persze előbb veszélyezettet bensőségem, vagyis gyomrom mordult egyet . - Bocsánat fiúk... éhes vagyok.. ez lehet a konyha. - állapítottam meg. Hirtelen egy,a mellettem lévő polcon szimatoló egeret elkaptam farkánál fogva, majd az ajtó alatt kinyomtam fejét. Túloldalon álldogáló kukta felordított.
- Ezeket a retkes egereket miért nem vadásszák a macskák? Ezek járkálnak a raktárba!-elengedtem szegény rágcsálót, aki lábait sebesen szedve át rohant a nyurga kukta lábai között s meg sem állt az előkészítő asztalig. Társaimra hátra sandítva elvigyorodtam.
De csendességre intettem őket s pár, talán lisztel teli zsákra mutattam, Az egymásra halmozott, súlyos tárgyak kisebb hegyet alkottak.
-Jól van, bújjunk el, hozni fognak macskákat. Ha behozzák a jószágot a konyhába, az ajtót is kintebb nyitják.Régen azt tették, hogy amíg a bundás kandúr vadászik, kimennek, hogy ne zavarják. Addig megléphetünk.Vag yakár most is kittőrhetünk, csak az nagyobb zajjal járna.

Athemtől érkezik az első életjel, megnyugvással töltenek el szavai. Ő rendben van, de figyelmeztetése nyomán, a félhomályban kirajzolódó alakjáról az ajtóra emelem a tekintetem. Talán túl meggondolatlan voltam azzal, hogy nem bírtam ki csendben? Perc, ólom súlyúak vánszorognak tova, de rejtekünk ajtaja nem tárul fel és ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a korgó gyomrú harmadik hamar talál bűnbakot. A mosoly még ott játszik ajkamon, mikor a szerencsétlen egeret nézem és a kinti kényes népek hangját hallgatom.
Valóban nosztalgikus, az egyik oldalról, Athem személyében ott a koros józanság, a másik oldalon pedig az érett, kifogyhatatlan leleményesség Karel által megtestesítve és én. Én, azt hiszem, én vagyok a vészmadár, aki rögtön a legrosszabbra gondol. Felsegítem magam az összedöntött zsákok kupacából karjaimmal, majd nemes egyszerűséggel az ajtóhoz osonok, igazi sunyi róka módjára. Még csak a padlón megülepedő port sem kevertem meg. Fél térdre ereszkedem, mélyen az ajtó deszkáinak szegezve tekintetem, pedig Karel javaslata inkább ínyemre való.
- Szerintem most kéne megpróbálnunk. – Szólalok meg fojtott, egészen halk hangon. – A macskák kiszámíthatatlanok, és ha feletted szemet hunyna, de azt hiszem a farkas esszenciát egy jószág sem venné jó néven. Egy sárkány és egy démon már a legacélosabb háziállatnak is szétcibálja az idegeit. – Halk mozdulatokkal fordultam hátra, hogy láthassam, társaim megértették e mire is gondolok. Hogy nagy, ha nem tényszerű annak a lehetősége, hogy a macska, vagy macskák nem fognak ide bejönni. Egyenesen felborzolják majd szőrüket, fújnak és megvadulva menekülnének.
- Csend van. – Visszafordulva az ajtó felé állapítom meg és már le is hajolok a kis réshez, hogy kikukucskálhassak rajta. Nem túl nagy a tér, amit e módon belátok és túl erős a konyhában terjengő emberszag, hogy … lehunyom a szemem és hallgatódzom. Mindössze két szívdobogás társult saját szívem üteméhez, meg a tűz halk ropogása. – Mindkét lehetőség kockázatos, elbújunk, vagy maradunk?
Személy szerint mennék és nem is lépek el az ajtótól, mikor felegyenesedem, de valahogy nem akarok egyedül dönteni és esetleg cserbenhagyni őket. Azt hiszem, ha a maradás mellet döntenek is, velük tartok.

Kétség sem fér hozzá, hogy mi alaposan ki tudjuk egészíteni egymást.De ez most számomra teljesen mellékes. Ezen ráérek nyugodtabb perceimben is töprengeni. Kiéleződött hallásomnak segítségével meg tudtam állapítani, hogy magányos berendezések fognak minket odakinn várni.
Yue szemléletében volt igazság, s erre csak éppen észlelhető biccentéssel adtam igazat. Athem viszont egy lerohanási stratégiát osztott meg velünk.
Na most ezeket az ötleteket kellene össze gyúrni egy olyan tervvé, ami kevés kockázati tényezőz rejt magába, mellesleg hatékony lenne menekülési útvonal megtalálásának szempontjából.
Végül csendünket ajtó panaszos nyikorgása szakította meg.Mintha sanyarú sorsába belerokkant nyílászáró előre jósolt volna valami negatívumot... és valóban.. feltáruló résen , mely egyre csak tágult, éles fény tódult be, belevágva éles sugárral a benn uralkodó poros, félhomályos levegőbe. Pupilláim egyből alkalmazkodtak eme változáshoz. Igaz csöppet elvakultam, de ezen az állapoton gyorsan túl jutottam.
Egy konyhába rontottunk be, ahol senki sem tartózkodott, csupán három megtermett, borjú nagyságú őr kutya szunyókált békésen. csörtetésünkre viszont felnyíltak szemeik s kényes szaglásuk reagálva eltérő szagunkra, dús bundájukat felborzolva emelkedtem négy mancsra.
- Ezek mellé akartak macskát behozni?- feszült ívbe jobb szemöldököm. mintha ennél nagyobb gondom nem is akadna per pillanat.
Legnagyobb kan, aki kettő társának volt falka vezére felhúzta innyét s felénk villogtatta hegyes, kissé sárgás agyarait.
Reszelt ugatást produkált , jelezvén a folyosón lévő esetleges őrjáratnak, hogy bizony illetéktelenek vannak idebenn.

Az ajtó, ami megvédett és egyben börtönünk zárát is jelentette. Az ajtó, feltárult. Nem volt alkalmam mélyebb ismeretre szert tenni a konyhák terén, de a megvilágosodás utáni látvány, nemes egyszerűséggel undort váltott ki belőlem. Eddig csak poros mását szívtam az igazi levegőnek, zsír és égett toll. Szívesen megejteném azt a fajta viccelődést, ami szerint, jobb hogy kihagytam a reggelit, mert most biztos mindent tálalnék. Tekintetem túl a vaskos, kuplerájt hordó asztalon megakadt valamin, egy újabb ajtón. Annak vonzó sziluettje beteljesíteni látszott a vágyálmom, kiúttal a kecsegtetett innen.
Csak két lépésig jutottam. Akár, egész nyugodtan a földig szégyelhetném magam, mert három négy lábon álló hústorony csak úgy elkerülte a figyelmem. A róka mivoltom nem repes a őr ebek jelenlétéért, de a meghátrálás még csak eszembe sem jut. Megvonom vállam Karel szavaira, amiknek nyomán ugyebár, bennem is tudatosult, hogy nem magányos a hármasunk. Véleményemet az eb ugatása után egyetlen mondatban ölt alakot és persze ezt meg is osztom fellobbanó dühöm kiváltóival.
- Kushadj! – Kemény, egészen ropogós a parancs, aminek csak kedvezhet az engedelmességre nevelt tunya agyuk. És lám, a négy kutyabőrbe bújt „borjú”, kettő ráadásul szűkölve, heveredik kényszeredetten a padlóra. Elégedettnek mondhatnám magam, de közel sem vagyok az. Nehezem fordítom el a kutyákról a figyelmemet, talán van némi kétségem az előbbi parancs alkalmazását illetően, kétely, hogy nem fog olyan hosszan tartani, mint amennyi időre nekünk szükségünk lenne. De minek is ezen agyalni? Egy szökés kellős közepén fontosak a tervek, az előrelátás, de a gyorsaság is. Most ennél maradok és rohanok, már szinte hiányzott a lépcsős hajsza után ez a féle mozgás. Pillanatokról beszélünk és ujjaim már rá is fonódnak a kilincsre, határozott erős rántást követően pedig, feltárul az ajtó. Nem fülelek, inkább merő vakmerőségtől vezérelve, akárcsak egy a rajtakapást megelőzni kívánt suhanc, kitekintek. Először a folyosó jobb oldalát veszem szemügyre, nem túl tágas hosszú és hosszan belátható rész vehetek szemügyre, ami külön öröm, hogy fáklyák helyett természetes fény adja a világosságot a vége felé- Aztán pillantásom átvágódik a másik irány felé és néhány vörös hajszál elsuhanása után feltárul a komorabbik rész arculata is. Ja, nem mellesleg a már hallható trappolások tulajdonosai körvonalazódnak, szinte tisztán látom az imbolygó fáklyafényben az arcukat. Észrevettek? Visszahúzóm a fejem és az ajtót is magam után vonom, de nem csukom vissza teljesen.
- Ha még ebben a percben elindulunk, akkor van még esélyünk. – Semmi hangulatom egy újabb fogócskához, de mindhármunk számára az a legbiztonságosabb, ha kevesebb hókuszpókusszal próbálunk meglógni. – Jobbra az udvar lesz, ilyen közel a konyhához kell lennie egy csatornának, ami egyenesen a szabadba vezet. – Vehetjük biztatásnak is ezeket a plusz információkat, de győzködésnek is. Az ajtót közben pedig egy kicsivel kijjebb toltam, ha másra nem, az első berontani próbálkozónak lehet vele meglepetést és egy törött orrot okozni.