sziklák, hidak ...

Le akarom mosni, eltörölni a morzsákat, amik megragadtak bennem. El akarom felejteni! megriaszt az utolsó vágyam, talán akkor is megtettem, vagy szörnyűbb voltam? Egy egész rémálmot szabadítottam, még az ártatlanokra is? Most meg elmenekültem a tetteim elől, mert így könnyebb, nem kell éreznem a bűntudat súlyos nyomását a mellkasomon és nem hasogat a vád sem. Nincs önuralmam? De van! Van, kell, hogy legyen, mert akkor most nem sétálgathatnának köröttünk, nyugodtan, mit sem sejtve.
Elidőzöm, elidőznék jobban mondva, úgy ott a földön elhagyatva. Már megint a kényelmesebb út kínálkozik fel elsőként, de nem kívánom azt választani, több okból sem. Előbb utóbb ideenné a kíváncsiság az embereket, egy-két buzgó, a segítség nyújtás vágyával biztos felrángatna a földről és ez az, amit a legkevésbé sem szeretnék. És itt vannak ők is. Még érintésük nyomát őrzi tenyerem, bocsánatot kell kérnem és jóvá tenni, nem érdemelték meg, hogy ennek részesei legyenek és ott van Athem is. Végre előmerészkedem, óráknak tűnő gondolatkergetésem csupán pillanatokat ölelt fel, íriszeim tükrében még sem az tűnik fel, aminek kéne. Két pajkos nevetésben kitörő gyermeken állapodik meg tekintetem és ahogy cukros almájukkal nekiiramodnak követem őket, tudom, hogy nem a valóságot látom, de a jelenet mosolyt csal arcomra. A szőke fürtök közül vörös fül mered elő, míg a másik göndörödő tincsei a szarvak spiráljain akad fenn. Egyikük sem ember. A város részlete sem azt a képet mutatja, az áruk választéka széles, de aki vesz az saját két keze munkáját kínálja cserébe. Nyoma sincs embernek. Démonok, szellemek, természetlelkek, sárkányok és bestiák. Csak a sárkányok különböznek, az ő vérük maradt csak tiszta. A többiek, ők olyanok, mint én, a természet élni akarásának és megszeghetetlen szabályainak egyben szörnyű és csodaszép bizonyítékai. Jó érés ebben az emlékképben(?) lenne, egy érintés visszaránt abba, ahol vagyok.
Szomorkásan emelem tekintetem Tamirére, de az hamar szertefoszlik, elmosolyodom  miközben határozottan bólintok a kérdésére. Az érzések ezt a pillanatnyi felhőtlenséget is hamar átírják vonásaimon, bűntudat és megnyilvánulása egy bűnbánó, félszeg mosoly. Már nyitnám a számat, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, hogy nem voltam képes uralkodni magamon, de ebben egy széles mosoly és lelkes szavak akadályoznak meg. Hogy ez a kölyök mennyire emlékeztet valakire, valakire, aki egy kicsit tartózkodóan még mindig távolabb áll. Kotyog, olyan dolgokat hangoztatva, amiről bölcsebb hallgatni. Nagy levegőt veszek és egyetlen határozott mozdulattal felsegítem magam a földről, de elmarkolom a két bestia kezét is, hogy arra ösztökéljem őket, hogy ők is felálljanak.
- Ami történt maradjon a mi titkunk, rendben? – Felváltva néztem a fiúra és Tamirére, már elengedtem kezüket és kényszeredetten fogtam bele tincseim megzabolázásába. Aminek végeredménye, egy lazább, de tartós fonat lett, amit hetykén a vállam előtt hagytam. – Igazából, mérgesnek és tartózkodónak kéne lenned, mint Tamirének. - A mozdulat magától jött. A fekete tincsek közé fúrtam ujjaim és megborzoltam kissé, de szelíden és gyengéd mozdulattal. Utána magam mellé engedtem a kezem. Pedig, közel sem olyan törékeny, mint amilyennek látszik. - Senkinek nem szabadna így viseltetni egy élő és lélegző lénnyel szemben, amit tettem pedig, nem érdemel hálát. – Akinek meg van a hatalma, annak mások segítésén kéne munkálkodnia, nem pedig a megnyomorításán és erről pont egy démon elmélkedik? - Kis híján nagyon nagy bajba kevertelek titeket. Őszintén sajnálom! – Nem merészelek meghajolni, inkább nyílt, őszinte tekintettel nézek rájuk és egy kicsit távolabb, de Athemre már invitáló pillantással tekintek. Egy régi érzés pedig, új köntöse bújik. Szeretném elvinni az össze s bestiát abba a békés városba, hogy ott újra azok legyenek, akiknek lenniük kéne és ahol büszkén járhatnak.
- Máskor ne emlegess démont. – Szólalok meg, ha Athem végre csatlakozik hármasunkhoz, az utolsó szót pedig igen halkan ejtem ki. Azaz egyetlen kiejtett szó szörnyen megnehezítette a dolgom és rengeteg erőt emésztett fel, hogy most minden nyugodt legyen.

Cica fülekkel felszerelt fiú nagyon kíváncsi...kalandvágyó. Noha a kalandok jók, előfordulnak olyan pillanatok benne, amik örökre képesek megváltoztatni az átélők, és persze túlélők hozzá állását, világ nézetét és életét.Tamire éppen egy ehhez hasonló élményt tudhatott magáénak, hiszen Yue és idegen partnere, akit névvel is illetett, eme szavak valahogy kisiklottak elméjének tárházából...nem voltak egyszerű emberek... emberek? Így nem lenne szabad illetni Yue-t,aki nemrégiben olyan erőket mozgósított, amik nagyon sok mágiával élőnek nem adatott meg..
Yue kérésére tért észhez, és bólintott a kérésére. Nem fog senkinek sem szólni. Miért tenné? Avval csak magának okozna több problémát.. mellesleg senki olyannal nem szeretne ujjat húzni, aki másodpercek alatt eltüntetné az élők sorából.Ám az egyik meg nyilvánulással nem értett egyet.
- Lehet, hogy nem lenne szabad...de gondolj csak bele, hogy sokan igenis megteszik. Nem mindegyik elvakultságból cselekszik.. - sóhajtotta utolsó szavait. - Yue, ne szégyenkezz miatta, mert jó cél ügyében cselekedtél. Megmentetted cica fiút. Nem ítélkezem senki felett, mert nincs hatalmamban és módomban...de abban biztos vagyok, hogy pár ellenszenves szerint az uraság megérdemelte.
Tami elgondolkodott...

// Wááá >< azt hittem, hogy most Athem jön   //

Végig olyan érzés ölelt magába, mintha egy álomban lennék, és ennek megfelelően is álltam meg egy helyben, néztem a széphajú zöld szemeit és ittam a szavait. Ugyan megakasztottak, nem értettem őket, de ellenkezni nem volt se merszem, sem pedig erőm. Ki vagyok én, hogy neki ellent mondjak? Csak figyeltem, talán egy kicsit megszeppenten is és álltam előttük. Megigézve bólintottam egy "rendben" suttogás mellett, mikor a fiú megkért minket, hogy ne beszéljünk erről. Könnyen tehettem ígéretet, hiszen engem ki hallgatna meg? Kinek mondanám el, és ki hinne nekem? Senki, és ezt most nem is bántam. Örültem, hogy ilyen könnyű kéréssel fordult hozzám megmentőm. Tamire kisasszony szavaira kissé felé fordultam, majd meghallgatva őt is, bólintottam még egyet magamnak. Nem változott meg róla negatív véleményem és továbbra is feltett szándékom volt távol tartani magam tőle, de tetszett amiket mondott. Magam sem tudom miért érzek így iránta, talán a hűvössége, vagy a titokzatossága rémiszt meg, bármi is legyen az, nem szeretném megtudni. Majd a távolból egy ismerős hangot hallok meg a tömegből kiszűrődni. Munkaadóm mély hangja, Magda néni. Ohóóóó
Meg se hallva a többieket, kerítem össze a pénzeimet és amit már a legelején meg kellett volna tennem, mindet a zsebembe rejtettem, majd a kendőt is nagy hevenyészve a fejemre kötöttem.
- Shaguu! -
- Bocsánat, nekem most mennem kell >< -
Vetem még gyorsan a hármas felé bocsánatkérésemet, majd Magda nénihez futok. Ő leszid, de nem bánom. Ez a néni kedvesen szid le, és mindig elmagyarázza, hogy miket kellett volna tennem. Meghajlok, bocsánatot is kérek, és aztán megmutatja, hogy meg kellett volna várnom őt, míg megveszi a kosarat. Kikerekednek a szemeim, óó, nem tudtam volna semmit se csinálni! A kezembe nyomja szigorú arccal, de én látom rajta a törődést is.
- Nincs mit tenni, együtt vesszük meg őket, de ajánlom hogy figyelj. -
- Igen, Magda néni. ^^ -
Ha a többiek még ott vannak, ahol eddig, akkor még odapillantok mielőtt elindulnánk. Örülök, hogy nem vagyok egyedül.

//Elköszönök, jó játékot, én köszönöm, jó volt. ^^ //