Nap-Hajnal terem

by **Yue** Csüt. Május 15, 2014 7:42 pm

Sha-chan, a Teaházból érkezve
A viaskodás meglehet nem tart sokáig, főként mert a másik „lény” visszavonulót fúj, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy halk kacagás hallatszik a szoba másik sarkából, történetesen az ajtó felől. A nevetés gyöngyöző, kellemes dallamú és vegyül hozzá valami ismerős csilingelés is, talán pohár és tányér össze-összekoccanása kelt pont ilyen hangot. Nem kell sokat várni és leányzó fel is tűnik, karcsú és kimondottan szemrevaló teremtés és történetesen pont úgy néz ki, mint egy ember. Igen, emberi, leszámítva, hogy a bőre olyan zöld, akárcsak egy fiatal gyíké és a szemei, hatalmas élénk rózsaszín íriszei szinte rátapadnak Shagura. Kedves és rajongó pillantás ez, talán egy kicsit kacér is.
- Látod, mondtam, hogy a te nagy fejed megrémíti majd. – Shagu ágya mellé lépett, míg a szörnybestia kicsit elszégyellve magát hátrébb húzódott, valamit magában motyogva. A lány viszont nem figyelt rá, letérdelt az ágy mellé és maga mellé tette a tálcát is, amin nem élelem, inkább gyógykenőcsök voltak.
- A nevem Lili és szeretnélek üdvözölni Zuhatagvárosban, meg persze megnézni a sebeidet. – Látható pír jelent meg az arcán, talán Shagunak is feltűnik, hogy kimonója helyet egy másfajta ruhát kapott, azaz eme kisasszony nem ok nélkül pirult el. – A kenőcseim nagyon hatásosak és híresek. – Húzta ki magát nagy büszkeséggel, mire a távolabb álló, nyilván ismerőse jól hallható megjegyzést tett erre a dicsekvésre.
- Jah, csak nem szóltál véláknak, hogy a torokfájásuk elmúlik, de csúnya keléseik lesznek. – Lili érthetően igen durcás lett és minden szívbaj nélkül orozta el Shagu egyik párnáját és vágta az ormótlan szörnyhöz, aztán persze zavartan kerülte Shagu tekintetét és eltátogott egy bocsánatkérést.
- Khm. – És megjelent egy harmadik személy is, egy magas nyúlánk férfi, kócos barna hajjal, amiből fehér macskafülek kandikáltak elő. – Azt hiszem ti így ketten elég nagy trauma vagytok számára. – Ezzel szélesebbre tárta az ajtót, amin az imént lépett be és jobbjával kifelé intett, a két jómadár pedig vonakodva, de engedelmeskedett a némán kiadott parancsnak. Miután amaz kettő kilépett, a bestia becsukta az ajtót és Shagu ágyához sétált, egy hosszúnak tűnő percig feltűnésmentesen fürkészte a fiatal fajtársát felemás szín szemeivel.
- Hogy érzed magad? Lehet még egy kicsit kába vagy, ha lehet, ne erőltesd nagyon meg magad, gyógyulnod kell. – Az ablak felé nézett, ahonnan kellemes fény áradt be, de ebben is volt valami új. – Várnod kéne. – Szólalt meg halkan, a fény még is erősebb lett, de nem vakított, Shagu úgy érezhette, hogy valaki nagy szeretettel megsimogatja az arcát és erővel tölti fel, de az érzés múlik, ahogy a fény elhalványodik.
- Ha van kérdésed, akkor tedd fel, igyekszem azt teljesség igényével megválaszolni. Oh, bocsás meg, a nevem Phoron. – Egy egyszerű biccentéssel egészítette ki a bemutatkozását, hiszen Asfalot a korábbi nagyszájúsága miatt e mellé a kölyök mellé rendelte. Bosszantja, de elégedett is, hiszen ennek a zavarodott cicának köszönheti, hogy Shion ismét itthon van. Barátja gondolatára kicsit összeszorul a szíve, aggódik, jobban, mint amikor még nem tudott róla semmit, de ő most mély álmát alussza és nem faggathatja.

by **Shagu** Csüt. Május 15, 2014 9:52 pm

Nem volt nevethetnékem, pedig kívülről nézve biztosan nagyon röhejesen nézhettem ki. Talán még fel is nevettem volna magamon, ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy eltoljam magamtól az ijesztő alakot. Fel akar falni, hogy ilyen közel hajolt? Kivert a hideg is, amilyen békés volt a hely az elején, olyan bizarrá vált, mikor megjelentek a ház élőlényei. Hová csöppentem? Ez nem lehet a valóság!
Az újabb hang tulajdonosa sem volt normális, pedig a gyöngyöző nevetés után reménykedni kezdtem. Ám csalódnom kellett. Levegőt kapkodva, tágra nyílt pupillákkal meredtem rá és nem hittem a szememnek. Biztosan álmodom. Ez csak egy álom lehet!
- T-t-tt-te zőld vagy! - feljebb tornásztam magam az ágyban, ha lehet egésszen a párnákig, ahogy leült mellém. - Mi-m-mii mi ez a hely? O.o - Az már csak mellékesen csúszott ki, hogy ti kik is vagytok? o.O Kapkodtam a tekintetem egy kiút után, de ők meg túl közel voltak és a nagy darab bestia féleségnek nem telne fél mozdulatába se kiütni. ._.
Így hát csak várni tudtam, ők meg elbeszélgettek. A "lány" sebekről beszélt, én meg furcsán néztem vissza rá. Nem emlékszem hogy bármim is fájna...azaz nem fájt semmim se. Ám nem néztem le, hogy megbizonyosodjak ennek helyességéről, azaz talán csak egy pillantásra, de egyből vissza is vittem a tekintetem. Jobb ha szememmel tartom őket. >.<
A harmadik tag megjelenése láthatóan rendre intette a másik kettőt. Talán feljebb valójuk lenne? Nem igazán tudtam, hogy kin tartsam a tekintetem, melyiküktől mit várjak. Teljesen beleszédültem a dologba. :dizzy:
Majd ahogy mellém ült a harmadik személy, azt hiszem férfi, majd megkért, hogy várjak, miután pihenésre utasított. Én csak pislogtam, akkor most engedelmeskednem kéne neki? Valahogy szeretném azt tenni, amit ő kér, így hátra dőlt, de még mindig csak tátott szájjal. Őt néztem, majd arra felé fordultam, amerre nézett. Nem igazán értettem a miértjét, biztos csak arra volt kedve nézni helyettem. Nem éreztem magam fáradtnak, sőt, egy pillanatig kicsattanó érzés töltött el. Biztos voltam benne, hogy a furcsa fény ellenére is el tudnék látni a következő városig. Aztán megint olyan magamba roskadó érzésem lett, így elhatároztam, hogy engedelmeskedek a furcsa férfinek. Úgy nézett ki mint én, csak egy kicsit mintha erősebb lenne benne a bestiavér. Óhh és ő, ... hirtelen megeredt a nyelvem.
- Te is olyan vagy mint én? Az előbb kik voltak itt? Miért mentek el? Te utasítottad őket rá? Mi az a Zuhatagváros és hol van? És most hol vagyok? Hol van Yue? Hol vannak az emberek? Megengedik nektek, hogy szabadon mászkáljatok? -

by **Yue** Csüt. Május 15, 2014 10:44 pm

- Igen, én is bestia vagyok, a macskák vérvonalából. – Válaszolta meg készséggel az első kérdést, de volt még és ő ígéretet tett, hogy maradéktalanul mindenre választ ad. Ezért megkerülte az ágy végén kifaragott támlát és elég teret hagyva Shagunak letelepedett az ágy végébe, hátát a tálának támasztotta.
- A nagyobbik Baran, szintén egy bestia, akárcsak te vagy én, ám az ő esetében nem beszélhetünk vérvonalról. Ahogy te fogalmaztál a zöld lány, Lili, egy nimfa. Amiért menniük kellett, annak oka az volt, hogy nem tartottak tiszteletben. – Egy pillanatra lehunyja szemét és egy apró, gyorsan tovaillanó mosolyt is megenged magának. – Megértem őket, mert mostanság senki sem érkezett hozzánk, éppen ellenkezőleg. De, le merem fogadni, hogy nem mentek messzire, mert érdekes újdonság vagy a számukra és lényükből adódóan meg akarnak ismerni. Ha ez számodra sok, mond meg nekik és nagyobb teret hagynak, ellenkező esetben, nem tartom kizártnak, hogy a végén melletted akarnak aludni. – Elcsendesedik, szándékosan hagy némi időt Shagunak, hogy felfogja a hallottakat. A két mihasznát igyekezett vásott gyerekeknek feltüntetni és nem k nélkül, hiszen egy részük valóban az, ugyan akkor készek véres csatába is bonyolódni, ha a szeretteikről van szó.
- Azt hiszem, Zuhatagváros jön. – Egy percre elgondolkodott. – Nem fogok hazudni. – Előrébb hajolt és kissé kisimogatta a takaró ráncait, majd egyik kezét letette. – Vegyük úgy, hogy ez itt Alcaris, egy hatalmas földrész, aminek egyik városában most te is vagy. – Egy ujját beleböki saccolt távolságra a másik kezétől. – Ez pedig a sziget, ahonnan érkeztél. – Phoron felnéz Shagura, Asfalot figyelmeztette, hogy óvatosnak kell lennie, hiszen ő egy bezárt világban él, ahol az ő szava az engedelmesség és az emberek az istenei, még ha nem is tekint fel úgy rájuk.
- Zuhatagváros az a hely, ahol a magunkfajták sok-sok éve békére és oltalomra leltek, de az emberek kapzsisága idáig is elért. Most e szigetet egy láthatatlan burok fedi el az emberek szeme elől. A te őseid egy véletlen szerencsétlenség folytán kerültek a túloldalra és így lett ugyan az a sorsuk, mint a hosszú béke előtt. – Phorn hangja különös hangsúllyal halkult el, mintha ez éreztetné, hogy egy újabb vész, egy újabb háború közeleg. Maga sem tudja, az ellentétek, az átélt csaták megkeményítették, amúgy is kőszerű szívét. Ő nem kér az emberekből, neki elég, ha a várost és annak urait szolgálhatja.
- Itt nincsenek emberek, nem is lenne szerencsés számukra ide belépni. – Nem tudta leplezni diadalmas érzését, de hamar visszavette tanítók komoly ábrázatát. – Yue itt van nem messze, ha elég erősnek érzed magad és ki mersz-e velem lépni a szoba biztonságából, akkor elkísérhetlek hozzá. – Az arca megváltozik, leginkább a szomorúság dominál vonásai között, de még mindig nagyon figyel a kis kölyökre. E pillanatban a fekete sárkányt kegyetlennek tartja, két nap, elhúzza ez előtt a szerencsétlen kölyök előtt a mézes madzagot. A szabadság korlátlan létét, egy boldog világot, ahol erkölcs és ösztön igazít és utána visszadobja a nyomorába. Talán őt szemelte ki, hogy az új lázadás egyik vezéralakja legyen. – Sok lehet ez így hirtelen. Nem kell rögtön megértened, vagy elfogadnod. … No, szeretnél körülnézni? – Vált hirtelen hangnemet, illetve most először érezni némi buzdítást a hangjában. – De előre szólok, itt nálunk csak furább szerzettekkel találhatod szembe magad.

by **Shagu** Csüt. Május 15, 2014 11:15 pm

Valahogy a kezeim közé került a paplan, s most, ahogy hallgattam a nagy termetű fajtársamat, mert hiszen az volt, maga mondta, önkénytelenül is feljebb húztam, el-el takarva kissé az állam. Olyan érzés kerített hatalmába, aminek ha engedek, akkor elbújok a paplan biztonságot nyújtó fehérsége mögé és ki sem dugom az orron onnan többé. Ám a bestiaférfi szavai érdekesek voltak. Erőteljesek, hatalmasok, szabadok. Ennyire határozott bestiát nem láttam még, és vonzott a kisugárzása. Vágytam az érzet után. Meg akartam tőle kérdezni, hogy milyen, hogy lehetek én is olyan mint ő. Egyszer.... De nem tettem. Csak a szavait ittam, semmit sem akartam elszalasztani.
Előbb a két másik szerzetről beszélt, én meg elgondolkoztam felőlük.
- Velem aludni? Embarassed

- Nem értettem miért lenne fontos nekik, akik még nem láttak engem azelőtt soha, velem aludni. - Baran, és Lili... - ízlelgetem a nevük. Ő pedig Pharan.... nem Phoron volt.
Csak a kezét tudtam nézni.
"Itt nincsenek emberek, nem is lenne szerencsés számukra ide belépni." Éreztem a lenéző élt a hangjában és ez valahogy felvillanyozott. Úgy beszélt az emberekről, mint aki bármikor el tudna bánni velük akár egymaga is. Ez valahogy mélységes tiszteletet teremtett bennem.
Nem őt néztem, a szavait szívtam magamba és a kezére összpontosítottam.
Egy furcsa késztetésnek engedve előre hajoltam és még mielött válaszoltam volna a szavaira, rátettem a kezem a kezére. Arra ami az "Alcaris" nevű helyet jelölte. Ha jól értettem itt van egy kis sziget, amit Zuhatagvárosnak hívnak, és amit az emebrek nem látnak. Itt vagyok most én, itt emberek nélkül.
- Nincsenek emberek.... - ismételtem meg megbabonázva. - akkor nem mondják meg, hogy mit tegyetek,.... akkor itt... - felnéztem a férfire. - ...azt csináltok amit akartok. A magatok urai vagytok. - Elámultam a hirtelen szerzett szabadságérzetben. Egy kicsit most a magaménak érezhettem ezt. Most nem jutott eszembe a gazdám, Túl messze volt. Milyen érzés lehet emberek nélkül élni? Olyan erőssé válnék itt mint ez a nagy bestia előttem?
Bólintottam, miközben hátrébb vonultam.
- Ühm, kérlek vigyél el Yuéhoz. Ő mentett meg mikor bajban voltam, és most már jobban érzem magam. ^^ -Valahogy érdekeltek ezek a "fura szerzetek" és az előbbi két jómadár sem volt már olyan rémisztő. Fejben legalább is. ...

by **Yue** Pént. Május 16, 2014 6:29 pm

- Itt sosem éltek rabszolgák, ez a földrész mindig is a természetfelettiek otthona volt és az istenek jóindulatából ők elfogadtak minket és oltalmuk alatt álltunk. A sárkányok legjelesebb szövetségeseink, az emberek ugyan is rájuk pusztán dicsőséges zsákmányként tekintettek. – Kicsit elkomorul a tekintete, ugyan is Asfalot azt mondta, hogy a Fátyolon túl nagyon kevés sárkány él már, pedig ő úgy tudta, hogy sokan kóboroltak világszerte. Az ember, ami igazán a pusztításhoz ért. Lerázza magáról a gondolatot, közben kihúzza kezét Shagué alól, de nem elhúzza, hanem megragadja és biztatóan megszorítja.
- Felkészültél arra, hogy meghozd az önálló döntésidet? Ne, ne válaszolj erre, holnap majd újra megkérdezem és mást is. – Phoron elhatározta, hogy szembe fog menni a fekete sárkány akaratával, Shagunak teljességgel felesleges visszatérni az emberi söpredék közé. Itt meg lesz rá a lehetősége, hogy elfelejtse az ott töltött éveket és tisztes, erős macskává váljon. Persze erről Yueval is kell majd beszélnie, meg kell tudnia, hogy miért is került a lehetőségek közé a visszatérés ténye. Elengedi a kölyökmacska kezét és azzal a lendülettel fel is áll az ágyról, csípőre tett kézzel körbenéz a szobában, a legközelebb eső sarokban meg is találja azt, amit keresett. Oda tart, fehér halványan vörös csíkos farkincája lágyan követi mozdulatait, mindig is kiváló fegyver volt a magas helyeken való bóklászás veszélyei ellen. Célját elérve, a székről felmarkolja a gondosan kikészített ruhákat, egyszerű, de nem puritán ruhadarabok, amik nagyjából passzolnak Shagu méreteihez. Az ágyhoz visszaérve a bestia felé nyújtja a ruhákat.
- Ezeket vedd fel, kényelmes viselet lesz és elég réteges, hogy ne fázz. Bár, itt nincs kimondottan tél, de a reggelek hűvösek. – Átadva a ruhákat Phoron diszkréten távolabb áll és míg Shagu öltözködik, addig lopakodva egyre közelebb megy az ajtóhoz. Ott várja meg a kölyköt, magában ugyan is annak könyvelte el Shagut, egy kölyöknek, akinek nagyon sokat kell tanulnia, játszania, azaz élvezni fiatal éveinek bohózatát.
- Indulhatunk? – Fordul vissza, egyben lehetőséget kínál, hogy Shagu visszakozhasson, ám, ha ennek jelét nem látja szélesre tárja az ajtót és kilép a világos, igen csak tágas folyosóra. Bevárja Shagut, aztán elindul abba az irányba ahonnét érezhetően a természetes fény világítja meg a teret.
- Yue lehet, hogy még aludni fog mire oda érünk hozzá. Rettentően gyenge volt, mikor este megérkeztetek. – Lesandított Shagura, akinél vagy három fejjel, de lehet többel is magasabb volt. – És te sem voltál kirobbanó formában, de szerencsére a fiatal, egészséges szervezet hamar felépül. - Közben egy világos, hatalmas ovális részhez értek, ahonnan legalább hat széles folyosó ágazott el, de Phorin az egyik kárpithoz lépett, ahhoz amelyiken egy aranysárga sörényű oroszlán ágaskodó alakját hímezték és a Nap lángoló korongját. – Gyere, rövidítünk egy kicsit. – Megtartja a nehéz anyagot, míg Shagu bebújik a szűkebb türkiz színű alagútba, ami néhány méter után nyitottá válik és a lecsorgó vékony vízcsíkok között ráláthat a városra. Az út néhol vészesen kanyargóssá vált, aztán eltűnt a város látképe és sötét lett, míg egy újabb kárpit mögül ki nem léptek. A folyosó végén egy hatalmas ajtó parancsolt megálljt, de nem nekik Phoron kopogás nélkül nyitott be. Odabent virágillat és tömérdek zöld növény tenyészet, inkább kertre, sem mint szobára emlékeztetett. A hatalmas ágy azonban az összetúrt ágyneműt leszámítva, üres volt.
- Hát persze! Sosem tudott megülni a fenekén. – Phoron a fejét csóválva körbe járta a szoba be nem látható zugait, végül a teraszon kötött ki. – Gyere Shagu, ha ez makacs kóró nincs is itt ezt a látványt ne hagyd ki.

by **Shagu** Szomb. Május 17, 2014 1:49 am

- Óohh - csak annyi fért ki a számon. Lehet, hogy jobb is, mit mondhattam volna? Így is nagy bajba sodortam azt az egyetlent, aki igazán törődött velem. Hogyan nevezhettem hazugnak? Miért mondtam ezt? Hiszen... nyeltem egyet, de csak a csodálkozás jelei voltak leolvashatóak az arcomról. Tekintetemmel Phoront követtem a szekrényig, melyről újdonsült ruháim kerültek elő. Izgatott lettem. Ez egy utazás volt, ahogy ő is fogalmazott. Az "önálló döntések" felé. Egyszer már éltem át ehhez fogható érzést. Új gazdámnál csak egy kicsit kisebben. Ő is olyanokra kért meg, amit eddig még csak hírből sem ismertem. És most, hogy visszagondolhatok erre, hálásnak kell lennem felé. Nem is esett nehezemre. Valamiért sosem utáltam az embereket. Még ha nem is tartozom közéjük, látom a saját gyötrődésüket. Valójában nekik sem lehet verőfényes minden nap. Régi gazdám sokat bántott, de úgy vettem észre, hogy legtöbbször saját hibája miatt, vagy nehézségeiért. Ki kellett töltenie valakin, aki én voltam a számára. Nem tudom megbocsátani, mégis megértem. Olyan ... furcsa ez az érzés.
Azt hiszem egyszer két felé fogok törni, ahogyan kétféle vér is folyik bennem.
Amint megkaptam a ruhákat elkezdtem öltözködni. Nem igazán zavart a macskabestia közelsége, sőt. Udvarias elfordulása meg is lepett, ám elmosolyodtam. Most olyan, mintha ember lennék. Pont úgy viselkedik velem, csak nem azért mert ember "is" vagyok, vagy mert embernek nézne, hanem mert bestia vagyok.... egy bestia aki olyan jogokban részesül itt, mint szülővárosomban, az emberek.
Igazán szerencsés lehetek, vajon meddig élvezhetem ez a csodát? Talán majd kinyílik a szemem és felébredek abban a fogadóban ahol megcsapott a villám, de addig is.... élvezzük ki ezt a határtalan álmot. ^^
Alcaris. Bárcsak valóban is léteznél...
Kérdésére, miszerint "Indulhatunk" e habozás nélkül bólintottam. Tulajdonképpen el is felejtettem, hogy nemet nem is tudnék mondani. "Azt nem szabad" ugyanis. Most ez nem számított... kinéztem az ablakon már vagy sokadjára, de végre most meg is láttam, hogy miféle hely ez.
Káprázatos....
- Gyönyörű! -
Ámultam el az ablak mellett elhaladva, lelassítva, de nem torpantam meg. Csak megcsodáltam a valóban szép helyet. Mentem azonban tovább Phoron után.

Amikor Yuéról esett szó elkomorultam. Csak ne legyen semmi baja.
- Az én hibám... - motyogtam magam elé, a szépen kimunkált padlózatra bambulva. Ám nem álltam meg. - Mindenképp bocsánatot akarok kérni tőle. - Néztem fel vezetőmre. Neki mondtam, de valójában magamnak tettem vele ígéretet. Igen. És most nem "kell" vagy " muszáj" hanem "én akarok". Azt hiszem eddig még egyszer sem használtam ezt a szófordulatot. Az egyik kisfiútól hallottam. Tudtam, hogy mi az, de eddig a pillanatig túl idegen volt számomra. Mint valami tájnyelv, amit csak az ott élők ismernek.
Azt hiszem ezzel. .... megismertem az "akarni" tájszólást. Ám nem szándékoztam sokat használni. Ami azt illeti nem is szándékoztam többször használni. ^^"
A fiatal szervezetnél elmosolyodtam és kissé félénken tettem a hátam mögé a kezeim. Azt hiszem ezzel rám célzott. Persze Yue is fiatal "szervezet" bármit is jelentsen ez. x.x
Elbambultam a hatalmas járatok láttán. Tudtam, hogy egyedül rövid úton elvesznék ebben a sehova se vezető helyen. Olyan volt, mintha direkt azért építették volna, hogy a benne élők kicsinek érezzék magukat.... vagy, vagy a sárkányok, amikről a szobában beszélt Phoron nemcsak metafora volt? Ugye csak viccelt? Azok mesebeli lények!
Elhűltem, de valóban logikus lenne.... itt talán még egy sárkány is elférne. Phoron hangja rázott vissza a jelenbe. Bólintottam és igyekeztem nem lelassítani. Egy szép, arany színű kárpit emelt fel és mögötte egy alagút volt. Azt is megbabonázva figyeltem, miközben előre tettem a lábaimat. Egyiket a másik után. Majd a folyosó kinyílt mi pedig a türkiz fénye után, kékes csobogásra lehettünk figyelmesek. Víz folyt le fentről! De honnan? Ez a hely túl változatos volt, mint egy mágikus kastély. Azt sem tudom honnan indultunk, vagy merre tartunk. - Woa! - Ennyi fért ki a várost látván, de ez annyi csodálattal volt egybefonva, hogy ha akartam se tudtam volna leplezni, hogy letaglózott a látvány. Legmerészebb álmaim se voltak ilyen szépségesek, pedig nem egyszer álmodtam egy szebb helyről. ....
Majd Phoron egy újabb kárpit mögé "tessékelt" én pedig már leplezetlen....mit már, eddig se tudtam türtőztetni a lelkesedésem, épp csak az idő múlásával egyre nagyobbá nőtte ki magát.... szóval egyre nagyobb lelkesedéssel léptem át a .... a küszöböt?
Szobába léptünk volna? Virágillat csapta meg az orrom. Mondhatni semmit sem éreztem a bódító virágillattól. Egy pillanatra vissza is hőköltem. nem is tudtam, hogy ennyire rátámaszkodtam volna a szaglásomra. Milyen furcsa volt, hogy nem igazán hagyatkozhattam most rá. Körbe néztem. Egy ágy.. ennek valóban egy szobának kellene lennie?
Phoron felé vittem a tekintetem. reméltem, hogy nem zavarja a szótlanságom. Valójában nem tudtam szóhoz sem jutni, meg nem is vagyok beszédes típus... azaz eddig nem volt szabad megszólalnom magamtól. Nem tudom mit is kéne csinálni ilyenkor. Követtem hát, mit is akar megmutatni. A látvány nem hazudtolta meg magát. Egy darabig csak figyeltem...
- Igazán szép.... gyönyörű helyen laktok.... - néztem rá a macskabestiára. - Itt lesz Yue? - megmozdulni azonban nem akartam. Féltem megtörni bármiféle tettel is a kialakult összhangot. Már maga a kérdés is egy kisebb szentségtörésnek számított.

by **Yue** Kedd Május 20, 2014 5:14 pm

Semmi sem változott, még is mindennek más íze és színe van. Ezzel a gondolattal léptem be szobám vélt oltalmazó fedezékébe, felzaklattak a hallottak és nyugtalanná ettek az emlékek egyre élesedő képei is. A lágyan odébb hajló, húsos lapulevél és tengernyi zöldellő pajtása még idején óva intenek, hogy óvatosan járjak, mert két macska is bóklászik hajlékomban. Egy pillanatig tart azaz állapot, míg sikeresen eldöntöm korábban menedékül szolgáló valamelyik helyemet látogassam meg, vagy legyek annyira bátor saját lakosztályom kényelmét élvezni. Talán a kíváncsiság beszélt rá, hogy az utóbbit válasszam. Oldalra tűrők néhány függő hajtást és óvatosan dugom ki a fejem az oltalmat jelentő faoszlop mögül, a szoba azonban üres, talán, de csak nagyon talán egy farkinca utolsó néhány csigolyányi darabját láttam volna elsuhanni, ki a teraszra.
Midőn előrébb nyújtózkodom, megdőlt helyzetemből kifolyólag a legtöbb újra vérvörös színt öltő tincsem előre suhant. Türelmetlenül lódítom vissza, a helyére a legtöbb tolakodót és ez a szemernyi kis parádé eléggé lefoglal ahhoz, hogy elfelejtsek tudomást venni arról, hogy amaz kettő még csak nem is sejtheti, hogy itt vagyok. Nem e? Nem, valóban nem. Hiszen itt, a nimfa énem dominál, azaz a természet elrejt és megvéd, még velük szemben is.
Megismerem Shagu hangját és messze menő örömmel tölt el, hogy most nem tűnik olyan zavartnak, mint korábban a fogadóban. A másik személy kiléte felől igazán nem kell nagy találgatásokba bocsájtkoznom, elég volt Asfalot egyetlen mosolyát látni. Az utált ellenséges jó barátok. Elmosolyodom e gondolat nyomán, de közben meg s indulok. Mezítelen talpaim szemernyi zajt sem csapnak, egyik rejtekhelyről a másikig osonva közeledem a teraszra vezető nyílás szélét, de még nem vesz rá a lélek, hogy felfedjem magam. A szoba belseje felé nézek, hiányzott, annyira hiányzott! Tekintetem egyre közelebb és közelebb vándorol a padlón, míg meg nem állapodik a kinti fény vette árnyékon a pillantásom. Shagu!
- Ez mindenki gondos kezének a gyümölcse. Yue is itt lesz, legfeljebb várnunk kell rá egy kicsit. – Mélyen egyetértettem Phoron szavaival és még meg tudtam volna toldani, talán még mindig beszélnék, de ő már hallgat. Szokatlan újra érezni a városban élők rezdüléseit és azt, ahogyan a várost elhagyják hű őrei, a látogatók és újak jönnek, meg a megtért fáradt vándorok. Egy vendég? Nem is akármilyen vendég érkezett, a szívem örül, de még is összeszorul és szinte ösztönösen húzom magam kisebbre. Nem akarok vele találkozni!
- Az idő múlása engem is feledékennyé tesz. – Hallom Phoron újabb szavait, feledve saját félelmemet most Shagu irányába fordul aggodalmam. Kétlem, hogy eddigi életében a könyvek lapjain – ha egyáltalán ott-, láthatott sárkányt és erre most egy talán pont a feje felett repült el, gyér számú sárkánykíséretével. – Most egyedül kell, hogy hajalak, de csak egy rövid időre, Lili minden bizonnyal ráér és akkor legalább…
- Nem lesz egyedül. – Jó öreg barátom, még most sem változott. A gondoskodás és fegyelem igazítja vonásait, miközben Shagu mellé lép, aztán közelebb hozzá már penge vékonnyá préselte az ajkait, elállok az útjából visszalépve a szobába. Hangja távoli neszezésnek tűnik és inkább ajkairól olvastam a szavakat, sem mint hallottam és ez egyszer engedelmesen meghajlok akaratának, megadóan bólintok.
- Shagu, ha úgy látod, hogy Yue nincs jól parancsold ágyba, a legnagyobb szigorral. Mi macskák tartsunk össze. – Szól még vissza Phoron, vajon azért, hogy a felelősség új szintjét tanítsa meg Shagunak, vagy mert kiváncsi volt a savanyú ábrázatomra. Nem, nem fogom idebent tölteni azt a kevés időt … vagy lehet minden másként alakul. Miközben ő távozik, én kilépek a teraszra és élvezettel emelem az arcom az ég felé, élvezve egy szegmensig legalább a Nap melengető fényét, majd biztatóan Shagura pillantok.
- Meglepődtél, .. nem Phorontól, hanem a sárkányoktól?

by **Shagu** Szer. Május 21, 2014 4:42 am

Mindenki gondos keze gyümölcse. Elámultam a csudaszép teraszokon, a furcsa, kaskaringós, e mégis, vagy pont ezért magába szívó utaktól, és a palota belsejétől. Mert már szinte biztos voltam benne, hogy egy palotában vagyunk. Azt ugyan nem tudtam, hogy miért, és mi történik itt. Nem párosítottam semmit semmihez. Sem a zöld lányt a nimfákhoz, akiknek a nevét is csak most hallottam, sem a szobát Yuéhez. Csak egy szoba volt. Pont olyan gyönyörű mint minden amit eddig láttam itt. Úgy voltam vele, hogy itt nincs piszkos hely. Nem rossz szoba belső, vagy rondán összetákolt bútor. Itt minden tökéletes. És ehhez az álomképhez is tartottam magam makacsul nagyon sokáig. Kint a teraszon sem éreztem sokkal több szagot, mint bent. Teljesen ellepett a sokféle virágillat. Zavart valamennyire, ám mégsem bántam. Phoron gondoskodó szavait hallgattam és a kilátásban gyönyörködtem. Nem voltam tisztában a legtöbb dologgal amit mondott nekem, azonban örömmel hallgattam. Örültem, hogy hozzám beszél és olyat mond el, amihez nincs közöm mégis megtisztel vele. Ez valószínűleg egy olyan információ, amire soha nem lesz szükséges a minden napjaimban. Valahogy biztos voltam benne, hogy visszakerülök a régi életemben, hiszen ez csak egy túl szép álom!
A sárkányok azonban nem hogy megleptek volna, ahogy Yue mondta, hanem egyenesen halál rémisztettek. Phoron utolsó szavaira sem tudtam válaszolni. Én ágyba parancsolni...akárkit is? Ez már önmagában őrültség, de ha ez egy parancs, akkor egy parancs a számomra, amit végre kellene hajtanom, de ami egy csomó más paranccsal ütközik! Mitévő legyek?
Először is meg kellene mozdulnom, mivel határozottan érzem, hogy lefagytam. A farkincám is kimerevedett mintha meghúzták volna.... megfordultam, és ott állt Yue! Nem képzelődtem, amikor a hangját halottam!
Nem is gondoltam bele, hogy mit teszek, egyszerűen csak cselekedtem és még abban a pillanatban odaugrottam átölelni. Ha nem Yue reszketett, akkor pedig még remegni is reszkettem volt a karjaiban a félelemtől. >.> Mint egy kiscica, amelyik féltében először nem tud megmozdulni, majd a rákövetkező pillanatban belecsimpaszkodik a gazdája ruhájába, úgy "lógtam" én is most Yuén.
- Yueee! >.< Hiányoztál! Bocsáss meg! Bármit megteszek, a bestiákról is meghallgatlak ha akarod, csak ne haragudj rám. >.< Nagyon sajnálom, ami történt! Nem akartahaam! T.T -

by **Yue** Szer. Május 21, 2014 4:44 pm

- Oh-Hó! – Egy pillanat alatt változik meg minden! Az ajtó éppen csak a helyére döccen, mikor az eddig lecövekelt, dermedten álló Shagu visszanyeri lélekjelenlétét. A felismerés számomra túl későn jött, így a szavak kivételével semmi egyébbel nem tudtam kellően felkészíteni magam a lendületes érkezésére, mert azt nem merném állítani, hogy úgy állom gyermeki rohamát, mint az évezredes bércek a szél korbácsait. Egy lépés hátra, vagy egy fél, most amúgy sem azon van a hangsúly, hogy ez megszámoljam. Karjaim derekát és hátát ölelik, azaz, azt fogom, amit így sebtiben sikerült elérni. De állunk, mind a ketten és nem elhanyagolhatóan, a saját két lábunkon és én a részemről igazán, „szófordulattal” élve, villám gyorsaságával feledtem el kétségeimet a „támadás” felöl.
Azt azonban nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy bár Asfalot igen kötelességtudóan visszasegített strapabíróbb formámba, ezzel most nem járt együtt a szokásos felszabadultság. Kettőnk súlya ezért most sok, sokkal több amit elbírok, ezért nem is csoda, hogy térdeim megrogynak és ha lenne is rá lehetősége Shagunak menteni a menthetőt, még mindig kapaszkodom belé. Nagy valószínűséggel kis rögtönzött démon és bestia kupacban végezzük a padlón, ami azért önmagában is mulattató, hát még a rimánkodó szavakat hallva. Mosolygom, mintha mást e pillanatban nem is tudnék tenni, de a következőre már sikerül eltüntetnem az idióta vigyort a képemről és meggyőződve, hogy nem esett bajunk, legalább egy kézzel elengedem Shagut.
- Te is nekem! Aggódtam érted. – A fogadóbeli események még nagyon is élénken élnek bennem, ezért is figyelem vonásait újult aggodalommal. Talán kicsit sápadt, bár lehet ez a sárkányok látványa okozta sokk maradványa, de mi van, ha nem az? – Hahh, buta, te egy szörnyen buta macska vagy! Nem haragszom rád, legalább is nem azért, amiért gondolod. … Ugye tudod, hogy a frászt hoztad rám? – Van egy olyan érzésem, hogy fogalma sincs néhány apró, de nagyon is jelentős mozzanatról. De előbb ideje elereszteni őt a másik kezemmel is, ezt meg is teszem és ha enged, akkor egy kicsit kényelmesebb ülő pózba hozom magam. Rá kell azonban ébrednem, hogy nehezen vagyok képes eltitkolni az érzéseimet, igen is mérges vagyok rá, de azért mert kis híján belehalt a saját „butaságába”. – Még szép, hogy meg fogod hallgatni, amit mondok és nem csak a bestiákról, de előbb van valami fontosabb. – Sikerül a végére valamelyst’ megenyhülnöm és csak azért, hogy egy kicsit bosszantsam kezem a feje tetejére teszem és kicsit még kócolok az amúgy sem túl rendezett tincsein. – Érdekelne hogy érzed magad? Tudni illik egy villám kis híján a túlvilágra küldött.

by **Shagu** Szer. Május 21, 2014 8:04 pm

Az a pár pillanat amit az ölelésében tölthettem maga volt az egyetlen és egyedüli igaz boldogság. Még nem repestem ennyire az örömtől soha. Az sem zavart ha macskának mond. Sőt, tőle egyenesen dicséretként hatott és szerettem ahogy kimondja. Álltunk, és észre se vettem, hogy ránehezedem. - Yue, szeretlek. >.< - Öleltem szorosan tovább. Makacsul ragaszkodtam az öleléséhez, mintha az elengedése egyenlő lenne az elvesztésével is. Azt pedig semmiért sem akartam. Majd eldőltünk, jobban mondva Yuet lerogyaztottam a padlóra és el is terültünk rajta. Ez már nem volt vicces, sápadtan néztem fel rá.- Jól vagy? o.o - Megint én csináltam valami butaságot. De Yue nem haragszik, szeret engem, és a szavai, bár dorgálók voltak, kedvesek is egyben. Senki nem beszélt még velem ilyen kedvesen. És aggódott értem! Tényleg! A szívem is majd kiugrott a helyéről. Ennyit nem bírok el, de megpróbálok. >.< A frászt hoztam rá. Bűnbánón néztem fel rá szavai nyomán. Igen, tudom, habár nem tudom mivel, de úgy az egésszel. Kicsit haloványak az emlékeim a tegnap (?) estéről. Felegyenesedem, hagyva helyet, hogy ő is felülhessen. Majd a kezeit rátette a fejemre és megsimogatott. Valahogy, olyan jól esett! *.* Még be is hunytam a szemem, úgy élveztem a kényeztetést. A füleimet is előre szegeztem hátha oda téved a keze. Habár mindez már csak ment magától a saját medrében. Nem mertem gondolkozni a tetteimen. Ha megtettem volna, biztosan megint valami hülyeséget csinálok, így inkább csak csináltam ami eszembe jutott, és ha Yue rosszallta akkor egyszerűen megszakítottam a folyamatot. Eljutottam azt hiszem oda, hogy rájöttem valamire. Yue egy olyan személy, akit nem tudok bele tenni semmi eddig általam látott viselkedési formába. Így többé már nem is próbálkozom. Csak figyelek és tanulok. ^^ - Jól vagyok. Ha jól emlékszem egy zöld lány gyógyított meg. Már nem érzem rosszul magam. ^^ - Nem hazudtam, így volt. Bér könnyen lehet, hogy túlbecsülöm az állapotom, és lehet, hogy pihennem kellene még. x3 Azonban olyan izgatott voltam Yue jelenlétében, hogy nem tudtam türtőztetni magam. Gyermeki kíváncsisággal fordultam felé, a farkincám is külön életet élt, s nagy lelkesen járt táncot a levegőben.

by **Yue** Szer. Május 21, 2014 8:49 pm

Egy pillanatra megakadnak a gondolataimat forgató kerekek, egyetlen szó miatt. Nem először hallom, de ez azok közül a becses kincsek közé tartozik, ami tiszta szívből szól, ugyan könnyen adta, de Shaguról tudom, hogy nem azért mert szereti szórni ezt az egy szót. Meglehet ez is bírtat arra a tettre, hogy egy kicsit megjutalmazzam, bár ez nem a legjobb szó rá. Inkább csak alkalmazom a módszert, amivel egy kis kedveskedésben részesíthetem, de semmiképpen sem vetemedem arra, hogy ember módjára állatként kezeljem. Bár nem egészen két perccel ez előtt lemacskáztam, mh, ezt azt hiszem illene átgondolnom.
- Jól-jól. Ne aggódj, kutya bajom, csak nagy volt lendület. – Talán egy kicsit hamarkodva vágtam rá a kérdésére a választ, még legyintek is egyet és talán gyorsan tovasiklik a dolog felett. Phoron talán nem ültetett bogarat az okos fejébe. Mentségemre legyen mondva, hogy részben igaz is. Jól vagyok, mert neki semmi baja és azért is jól vagyok, mert most a környezetem nem szívja el az erőmet és nem is akar megfojtani. Egyszerűen most minden jó, ami csak körül vesz, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy fenyegető árnyak és nehéz sorfordító döntések elé nézünk. Igen, Shagu éppen ugyan úgy érintetett ebben, mint én. Erről pedig mi más juthatna az eszembe, minthogy lényegében én vagyok ennek az egész helyzetnek az okozója, a villámcsapás és most ez. Nagy remény és lehet teljesíthetetlen kívánság, de most kivételesen akarom, akarom, hogy ez Shagu javára szolgáljon és erősebb legyen.
- Ennek igazán örülök, bár egy kicsit sápadtnak tűnsz. – Méregetem, még mindig nem tetszik nekem. Arra pedig egyszerűen fittyet hányok, hogy valószínűleg a „bagoly mondja verébnek” ősi esete forog fenn, bár nem néztem tükörbe és így a földön ülve, semmi megerőltetéssel még testileg sem érzem rosszul magam. Még sem csak félig volt igaz az, hogy jól vagyok? Szusszanok egyet, amit egy jól eső sóhajjal is megtoldok.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel. – Fogok bele, noha őszintén megvallva, most nehezemre esik komoly dolgokról beszélni. Hét ágra süt a nap, kellemesen suttognak a zuhatagok köröttünk, a város népes sokaságának csendes csivitelése, mind-mind arra késztet, hogy élvezzük a gondtalanságot. Legalább egy kicsit, egy cseppnyit legalább mindketten kiérdemlünk. – Nagyon sajnálom, hogy a fogadóban csak úgy rád zúdítottam a dolgokat és így végül pont az történt, amit szerettem volna elkerülni. Ha felkészültél elárulom, hogy a néped milyen erejét örökölted. – Egy kicsit várok, egy bólintást, egy igent, vagy azokban a vérszínű íriszekben csillanó riadalmat, amit korábban ostobán figyelmen kívül hagytam. Lehet most is elkövetem a hibát, de apránként szuszt gyűjtök a fojtatáshoz és bele is vágok.
– A bestiák népe nagyon ősi, közel egy idősek a démonokkal, természetszellemekkel és a sárkányokkal. Régen az erdők őrzői voltak, amikor feltűntek az emberek és az elfek új képességekre tettek szert és felélesztették magukban a hatalmat is. Ahogy a mágusoknál, úgy a bestiáknál is a vér viszi tovább a hatalmat... vagy is általában. A te hatalmad veszélyes és felelősségteljes, azt hiszem te egy Villámcsászár vagy és már kétszer is éltél a hatalmaddal, már amiről én tudok. – Félredöntöm a fejem és lassan elhallgatok, azt hiszem túl sokat beszéltem, ideje lesz átengedni a lehetőséget Shagunak és talán most derült égből nem ér egyikünket sem villámcsapás.

by **Shagu** Csüt. Május 29, 2014 2:03 am

Hát kimondtam. Annyira örültem, még senkinek sem mondhattam ezt anyámon kívül, de ő már nincs. Már évek óta nem láttam, nem tudom merre lehet, vagy mit csinál, de talán már el is felejtkezett rólam. Egy kicsit féltem. Mit kertelek, egyenesen rettegtem, hogy Yue is így tezs majd idővel, azonban nem kérhettem arra, hogy maradjon örökre mellettem, talán a hirtelen vallomásom, mely a viszontlátás hullámában érte, is sok lehetett. Nem kellett volna, de már nem tehetem meg nem történté, és visszavonni nem fogom! Így csak figyeltem rá. A szavait hallgattam és közben a szemeit néztem. Szép zöld íriszek. Csillogó zöld szemek, ennél szebett még nem láttam. Új gazdám szemei is zöldek, de azok haragvó zöldek és félelmet keltenek bennem,nem úgy mint Yueé. Az ő szemei melegséget árasztanak felém. Azt súgják, hogy ne féljek, hogy ő megsegít. Már majdnem úgy, mint a barátok. Volt régi gazdám rabszolgái közt egy pár. Nem szerelmesek, csak .... csak barátok. Később tudtam csak meg, hogy mit jelent ez. Mikor valami galiba történt, az egyikük magára vette a felelősséget, mert a barátját vádolták. Ám egyből kontrázott a barátja.... barát.... milyen szép szó. Úgy éreztem, hogy azok ketten mindent túl fognak élni, és örökké együtt lesznek. Hisz olyan elszántak voltak. Céllal, s egymás segítésének vágyával. Erősnek tűntek. Remélem még mindig életben vannak. Nekem mindig azt hangoztatták, hogy elszöknek és majd letelepednek egy olyan helyen, ahol nem fogja megtalálni őket senki. Majd maguk termesztenek mindent és nem fognak rászorulni az emberekre. Valamiért kedvesek voltak hozzám, azonban én túlságosan féltem az uramat. Nem voltam olyan bátor mint ők. Most sem vagyok az.
Yue is ilyen volt velem aznap, mikor a piacon találkoztunk, pedig én csak egy arra kószáló semmirekellő voltam. Csak egy rabszolga... és akkor éjjel is. Őmiatta vagyok még életben. Annyi mindennel tartozom neki! És nem tudnám meghálálni neki eléggé, ha egész életemben szolgálnám sem. Csak az érzéseim vannak.... hiszen én már egy másik személy rabszolgája vagyok.
Annyira jól esett a simogatása, hogy egészen belepirultam, és csak a fejem tartottam felé. Egy pillanatra lehunytam a szemeim is, s csöndesen élveztem a cirógatást. Ez volt az ő szeretete felém, és ez mindennél többet jelentett számomra.
Megnyugtatott a szavaival, szóval semmi baja, Hál'isteneknek. A következő mondatba viszont bele vörösödtem. Halkan hápogni kezdtem...
- ...u-uugyan... t-te sosem... n-nem tartozol bocsánattal felém... >////> -
Még a gondolat is elborzasztott, hogy ő kérjen tőlem.. tőlem!, bocsánatot! Mégis miért? Az életemmel kellene áldoznom felé, hiszen nélküle nem lennék. Úgy igazságos, hogy ezután neki adom.
Ám komolyra, sokkal komolyabbra fordította a szót, mint azt hittem. Tudtam, hogy rólam, és a népemről akar beszélni. Új gazdámnak is beszéltem erről. Arról, amit anyám mesélt nekem. "A bestiák népe nagy és erős." "A bestiák népe harcos nép!" Ez persze nem volt igaz rám. Talán nem csak azért, mert olyan életet éltem, ami, hiszen nem is vagyok teljesen bestia..... és ember sem... egy kitaszított vagyok... legalább is ezek voltak a tapasztalataim. Ezt hittem. Ebben éltem, és úgy vélem, ebben van is némi igazság. Hiszen jelképe vagyok annak a torzképnek, amitől a bestiák rettegnek. Az embereknek. És ugyanígy az emberek előtt. Idegenkednek a bestiáktól. Állatoknak titulálják őket. Az én macskaszerű megjelenésem alapból gyűlölet tárgyát képezi, hiszen így nem tudnak megfeledkezni arról, hogy létezik az az "utált" faj.
Ez az én sorsom. Elfogadtam. Legalább is azt hittem, hogy elfogadtam....

Bólintottam, komoly arcot vágva az ügyhöz. Yue pedig beszédbe fogott. Néhol kikerekedett szemekkel, néhol tátott szájjal, néhol meg ráncolt homlokkal hallgattam a hihetetlen történetet. De hát Yue volt az aki beszélt! Ő mondta mindezt, nem lehet, hogy csak kitalálta! Nem, de akkor mégis.... hogyan lehetnék én ilyen erős. Hogyan történhetett ez? Már magam sem tudom. Mégis mi vagyok én?
Nevetni kezdtem és zavaromban a fejem búbján lelapítottam az idegesen zizegő füleimet. Ám a farkam ütemes csapkodását akarattal kellett leállítanom.
Azt hiszem ez is egy olyan furcsa szokásom. A füleimen és a farkamon egyértelműen kitűnik a pillanatnyi érzelmeim.
De mondanom kellett valamit. Tudtam, hogy ez most az én köröm. Yue azt várja, hogy legalább helyeseljek. Mutassam, mennyire értem, ám az igazság teljesen más volt. Ő nem olyan mint a gazdáim. Így hát nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, hogy próbát teszek.
Elmondom, hogy mi is folyik épp most az elmémben. Nem lesz ám könnyű.
- M-máá olyan sok minden ez nekem. Áháhá ^^ Phoron...uram is beszélt arról, hogy ez a hely hol van. Annyit értettem meg belőle, hogy nagyon távol a városomtól, és nagyon nagy helyen. ^^""
Ami azt illeti elég hihetetlen egy mondatban hallani a "te vagy" és a "Villám csásszár" nevet.
Nem is igazán értem mi az. Én akkor most veszélyes vagyok? - Elkomorodtam. Talán elég szánalmas látványt nyújtok most, de legalább úgy nézek rá, mint a fuldokló, aki egyetlen megmentőjére emeli tekintetét. Fogalmam sincs mit mondott el az előbb! - Mond, kik azok a démonok? Nem hallottam róluk, ahogy a természet...ekről sem. Találkoztam egy zöld lánnyal. Azt mondta Phoron, hogy ő egy nimfa, de... mi az a nimfa? Mi az a sárkány? - egyedül róluk hallottam valami csekélységet. - Ők nem ölnek meg mindenkit aki a közelükbe ér? A-aa nagy karmaikkal, meg vasfogukkal! \o\ - Még mutogatásba is fogtam, mutatva a nagy fogakat, meg karmokat. - Az... - Eszembe jutott valami, amit senkinek sem mondtam el még. Talán Yuénak elmondhatom. Azonban haboztam. Elmondjam? Ne? Talán nem lesz több alkalmam rá. Így hát belefogtam újra a szavak megformálásába. - ... az anyukám azt mondta, hogy egy nagy mágus fia vagyok. - Elfancsalodtam. Régi emlékek törtek föl sírjukból. Elleptek, s ez leginkább a hangomon mutatkozott meg. Egy pillanatra elvékonyodott. Nyeltem egyet. - ... azt mondta, hogy az apám messze van, de egy nap felkeres majd és magához vesz. - Már rég nem hittem ebben a mesében. Azt hittem, hogy csak anyám találta ki, hogy legyen mivel vigasztalnom magam, ha magamra maradok. De most ez a sok furcsa dolog. Nimfák, meg sárkányok. - Mesélj még kérlek! Mik valójában a bestiák? És..és én.... - annyira féltem. A válasz talán túl fájdalmas lesz ahhoz, hogy elviselhessem, de úgy éreztem, hogy tudnom kell. - én még bestia vagyok? Hiszen félig... fé-lig .... én... - elhalkultam. Nem tudtam befejezni. Nem ment. Hogyan is mehetne? Miért kéne büszkének lennem arra, hogy félvér vagyok? Az csak mese, amit új gazdámnak mondtam! Valójában csak egy elveszett szörnyeteg vagyok két faj közt. Talán... - ...én nekem... léteznem sem kellene...

by **Yue** Csüt. Május 29, 2014 5:49 pm

Figyelmesen hallgatom bukdácsoló gondolatait, bár magam sem tudom, helyes e azt feltételeznem, hogy valóban azt mondja, amit most maga is fontolgat. Így kell lennie! Shagut még nem fertőzte meg a hazugok férge, talán képes ferdíteni az igazságon, de nem ilyen könnyed őszinteséggel. Elmosolyodom első nekifutásán, de a leghatározottabban rázom meg a fejem, mikor felteszi a komoly kérdést. Nem, nem vagy veszélyes! Kitérek rá, de nem vesz rá a mersz, hogy félbe szakítsam a lendületét, félek attól, hogy talán visszabújna a kis láthatatlan, de masszív falú csigaházába. A kérdése viszont jönnek, jönnek és jönnek, én pedig szólásra nyitom a számat, de ő Shagu az, aki továbbra is folytatja és én ezt nem is bánom. Játékosan ingatom meg a fejem, ahogy a sárkányokról beszél, szegény ha tudná, hogy nem is egy tartja e városon figyelő tekintetét. Zavaróan sokan gyűltek össze. Eddig fel sem figyeltem erre, most viszont kellemetlenül környékez az érzés, készülnek valamire, rosszban nem törhetik a fejüket … Asfalot nincs itt, hatalma elszivárog a falakból, eltűntetve esszenciájának legcsekélyebb nyomait is. Igen, figyelmeztetett, hogy Zuhatagvárosnak még mindig élnek rosszakarói.
Anya, ez a szó ránt vissza egyre kuszálódó gondolataim tömege közül. Meglepnek a hallottak és kevéssé tudom ezt most leplezni, hiszen fontosabb eltakarnom azokat az érzéseket, amiket új gondolataim ébresztettek. Lám, Shagut illetően talán rossz irányba kapizsgáltam, de a tényeket ez mit sem változtat és bár a mágusokat sem kifejezettebben kedvelem, az ő apjára és a hozzá hasonlókra még is megértéssel nézek. Csak azért, mert megpróbáltak egy sokak számára gyűlölt lénnyel boldogan élni. De vajon miért nem jött el a fiáért, aki várt rá és hol lehet most az édesanyja? Sejtem, de e sejtésnek remélem nincs alapja.
- Nem, Shagu! – Felé nyúlok, álla alá igazítva az ujjaimat, hogy feljebb emeljem a fejét. – Ilyet, kérlek, nem mondj többé! Minden élet értékes! – Egy pillanatra lehunyom a szemem, egy sóhajjal fogok hozzá a fojtatáshoz. - ..Bestia vagy, de ember vér is kering az ereidben, ebben semmi rossz, vagy utálni való sincs. ..Teljesen nem, de valamennyire meg tudom érteni az érzéseidet. Én is félvér vagyok! – Visszahúzom a kezem és apránként más pózt veszek fel, kicsit egyenesebben ülök Shaguval szemben, valami kis fél mosollyal az arcomon. Egy pillanatig, de lehet egy egész percig is szótlanul néztem az öleben összekulcsolt kezeimet. Régi sérelmek, keményen megharcolt elismerések emlékei árasztottak el, egészen új és fura volt belegondolni, hogy mennyire nehéz volt és még is milyen könnyedén átjutottam az akadályokon. Amion, az ő gondolatára merem újra Shagura emelni a pillantásom.
- Azt hiszem, kicsit bajban vagyok … Nem olyan könnyű megfogalmazni kik is a természetszellemek és a démonok, talán, hmm – elgondolkozom egy pillanatra. - a természet szabályait követik, a szerint élnek azzal a különbséggel, hogy a természetlelkek az életet többre tartják, míg a démonoknak nem okoz gondot azt elpusztítani. Én démon vagyok, vagy is annak számítok, de az édesanyám nimfa volt és ezért én képes vagyok érezni, szeretni és gyűlölni is. Fura, igaz? – Kinyújtom a kezem oldalra, nem érem el az oldalt burjánzó zöldeket, de a néma hívást megérezték és feledve kötöttségeiket, a falhoz nőtt indák lassacskán megmozdulnak. – Kik is a nimfák? – Ahogy a hűvös, zöld levelek bőrömhöz érnek akaratlan is elmosolyodom. – Ők az erdő fái és virágai. Igen, növények, de képesek olyan alakot felvenni, mint a tiéd vagy az enyém. Békések, egészen addig, amíg csak annyit veszel az erdeikből, amennyire szükséged van. – Ahogy oldalra pillantok, szégyenlősen nevetek fel, nem hittem volna, hogy az én társaimnak ennyire hiányoztam. Az eddig csupa zöld között hófehér virágok bontották ki szirmaikat százával, ezrével, pont olyanok, mint Ywn-sziget titkos kertjében. – Őket itt a szobámban az én vérem élesztette fel, nagyon sok titkomat ismerik, de sosem fecsegik azt el. Oh, mielőtt elfelejtem! A sárkányoktól nem kell feltétlenül tartani, őket az Ősi istenek teremtették, hogy tanítsák e világ népeit. Persze sajnos a fiatal népek soraiban akadtak jó páran, akik a tudás helyett mást értéket akartak. Szeretnél sárkánnyal találkozni? – Önmagam számára is váratlanul jött a kérdés, de éreztem magamon, ahogy elnehezül a szívem. Édesanyám emléke, az ősi időkbe visszanyúló konfliktusok keserű szájíze, elég volt, azt hiszem ennyi elég volt.

by **Shagu** Vas. Jún. 01, 2014 11:24 pm

Eluraltak újfent a borús érzések. Olyan vagyok mint a szeszélyes trópusi időjárás. Egyik pillanatban még verőfényes napsütésre nézhetsz fel, a rákövetkezőben arcodba ömlik a párás égi áldás, s villámok cikáznak tova a szürke égbolton. Borús volt a mostani állapotom is, s most először éreztem azt, habár csak utólag, hogy kár. Milyen szép volt, míg Yue kedves tekintetére figyeltem. A téma túl komoly. Túl sok mindent kavar fel álmából bennem. Olyan dolgokat, amiket el akartam felejteni. Amikre nem volt szükségem. Önkénytelenül cselekedtem, amikor megérintette az állam. Összerázkódtam, s a tekintetem is megváltozott. Csak egy pillanat volt, ám nem bízhatok benne, hogy Yue nem vette észre. Hiszen ott voltam közvetlen előtte. A szemébe néztem, és egy szemlehunyásig rettegtem tőle!
Helyesen szólva, nem Yuetól. Őt nem láttam akkor. Attól az emlékeimben élő lénytől, aki annyiszor emelte már fel a fejem így. Aki belenevetett az arcomba, miközben a kínzásomat ecsetelte, és azt, hogy mennyire fog fájni.
A szavak. Yue lágy hangja és valahol testvéri szidása ~ mert én annak véltem, hiszen ostobán viselkedtem, nem? ~ visszarántott. Eltátott szájjal, rögzültem azon a helyen ahol ültem eddig.
Kiszállt az erő a karomból, csak lengetni tudtam, és csak arra tudtam összpontosítani, hogy a vörös hajfürtökkel közrefogott arcot nézzem. Bámuljam!
~ Te nem vagy ember? ~ Formálták volna ajkaim, de nem hogy hang nem jött ki a torkomon, a szám mozgása sem volt megfelelő. Csak értelmetlen hangokat adtam ki magamból.
Démon. Nimfa. Sejtelmem sem volt, hogy mit jelenthet ez. Régi gazdám, azzal ijesztgetett minket, míg kicsik voltunk, hogy ha nem leszünk jók, akkor el fog vinni minket a démon és széttép minket!
De.... de ha Yue az a démon jöhetett volna sokkal korábban is!
Akartam tudni, mit mond. Néztem őt, de egyre nehezebben láttam. Bepárásodott valamiért a látóterem. Észre se vettem, hogy könnyek gurulnak le az arcomon. Mostanában sokat sírok. Pedig azt hittem, hogy ebből már kinőttem. Még sem tudtam megálljt parancsolni nekik. Hangtalanul folytak a kövér könnycseppek lefelé az állam felé, s azon túl tovább a nyakamon.
Semmit nem értettem abból amit mondott. Ám mégsem azon gondolkoztam, hogy bajban lennék, hogy ha rákérdezne, ~ pedig bajban lennék ~ hanem az első szavain. Ő is félvér. Akárcsak én!
És én azt hittem, hogy ember. Azt hittem, hogy ő egy jó ember! Őmiatta, akartam hinni az emberekben! De ő nem ember! Ő... ő, valami olyasmi, amit démon- nimfa félvérnek mondanak.
Elmosolyodtam. Talán bizarr látvány lehetett a könnyes arcom és egy elnyújtott, szánalmas mosoly, én mégis örültem, hogy mosolyogtam. A hangomért pedig nem tudtam felelősséget vállalni. Elég rekedtesre sikeredett.
- Igen. Szeretnék látni... -
Bármit. Amíg te mellettem vagy! Akár még sárkányt is...

by **Yue** Hétf. Jún. 02, 2014 9:19 pm

Az élet, akár az égbolt maga. Egyszerű kéknek tűnik és még is, tája végtelenek. Éjjelente millió csillag ragyog rajta, fényesebbnél fényesebben, jelképei lehetnek annak a sok csodának, amit megélhetünk. Nappal a derű és a ború játszik egymással és hol az egyik, hol pedig a másik kerekedik felül. Érzelmeink vetületei talán és talán pont ezt a finom játékot látom Shagu vonásain is hullámozni. Láttam rémületét, amit egyetlen érintésem szított, a megkönnyebbülést és mind azt a zűrzavart, ami körülveszi. Kezdem felfogni elődeim hatalmas felelősségét. Saját érzéseim marokra fognak, pont úgy rettegek az ismeretlen jövő baljós akadályaitól, mint Shagu attól, aki kezet emelt rá. Arcom még sem tükrözi a félelmet, éppen ellenkezőleg, szelíd mosollyal tekintek könnyező szemeibe és elkalandozva elkísérem egy könnycseppjét is, míg alá nem hull. Valamiért egy egészen apró mozdulatot teszek a fejemmel is, talán biztatás, talán együttérzés és talán egy kicsit mindkettő. Végül lehet Shagu számára egy egyszerű igenné lehet, amivel elfogadom a kérését és most igyekszem nem újra kérdőre vonni. Tényleg így kívánja? Vagy csak fél ellent mondani?
A frissen nyílt virágokra emelem a tekintetem, erőt merítek látványukról, hűnek kell lennem az elhatározásomhoz. Mindegyikhez! Megtámaszkodom, hogy minél stabilabb fogást találhassak, míg két lábra nem tornászom magam. A lábam talán kissé elgémberedett, hamar jut belé elég vér, hogy kellemetlen zsibbadás után gondtalanul használható legyen és pont ennyit ideig várok, kicsit próbálgatva, egyikről a másikra állva. Aztán egészen kisétálok a széles korlátig és kényelmesen rákönyökölök, letekintek az alant húzódó „öbölre”. A lépcsőkre még most is szelíden futnak fel a hullámok és temérdek apró lábat ölelnek körül, ez a hely megőrizte a varázsát és a vonzerejét is. Az emlékek többsége boldog, még is fájó szívvel figyelem az egymást kergető kölyköket. Egyet sem ismerek közülük és én is csak egy idegen vagyok a számukra, de .. nem ez bánt igazán.
- Azt hiszem a kicsi sárkány neked most pont elég lesz. – fordulok Shagu felé. Kétlem, hogy képes vagyok oly könnyed öröm mosollyal rá tekinteni, de mindent megteszek, hogy ne lássa rajtam saját gyászom. Eltűnt barátok hiánya, valakié, akié jobban fáj, mint hittem. De a múlt, a múlt elérhetetlen távolságba került és hogy én a jelenben élek, annak kezét kell fognom, akiét elérhetem. Újból lenézek, a bestiakölykök és a sárkánybőrben lévő sárkányok egészen testvéries játéka csak mosolyra fakaszt.
- Egy felnőtt sárkány azért sokkal, de sokkal nagyobb, de még a legvénebb és legmorcosabb is volt ilyen pajkos. – szólalok meg, amint Shagu mellém ért és egyszerűen csak lefelé mutatok, majd ő megtalálja mindazt, amit látni szeretne és akar. – Mit szólnál, ha mi is lemennénk? Várj, lehet ez még sem jó ötlet. Mond csak milyen viszonyban vagy a vízzel?

by **Shagu** Hétf. Jún. 02, 2014 9:44 pm

Rám mosolygott! *.* Felállt, és én úgy éreztem, hogy ez a mozdulattal magával sodort egy csomó virágot. ő keltette őket, nem ölte meg, teremtette! Csillogó tekintettel néztem fel rá, még nem mozdultam meg, egyszerűen csak néztem utána, mint kölyök macska az anyja után. Úgy éreztem, hogy újra gyerek vagyok. Egy szerető, védő kezek közelében, és most soha de soha nem lehet bajom. Vele mindent megbeszélhetek, ő nem árul el, őrá felnézhetek. Ő az, aki miatt létezhetek. Aki talán meg is tanít arra, hogy hogyan csináljam. Hogy élhetek úgy, hogy legyen értelme. Hiszen eddig csak léteztem, szívtam a föld anya levegőjét, de mit csináltam? Kiszolgáltam pár embert. Olyanokat akik nem érdemelték meg, és talán pár olyat, aki megérdemelte. Nem tudom, hogy új gazdám milyen ember, és mindannak ellenére, amit az emberektől kaptam, nem éreztem úgy, hogy gyűlölnöm kéne őket. Hiszen új gazdám ennem adott, mikor éheztem. Nem száraz kenyeret, meg vizet, hanem rendes ételt. Soha nem ettem azelőtt rendes ételt! *-*
Ruhát adott, és rendes munkát. Nála soha nem kaptam ki igazságtalanul. Valójában szerettem ott lenni, még ha ugyanúgy csak egy szolga, egy rabszolga voltam. Talán őmiatta nem tudok haragudni az emberekre? Talán azért érzem így, mert eddig Yuét annak hittem? Nem tudom. Talán nem is kell. Felálltam én is, és Yuét követtem. Letekintett a nagy magasból. Sárkánykölykök játszadoztak. Meghökkentő látvány volt, és félnem kellett volna tőlük, mégis olyan aranyosak, és ami azt illeti, igen... ártatlanoknak tűntek. Tetszett a látvány és ezt a farkincám vidám járása is jelezte.
- Hühü, és innen még meg se tudnak harapni. ^^ - Önkénytelenül mondtam ki, nem gondoltam arra, hogy gonoszak lennének, de azért szó ami szó, mégis csak azt verték a fejembe, hogy őrjöngő vadak. Aminek a fényében ez a látvány elég abszurd volt. O.o
Tetszett ez is. Minden olyan más volt. Sokkal szebb, sokkal, .... hmm felszabadultabb? Yue felé fordultam, amikor a vizet emlegette.
- Nem félek tőle. Surprised

Pedig elvileg kellene, de nem vagyok közönséges cica. >.> - Habár úszni nem tudok. Sose tanítottak, és nem is mehettem ki magam a tengerhez. Nincs a rabszolgáknak szabad ki-be járásuk a nemeseknél. Nem vágtam azonban durcás pofit, dehogy, én? Yue előtt? - Azonban úszni nem tudok. Embarassed

- Vallottam be töredelmesen a fiúnak. Habár egyértelműen lerítt rólam, hogy még így is szívesen megyek el oda, ahova gondolja. Valójában bárhová szívesen megyek ha ő velem van. ^^

by **Yue** Csüt. Jún. 19, 2014 7:30 pm

Nap-Hold öbölből jövet
[You must be registered and logged in to see this link.]

Olyan könnyen elillan ajkairól a szó. Minden egyes kétségbeesett hangja ellopja a sajátomat, képtelen vagyok tovább csitítani, csak tartom, körbefonom karjaimmal és csak azért engedem el az egyikkel, hogy arcából kivonjam egy-két kósza ében tincsét. Korábban zavarták vizes fürtjei, még ott a fogadóban, mintha felfogta volna ügyesen tépve magának szalagnak valót. Egy kósza mosoly és egy kósza gondolat. Egy egészen rövid pillanatig elhitetem magammal, hogy én is képes vagyok olyan biztonságot sugallva átölelni valakit, ahogy azt, az édesanyám tette velem. Én csak egy démon vagyok! Kegyetlen és maró is az önvád e képen suttogó vádszava, mert egy démon képtelen megvédeni másokat. Nem! Ez így csak a halandók képzeletében formálódik igazzá, de ez igaz, vagy ez egy újabb képzet, amit igaznak akarok hinni?
Ujjaim állának lágy ívét követik, hogy felfelé haladva megsimítsam arcát. Bánatos tétlenséggel figyelem a szenvedését, nem tudok segíteni és nem tudok segítségért kiáltani. Mindig ettől rettegtem, végignézni mások tusáját és ezért mentem mindig a bajok elébe. Ezt miért nem láttam előre? Miért? A sorszerűség elvét megvetem és sosem fogadtam, egyszerűen nem lehet valóság, hogy „ennek így kellet történnie”. Egy szó, a többi között elejtett és nem először hallott, most még sem azzal a szárnyakat növesztő gondtalanságot hozza magával, mit akkor. Nem Shagu, nem szeretsz! Csak ragaszkodsz hozzám, mert .. mert én voltam az első, aki barátként fogta meg a kezed? Ezt jól az eszembe és a lelkembe kell vésnem, hogy utána ne akarjam ismét túllépni azt a határt, mert ha tiszteletben tartom …A lehetőség azonban elmúlt és újabb összeszedegetett szavak mélyítik és igazolják az ostobaságomat és ez most túl sok a számomra, megrogyni látszom a súly alatt. Nehéz, túlságosan nehéz ez az új és még is nagyon is ismert felelősség. Sajnálom! Annyira sajnálom, Shagu!
Túl hirtelen halkul el, hogy a végletekig fokozza rémületem, de még egy nyikkanásra sem futja tőlem. Még nem fogom fel azt, amit már elmém mélyén mindvégig tudtam, ezért is nézem az arcát meredten, rezzenéstelen tekintettel. Halott! Kellemetlen üresség önt el és ha víz,- ami a kezdeti bajokat okozta- legalább is annak egy legördülő cseppje nem késztet pislogásra talán fel sem eszmélek még egy darabig. A nevetés nem szokatlan tőlem, most még is őrültnek érzem, ahogy a megkönnyebbüléstől tompa élű, egyre halkuló nevetésben török ki. Él! Él! Hogyan is hihettem, hogy itt hagyta ezt a goromba világot? Hiszen piheg, még érezni rezdülésein az erőlködést, de mintha csitulna mind az a feszültség, ami ezt okozta.

Csendes szuszogás és az éjjeli zenekar, tücskök hegedűi adják az egyetlen zaj forrását. Az üvegbúra alatt táncoló láng, nesztelen, akárcsak egy fényes, némán suhanó árnyék. Odébb mozdítom a fejem, alatta a sima anyag halkan serceg és gyűrődik. Rettentően elgémberedtem, döbbentem rá, miközben megpróbáltam megemelni a fejemet. Sajgó, lassú mozdulattal tudtam csak mozgásra bírni tagjaimat. Tekintetem az ablakon túli tinta égre vándorolt, nem, még sem volt olyan sötét, hiszen a Hold telt arcával beragyogta az eget. Mindent, de mindet ezüst ruhába öltöztetett. Vágyódva nézek a terasz felé, de megérdemlem azt, hogy erőt meríthessek ebből a fényből, amikor valakinek elég nagy fájdalmat okoztam? Shagu nyugodt arcára pillantottam, de nem tudtam hosszan kémlelni a vonásait, kezemben nyugvó kezére fordítottam tekintetem. Kecses ujjak, de egyáltalán nem aprók. Ki tudja miért, de hosszú órák óta most először görbül mosolyra az ajkam, elég halvány. A puszta tény, hogy jól van, még is elég!
Meglepetten hőkölök hátra, ahogy minden előjel nélkül felül, a kezét még sem engedem el, de nem is rántom magammal. Lassan, nyugodtan fújom ki a levegőt és még a szemem is lehunyom, talán most gördülnek le az utolsó lelkemet nyomó szikladarabok is. Még sem érzem könnyebbnek magam. Elengedem a kezét, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Bántottam, talán jogom sem volt eddig ily módon őrizni. Feltérdelek, hogy elérjem a szekrénykére tett tálcát és a tartalmát, a kancsóért nyúlok.
- Kérsz inni? – meglepődöm megtört hangomon. Megköszörülöm a torkomat, hogy valamit visszanyerjek a hangom feletti uralomból. – Elég sokáig .. aludtál, biztos éhes is vagy. – bátorságot merítek, hogy könnyedséggel nézhessek a szemébe. Egy teli töltött csészével fordulok felé, hogy kéri átadhassam.

by **Shagu** Csüt. Jún. 19, 2014 8:12 pm

Egy kéz, mely mintha mindig is mellettem lett volna, és az én kezemet fogná, vezetne, s nem engedné, hogy elessek. Yue kezei! Gondolhattam volna anyámra, és ha egyszer megtalálom, biztosan örömmel fogok odarohanni hozzá, hogy újra átölelhessen, ám tudtam, hogy ő nincs itt. Ő máshol jár, talán apámat keresi, talán már meg is feledkezett rólam, de ebbe sosem akartam belegondolni. Most azt tudtam, hogy Yue itt van velem! Megragadtam tudattalanul is a kezét, mely magába mélyesztette a sajátom. Aztán Yue feltérdelt és elengedett, én pedig nem tartóztattam fel. Tulajdonképp még el sem jutottam odáig, hogy rá tudjak nézni. A levegővétel rejtelmeiben voltam elmélyülve s új-régi képességemet csiszoltam, mellyel megtelítettem a tüdőmet friss oxigénnel, és kifújtam a régit. A hangjára lettem figyelmes. Nem is igazán arra, hogy mit mondott, inkább arra, hogy milyen meggyötört volt, s utána meg is köszörülte, s csak azután folytatta. Én felé fordultam, nem látszott rajtam törődöttség, valójában kialudtam magam, ám valóban éhes voltam, ami azt illeti.
Hangtalanul nyúltam a pohárért, és belebújva ittam meg az egész tartalmát egyszerre. Letéve magam elé, vagy éppen vissza Yuénak, úgy kezdtem hangok formálásába, hogy előtte megnyaltam a szám. Eléggé kiszáradtam.
Valahogy mégis boldog voltam. Mindennek ellenére. Kezdett kirajzolódni valami előttem.
- Ühm. Nagyon éhes vagyok! Te is? ... - Nem mozdultam meg valójában. Mondani akartam még valamit, s nem utolsó sorban, nem éreztem magam úgy még mindig, hogy fel szeretnék kelni a puha ágyból. A mellkasomhoz emeltem a kezem. - Még mindig érzem, ahogy dobog a szívem. Állandóan csak gondot okozok neked, bocsánat. ^^" - Nem voltam mégsem letört. Úgy éreztem, hogy ezzel tartozom neki, főleg azért, amit ezután akartam neki mondani. Rá néztem, olyan fura volt most, ahogy én kezdeményezek beszélgetést. Új volt, és ismeretlen vizeken hajóztam vele, de meg kellett tennem. Tudtam, hogy ebben nekem kell most lépnem. - Ahmühm, Yue... szóval tudod én egy, hmm rabszolga vagyok Samiriban, és ezt, szóval krhm, nem tudom, hogy hogyan is mondjam. Új gazdám azt kérte tőlem első nap, mikor megvett, hogy definiáljam magamat, de nem voltam képes rá, azon kívül, hogy alátámasztottam a tényt, miszerint én az ő rabja vagyok. - Szomorú dolgokról beszéltem, de azt akartam, hogy tudja. Valójában sokkal gyámoltalanabb vagyok, mint hiszi, ám mégis tudtam egy földön túli mosollyal beszélni hozzá. Talán mert már úgy éreztem, hogy van remény nekem is? - Azóta rájöttem, hogy vagyok, hmmm, nem, kell lenem valakinek, és erre te hívtad fel rá a figyelmem. - Ott ültömben meghajoltam neki. - Kérlek, segíts továbbra is. Tisztában vagyok vele, hogy gyenge vagyok, de erősebbé szeretnék válni. Én rengeteg sebet szereztem már, de amióta te mellettem vagy, úgy érzem, hogy fejlődhetek. - Ekkor néztem fel rá. Elszánt voltam, még is, ha visszautasítana, megérteném.

by **Yue** Csüt. Jún. 19, 2014 9:23 pm

Monotonnak érzem és színtelennek a mozdulatot, ahogy átnyújtom a langyos itallal megtöltött csészét. Puszta parancs mozgatja testem, mert már túl fáradt csupán az akarat szavára mozdulni. De csitt! Ez titok. Elterelem pillantásom, a kancsó és a mellett árválkodó üres poháron állapodnak meg zöld íriszeim. Szomjas lennék? Nem, határozottan nem. Akkor talán .. már nem egyszer hevítették fel az illatos teát, de most újra rászorult volna. Lihet tényleg csak ennyiről lenne szó? Figyelmetlen vagyok, vagy pusztán makacs és most mérhetetlenül fáradt, amiért nem hagytam, hogy Phoron az ágyba parancsoljon. Pillantásom közben időről-időre eltéved a szobában, de minduntalan visszatér Shagu alakjára, megnyugtató látni, ahogy az utolsó cseppig kiissza a teát. De ennek köszönhetően vehetem vissza készséggel az üressé lett bögrét, hogy újra megtöltsem.
- Töltök még. – ajánlom halvány lelkesedéssel. A rózsaszínes lé még finoman örvénylik, amikor már a kezembe veszem a kendőbe csomagolt kalácsot. – Kalács, már megint. – mosolyogva nyújtom e szavakkal felé az egyszerű étket. Az illata talán ismerős lesz számára, ott készült, ahonnan megszöktek azok a fantasztikus, ínycsiklandó illatok, amit még odalent a tó partján éreztünk. – De, szólok, hogy hozzanak valami tartalmasabbat is. – törődni másokkal mennyire könnyű, de már a hangom is könnyed. Megkapaszkodom a kis szekrény szélében, hogy könnyebben talpra segíthessem magam és meg is indulnék az ajtó felé, de még is tétován egyik lábamról a másikra helyezem súlyom. Amit Shagu elsőként mond egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy merjem egymagára hagyni és éppen ezért sebes gondolatokkal igyekszem a megfelelő megoldást meglelni.
- Nem! Egyáltalán nem okozol gondot … - hova tűnt a dorgáló hév a mondat végére? Elveszett, ahogy a folytatást is elnyelte a némaság, mert hát ő gondot és akkor én mit tettem? Talán csak azért nem vettem rá magam a folytatásra, mert nem láttam rajta azt a fajta meghunyászkodást, amit eddig időnként megmutatott. Örültem, pedig nem lenne szabad. Ezzel az új szabadsággal, aminek éppen csak a küszöbéig vezettem el, csak még nehezebb lesz számára. Nem! Nem szabad hagynom, hogy visszatérjen a szigetre! De .. itt hagyhatom őt abban a tudatban, hogy biztonságban lesz és megismeri az igazi szabadságot? Az, hogy a nevemet mondja, ránt ki a gondolataim közül, még éppen időben és így az elkeseredett tépelődés nem vehette át a hatalmat vonásaimon. Csendben hallgatom, de közben a gondolataim immáron kibogozhatatlanul kuszává váltak, de még képes voltam követni a szavait. Noha, olykor ismételnem kellett magamban az elhangzottakat, hogy meg is értsem és így lehet valamiről lemaradtam.
- Én .. – tétovázom. Itt a lehetőség, hogy visszatáncoljak, hogy Shagu végre biztonságos távolba kerüljön tőlem és attól a szellemiségtől, amit képviselek. De, ha elutasítom, újra bezárkózik, talán … talán mélyebbre süllyed korábbi hitében. Talán-ok és de-k tucatjai ömlenek rám, még meg bírok állni terhük alatt. - .. nem akarlak megsebezni, sem bántani, de lehet, hogy nem tudom elkerülni. Segítek és igyekszem vezetni is. – féltő mosollyal nézek le rá. Akiért felelősséget vállaltál, azt meg kell védened! Így is fog tenni, akkor is, ha akitől meg kell őt óvni az saját magam.
– Most pedig szólok a vacsorát illetően. – szavamnak megfelelően indulok az ajtó felé. Még a kilincshez sem érek, mikor egyetlen halk koppanás után kitárul és Phoron alakja bontakozik ki mögüle. Szúrós tekintete láttán elfordítom róla a tekintetem és megjátszott könnyedséggel kérem meg, hogy hozassa fel az étkeket és közben visszaindulok Shaguhoz. Tudom, hogy átlát a színjátékomon, de Shagu előtt nem fog szólni, erről ad bizonyságot az is, hogy némán kihátrált teljesítve a kérésemet. Nem kérek engedély, mikor az ágyhoz érek, mivel annak végébe telepszem le, hátamat a masszív támlának döntve. – Egy kicsit várni kell.

by **Shagu** Csüt. Jún. 19, 2014 10:20 pm

- Köszönöm. *.* - Hálásan meredtem a vörös hajú védelmezőmre. Az volt, annak véltem mindig is. Nem tulajdonítottam neki a velem megesett bajokat, hiszen azoknak én voltam a forrása, és akkor is megtörténtek volna, ha ő nincs. Csak akkor sokkal rosszabb véget értek volna. Ebben biztos voltam, s ebben nem inogtam meg, ahogy őt néztem. Ám láttam rajta, hogy habozik. Én a második pohár itallal küszködtem, s ez már lassabban folyt le, meg aztán egy pár kalács is az ölemben landolt, hála megint csak Yuénak. Beleharaptam és éreztem a selymes, lágy ízt! Éreztem az illatát, felismertem a parton terjengett süteményével. Szóval az ez volt! És haloványan emlékeztem arra is, hogy azon a napon, mikor az eső miatt egy fogadóban kellett ~ volna ~ éjszakáznunk, akkor is ilyesmit ettem, de ez a mostani ezerszer finomabb volt! - Úúúú, ez ez, szóval ez a kalács? *.* Nagyon finyumnhm.... - Ettem tovább. \o\ Yue szavai komorak voltak, és éreztem már sokkal előbb is, tegnap is, és azt hiszem már Samiriban is, hogy ő másmilyen mint mi. Tőlem is nagyban különbözik. Nem tudom, milyenek a "démonok" meg a "nimfák", csak azt amit tapasztaltam. Yue nagy terhet cipel a vállán, s valahogy ezek után rossznak éreztem magam, hogy ráakaszkodom. Még volt a számban egy falat, amit nem nyeltem le, mikor ő az ágyamra ült. Távol tőlem, de mégis sokkal közelebb, mint azt az "etikett" megkövetelné, és ennek határtalanul örültem. - Üühmm, nem tudom miről beszélsz. - Igaz volt. Ő is tudhatja, hogy sejtelmem sincs mitől tart. - Kizárt, hogy akarattal bántanál valaha is, nincs igazam? - Meredtem rá kérdőn, de kérdésemet most csak költőinek szántam. Jelezte ez az, hogy nem hagytam számára elég időd arra, hogy válaszolhasson. talán ez önzőség a részemről, sőt, biztosan. Mégis arra vágytam, az volt a kívánságom, hogy ne hagyjon el. Ennek érdekében pedig, egy kis időre csak, bátor voltam. - Akkor meg nincs probléma. Ühm, sőt, ködösen emlékszem csak, de úgy hiszem, hogy a piacon én is bántottalak, mégis megbocsátottál nekem. ^^ - Komolyan gondoltam. Szerettem volna, ha.... nem is tudom mit. Szerettem volna valakit, aki szeretettel viszonyul hozzám, és akivel én is így viselkedhessek. Hogy ez azért lett Yue, mert ő volt az első, aki kedvesen szól hozzám, vagy valami más erők miatt, ebben a pillanatban nem érdekelt. - Mit fogunk kapni? Ugye te is velem eszel? *-* - Tereltem át a témát egy sokkal kellemesebb dologra, történetesen a hasunkra. ^^"

by **Yue** Pént. Jún. 20, 2014 7:34 pm

Kíváncsian figyelem, el elnehezülő pilláim alól, mintha egy egészen kicsit, vagy talán jobban is, de mintha változott volna. Határozottság és mersz, ezek jutottak először az eszembe, de már követte őket az új gondolat, az érkező kérdés válasza. Nem, nem az. Inkább csak az arra adható válasz igen csak csupasz vázlata, ami egyenlőre egyetlen vaskos ponttal rendelkezik és ez nem más, mint az ellenkezés. Képtelen lennék szándékosan bántani! E képen tiltakozik minden porcikám, de az ésszel és gorombasággal élő belső hang, már gunyorosan felbugyogja és szétterjeszti a mérgét. Hazudsz! Igen, jól tudom, hogy hazudok és ezért is kell majd nagyon óvatosnak lennem, ahogy korábban megfogadtam: megvédeni őt, még önmagamtól is.
- Ez nem ilyen egyszerű. – sóhajtok, szavaim dorgáló hangon szóltak. Egy újabb sóhajalt követően azonban elmosolyodtam. Nem kell terhelni, de túlzottan óni sem szabad, most azonban igen gyenge érzékkel lelem meg, ha meglelem, az arany középutat. – A piacon történtekről sem te tehettél, a körülmények ellenünk játszottak... Tudod mit? Borítsunk fátylat a dologra, legalább is egy kis időre. – ajánlom a lelkesedés igen csak aprócska hevével. Össze kell szednem magam! Hagyom hát hogy a támla teljes súlyomat megtartsa, kezeimet az ölembe ejtem, már nem támaszkodom meg velük, hanyaggá válik a tartásom, de mennyivel kényelmesebb és mennyivel kevesebb erőt igényel. Az egyre erősödő tompaság kiváltképpen jól jön, segít ellazulni, elfelejteni azokat a gúzsba kötő gondolatokat és velük a gondokat. A pillanat megmaradt, aztán tovasiklik és egy másik lép a helyére, most ez így megfelel.
- Hüm. – elgondolkodva döntöm meg a fejemet, mutató ujjamat az államhoz emelem. Nem szívesen vallanám be, de az akárcsak egy perccel ez előtti gondolatzsibvásárból semmi sem maradt, még csak a romokba roskadozó standok sem. Üres, kihalt az elmém és ennek megfelelően egyetlen étek neve sem ötlik fel, találgatni sem tudok. Nincs mit tenni, leeresztem a kezem és megvonom a vállam. – Őszintén megvallom, fogalmam sincs. .. Vacsorára nem szokás nagy lakomát csapni, persze vannak kivételes alkalmak, amikor roskadoznak az asztalok. – elkalandozva hallgatok el. Megragadta a tekintetemet a falon, az egyik rebbenő árnyék. Hiába hunyorgok képtelen vagyok kivenni az alakját, vagy megmondani miért vonzotta oda a figyelmem, de minél tovább nézem, annál éberebbnek érzem magam. Csak nem egy kósza, szándékosan ide küldött varázslat terméke?
- Egyet elfelejtettünk! – meglep mennyire harsánnyá vált a hangom. Szemem pajkos csillogással emelem Shagura, egy kicsit még várok is, mielőtt folytatnám. – Nem szóltam Phoronnak, hogy kalácsot már ne hozzon. Tudom, hogy finom, de nem érzed úgy, hogy kicsit sok? Ünnepélyesen megígérem, hogy ha kalácsot is hoz, azt majd megeszem én! – a fáradságnak nyoma sincs, legalább is abban, amit mutatok. Pedig abban biztos vagyok, hogy sem most, sem pedig később, egy falat sem menne le a torkomon.

by **Shagu** Pént. Jún. 20, 2014 8:49 pm

Magam mellé nézve, észre vettem a kis szekrényt, melyre lepakolhattam a kezemben össze gyűlt poharat és kis tányért. Már megettem legalább három karéj rendkívül finom és laktató kalácsot. Yuera figyeltem, de bevallom őszintén nem tudtam lépést tartani a problémáival. Biztosan valami sokkal nagyobb volumenű dologról lehet szó, mint amit én fel tudnék fogni. Ám úgy határoztam, hogy ha nem is tudok, hát miért kéne foglalkoznom ezzel? Azt láttam, hogy a megmentőm fáradt, rosszul érzi magát, és valamilyen megmagyarázhatatlan bűntudat gyötri, vagy valami még annál is rosszabb. Nem volt a kezemben sem elég tapasztalat, sem elég tudás, ahhoz, hogy átlássam a problémát, viszont abban a pillanatban az volt az erőse érzésem, hogy nem szabad faggatnom. És akkor olyan dolog jutott eszembe, amit eddig sohasem tettem, és ..... felálltam. És megindultam. Valóban meg akartam tenni. Azt akartam, hogy elmosolyodjon, és eképpen én is mosolyogtam rá. - Tulajdonképpen már nem vagyok éhes. x3 Jól laktam a kaláccsal. Úúúú, ez a második alkalom, hogy kalácsot eszem! ihihiii, egész életemben tudnám enni! \o/ - Még el is húztam azt az utolsó szót, csak hogy teátrálisabb legyek, amikor széttárom a karomat, magamhoz ölelve az egész napot, a világot, meg az életemet, közte a kaláccsal. \o\ Kuncogva közelítettem meg és a hátára tapasztottam a kezem. - Tudom mi kell neked most! *-* Egy kiadós alvás! ^^ - S ezzel a végszóval kissé meg is nyomtam, az ágy közepe felé lökve őt. Ha volt a lábán lábbeli, úgy megszabadítottam tőle, s kirántva alóla a takarót egyből be is takartam. /o/ Majd vidáman trappoltam a hatalmas ágy másik oldalára, elfeküdni jó magam is azon. ^^
Csak ekkor vettem észre, hogy ez ugyanaz a nagy szoba, ahova betértünk Phoron úrral, Yuét keresve. Lehet, hogy ez az ő szobája. Szép szoba. Már az ágyban voltam mikor elnyomva egy ásítást, újra megszólaltam. - Phoron azt mondta, hogy vigyázzak a nimfa lánnyal, mert velem akar majd aludni, és eszembe jutott, hogy mit mondtál magadról. Hogy félig nimfa vagy. xP Hihi, én is álmos vagyok. - S dőltem oda hozzá ezzel a végszóval, ha hagyta.

by **Yue** Vas. Jún. 22, 2014 8:19 pm

Figyeltem Shagut, ahogy valami pajkossággal, ha nevezhetem így, kel fel az ágyból. Nem tudom hová tenni és egész bensőm tiltakozik, a mozdulat, amivel maradásra bírnám, ott a biztonságos és puha párnák között, távol az én ártó kezeimtől. Még is csak egy moccanás volt, alig emeltem meg kezem és már vissza is hullott az ölembe. Rögeszme ez már? Az emberek így nevezik azt, amikor valaminek a rabjává válik és azt feltételezi akkor is, amikor nem is igaz. Nem vagyok ártó… A kezeimet nézem, mióta is? Zavartan pillantok fel, a falról elrebbent a korábbi feszéjező árnyék, ez feltűnik és még valami, valahogy egy egész perc eltűnt nyomtalanul. Shagu már mögöttem áll, pedig egy szempillantással előbb még éppen csak megállt a talpain és a tetejében valamire tudatlanul is bólogatok, ütemesen, lassan. A mosolyom elolvad a hitetlenség tanácstalan vonásai között, miközben a hiányzó idő és történései után kutatok. Mire is? Vajon mire? Miért?
Forrónak hat, hideg hátamra tapadó keze és bennem csak nő az értetlenség. Mit akar? Tagjaim megdermednek, a késztetés egyértelmű, ellenállni. Lehet, hogy igazán sosem kedveltem, ha megérintenek, de mindig, mindig eltűrtem és akkor elég volt annyi erő, mert nem tűnt erőfeszítésnek, a mivel megtaszított. Dőltem egyenesen előre, a fehér könnyű vászonba húzott takaró védhetetlenül közelebb és közelebb kerül, míg bele nem fúródtam a habosan könnyű matériába. Az illata azonnal az orromba szökött, a növények ánizsos eszenciája és napsütéses órák „zamata”. Már nem érdekelt, hogy miért lökött el és az sem, hogy miért nem sikerült védekezően magam elé tartani a kezemet.
Sóhajtva fordítom oldalra a fejem, friss levegőt szívva helyezkedem komótosan, ösztönösen segítve Shagut. Bár csak villanásokra emlékszem alakjára és csak későn veszem észre, hogy ami alattam terült el, már beborít. Ennyire nem lehetek fáradt! Tiltakozik minden tekervény az elmémben, de a hangok is elfáradtak, a kis álszentek, halkulnak és végül elhallgatnak. Csak egy nem, egyetlen egy marad lüktető, vidám, gondoskodóan doromboló. Lehunyt pillám szétrebbennek , riadtan kissé, mert figyelni akarok és túlzás lenne azt mondani, hogy megértem, hogy pontosan tudom mit mond az én kedves bestiám, de még is csak értem. Elmosolyodom, nem csak mosoly, halk kuncogással fordulok az oldalamra, ahogy valamilyen csoda folytán összefüggést látok a nimfa lány és közöttem.
- Ezek szerint csak ezért alhatok veled… eg..y… á…gy… - a hang megszűnik, a gondolatok legakaratosabbjai is elszenderednek, nem bírnak el azzal az ólomsúllyal, ami rájuk nehezedik. Egy pillanatig még is még nyitva tudom tartani a szemem, még futja egy hálás mosolyra a kedves léleknek és aztán nincs tovább, már nem lehet parancsolni annak a nincstelenséggel és sötétséggel felvértezett „szörnyetegnek”. Elragad!

Csendes nesz, valami színtelen suttogás. Elsőre ismeretlennek tűnik, mintha egy másik ország nyelvét hallanám, de egyre ismerősebbnek hat. Érzem ahogy a homlokomon apró ráncokba tolódik a bőr, majd kisimul, ahogy mogorván ráncolom szemöldököm. Fázom! Mezítelen lábujjaimat mozgatom, hogy az áthűlt vér gyorsabban adja át a helyét a melegebbnek. A szél az oka, már annak, hogy fázom. Érzem, ahogy meglebegteti a tincseimet is és gonoszul nyakláncként körbejárja nyakam érzékeny hajlatát. De a takaró, az a puha dunyha, meleg! Ujjaim váratlanul levegőt markolnak össze és a tegnap esti riadalom újjáéled bennem. Eltűnt! Zöld íriszeim mohón nyílnak a világra, az ég még sötét és mindenen pihen az a sejtelme, túlvilági ezüstös kelme. Megmarkolom a hideg márványt, fogalmam sincs mikor hagytam ott a puha ágy melegét és Shagut, de most a terasz korlátján csontig áthűlve ülök, arcomat az ég felé emelem, mélyet szippantok az esti illatos levegőből.
Reggelig maradok, egészen reggelik, hogy a Hold éltető fényéből még többet kortyolhassak és ezért igazán nem nagy ár, itt a korláton egyensúlyozva pihenni. Máskor is megtettem, de most még is volt egy apró késztetés, hogy visszalopózzak a szobába, csak megnézni Shagut, de túl édes lenne a látványa és a végén még felébreszteném.

by Ajánlott tartalom

Nap-Hajnal terem

Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem

Re: Nap-Hajnal terem