Ezerszó Háza

Ahhoz képest, hogy az elmúlt órákban az egymás utálatának igen kulturált formában történő szavakba öntése folyt és csúfondáros csipkedések a másik „ügyetlen” tetteit elevenítve fel, nos, ahhoz képest igen víg kedéllyel lépett be az ő kis szentélyébe. Különös volt a csend, tekintete a terem nagyságú szoba ablakai előtt terpeszkedő asztalra vetültek. A macskabestiát rögvest felfedezte, a papírok –nyilván a kardok által küldött jelentések azok- halmán nyugtatta fejét és békésen szuszogott. Asfalot csupán elhúzta a száját, de igazából eddig is némi csodálattal figyelte a félvér strapabírását, ugyan is azt várta, hogy már évekkel korábban összeroppan a feladat alatt, de nem volt olyan szerencséje a fekete sárkánynak. Talán, titkon még örült is annak, hogy legalább egy lélekben megbízhat maradéktalanul ebben a városban.
Szabadjára engedte érzékeit és rögvest tudta merre kell keresnie a zöld sárkányt. Felkapaszkodott a márványlépcső fokain, de minden egyes lépéssel nőt benne egyfajta feszültség, ismerős volt számára. Hasonlót utoljára akkor érzett, amikor Yue szedett le a polcokról olyan könyveket, amiket még ő is csak hosszas előkészületek után és temérdek óvintézkedés meglépését követően, mert felütni. Ilyen gondolatai alkalmával mindig jóízűen el szokott mosolyodni, mert, mint ahogy mondani szokták a könyvek nem veszélyesek, csakhogy az ő könyvei között sok olyan megbújik, amelyik rosszabb a halálnál és rosszabb a kínok kínjánál is. Most azonban nem mosolygott. Nem azért mert féltette Athemet, egy sárkány túléli, ha elveszti néhány végtagját és ha netalántán az eszét vesztené el, hát majd kegyes mesterként átsegíti a túlvilágra. Nem érzelgős, de valamikor az volt. A személy, aki ezt kiváltotta, annak leheletnyi mása fordult felé, mosolyogva, éppen csak egy pillanatnyi látomásként. Lépteit ezért is szaporázta meg és mikor befordult a polcok íves sora közé, megtalálta tanítványát az egyik ritka, de ismeretlen képességű könyvébe temetkezve.
- Tedd le azt, te átokve… - Szinte oda viharzott és ráfogott a könyvre is, hogy kitépje azt a kíváncsi sárkány kezéből, de kezére vékony ujjak nehezedtek és a mosolygós arc láttán eltántorodott és csak nézte, ahogy a múlt egy itt ragadt szellemképe, milyen gyengéden simítja meg a zöld sárkány arcát, majd hajtja homlokát a homlokához. Asfalot nem hallhatja az árnyék hangját, de Athem igen.
- Nem kell emlékezned, de felejtened sem kell, testvérem … - Egy nevet suttog el és a könyvben olvasottak, de még az olvasatlan részek is megelevenednek Athem elméjében. Nem a képzelgés képei ezek, érzi a bőrén a szelet, többet hall és lát a leírtaknál, érzések öntik el. Felszakad benne valami, mint egy régi emlék, amire sok, rengeteg más, egyenesen leélt életek tudása telepedett meg. Hogy összeforr, egésszé állva minden, csak rajta áll. Ha elfogadja múltját, részben többé válik, mint egy zöld sárkány, ám életét eztán mély előrelátással kell élnie. Ha elutasítja, talán ezen élete alatt soha többé nem kell szembenéznie a rá váró feladatok súlyával, egy marad a zöld sárkányok nemes fiai közül.
Asfalot azonban megérti a helyzetet, azt, hogy mi történik. Kiváltságos ő a sárkányok között, hiszen az ősiek közül immáron háromnak látta ébredését. Még egy teher számára, ugyan akkor fűti őt a kíváncsiság is, vajon ki bújik meg eme ifjú alakja mögött? Amint Athem döntésre jut, a alakban rekedt segítőkész és óvó akarat teremtette kép eltűnik, de Athem tudni fogja, hogy nem más volt, mint egyik testvére hagyatéka és ha látni szeretné, csak vissza kell majd térnie abba a terembe, ahová ideérkezésekor megjelent.

Észre sem vettem, hogy elaludtam. Hirtelen hallottam Asfalot hangját, ám nem tudta befejezni mondandóját. Még fel sem keltem egészen, mikor egy gyengéd, könnyed simítást éreztem az arcomon. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy egy szellemszerű lény hajtja homlokát enyémhez, majd pedig suttogni kezd:
- Nem kell emlékezned, de felejtened sem kell, testvérem...
De az utolsó szó, a név volt az, ami mindent megváltoztatott.
Éreztem, ahogy hosszú emberöltők, életek, öröklétek suhannak el, mindent újraéltem, egy Ősi születésétől a mostani pillanatig. Néhány másodperc alatt megnyílt előttem minden, amit valaha átéltem... És minden, de minden új irányt vetett. Athem vagyok, de valójában nem csak Athem. Több vagyok annál, mint amit valaha is hittem, és amit valaha is hittek rólam...
Egy démon képében láttam, ahogy megköttetik az egyezség, és Zuhatagváros épülése kezdetét veszi...
Egy voltam a mágusok közül A Gyalázat Napjain...
Látom, ahogy emberek, sárkányok, démonok elméje bomlik meg egy Félvér miatt, aki olyasmit tett, amit soha nem kellett volna...
Én vagyok az egyik. Egy Ősi vagyok, egy ereklye, akit az Isteneknek ezen sorsba kellett taszítani. Egy Fénysárkány voltam, és én vagyok az Álom, testvére a Fátyolnak...
Igazából részben örültem. Örültem, hogy én egy vagyok közülük, és hogy nem kerültem rossz kezekbe... Azonban ez egyszerre túl sok volt. Láttam magam megszületni, és meghalni, és újra megszületni, és minden fájdalmat, örömöt, kínt és bánatot, mindent átéltem egyszerre...
Egy pillanatra úgy éreztem, széthasadok. Az a rengeteg élet most mind egyszerre kiáltott bennem, hatalmam szétterült, nem is tudom, milyen messze, és elvadulva, minden egyes elmúlt életem megelevenedett, fák, kövek éledtek fel, majd pedig egy szempillantás alatt minden elsötétült, és elterültem a földön.
Elfogadtam hivatásom, mégha hezitáltam is... De elfogadtam, mégha oly nehéz lesz is...

Asfalotnak várnia kell, türelme véges, de ha akarja, akkor végtelen is lehet. Készséggel nyúl előre, hogy a magatehetetlenné váló testet megfogja, nem bocsátaná meg magának, ha egyik tisztelt ősét, csak úgy hagyja a poros földre zuhanni. Megfogja, gyöngéden ölbe veszi, bármelyik matuzsálemet meghazudtoló ruganyossággal mozogva. Egy villámgyors, de rövid életű förgeteg csap le asztalára, a hűvös szél és a villámok borzongató ereje rögvest felébresztik az ilyesmikre érzékeny bestiát. Aki egy perig is talán értetlenül néz a fekete sárkány, aki ifjú tanítványát féltő gyengédséggel tartja karjaiban. Már-már epés megjegyzést készült tenni, hogy jobb időpontban is választhatott volna magának szeretőt és valamivel erősebb idegzetűt is, amikor íriszei elmélyedtek a káoszsárkány tekintetében. Asfalot most azonban elvonta róla a tekintetét, sosem tette, ugyan is nem rejtegetett ez eddig semmit sem a bestia elől, most azonban nem bízott meg benne és ezért nem is hagyhatta, hogy a lélekkutász’ rájöjjön.
- Reményem szerint, vagy annyira okos, hogy nem adsz veszélyes dolgot egy tudatlan kezébe. – Szólalt meg vádló és lenéző morózus hangján a sárkány, a bestia viszont nem ugrott szolgálatkészen a veszekedőpartner szerepébe. Ismerte a fekete sárkányt, aki sosem hátrált volna meg előle. Most vajon miért? Athemre nézett és baljós előérzete támadt, majd a földön szanaszét heverő lapokat is egyesével felkereste pillantásával. Az egyik könyv lapjaira hullott, vagy csak az asztalon tornyosuló jelentéseket szórta szét a sárkány mini vihara?
- Ne álldogálj! – Phoron összerezzent, majd Asfalotra nézett, aki mesterien művelte az elhitetést, rá nézett, de még sem a szemébe. – Fáradt vagy és a tóban nyugtalankodók megzabolázásához egészséges lélek kell. Pihend ki magad!
- Ez nem vall rád. – A bestia kilépett az asztal mögül, nem fog kardoskodni. – De, legyen, ahogy óhajtod! – Meghajolt, gúnyos mosollyal pillantva fel a káoszsárkányra, majd távozóra fogta, de mielőtt kilépett volna a teremből még visszafordult. – Ne nézz ostobának és ne hidd, hogy engedni fogom, hogy vele ugyan azt műveld, mint Shionnal.
Asfalot legszívesebben a tulajdon árnyékával folytatta volna meg a bestiát, aki roppant bosszantó módon ráérzett, majd bizonyítékot is szolgáltatott minden ténykedéséről. Lenyelte indulatait, noha a falak némelyike új repedéssel gazdagodott. A régi, kopott lépcsők felé haladt, hogy a mögöttük nyíló, rejtett ajtón belépjen menedékébe, ami komor hangulatú volt. A sötétre mázolt fa burkolatot sok helyen fekete és bordó kárpitok színesítették, azonban a mennyezet megérte az ámuló és csodálkozó pillantásokat. A csillagos ég nézett vissza onnan, csillagködök vörös és zöld, éteri kék örvényei.
Athemet a mérhetetlenül nagy, fekete selyemmel fedett ágyra fektette, hanyagul ráterítette hálóköntösét. Egy intéssel fellobbantotta a szoba mind a tíz fáklyáját, hideg kék fényüket egy mogorva intéssel barátságos vörös-arannyá változtatta. Körülnézett, a szoba még a meleg fény ellenére is sötétnek és sivárnak hatott, tökéletesen tükrözte gazdája jellemét, de attól nem félt, hogy a frissen ébredt ősit majd ez meglepi. Ők az egyedüli lények, akik igazán tudják, milyen is egy káoszsárkány.

Egy ágyban ébredtem. Még ki sem nyitottam a szemem, már tudtam, hogy erre fekszem. Ez lesz Asfalot szobája. Érződött rajta, áthatotta a fekete sárkány ereje. Hirtelen felültem, de meg kellett támasztanom magam, ugyanis elszédültem. Egy pillanatra megálltam, megvártam, hogy elmúljon, majd pedig kinyitottam a szemem. Fekete és bordó, eléggé sötét szoba, de hát egy káoszsárkánytól ezt várhatjuk. Felnézve a csillagos ég fogadott. Szépsége mosolyra fakasztott.
Megkerestem Asfalotot a tekintetemmel, közben intve a kezemmel, a vörös lángot újra rideg kékké változtatva.
- Még mindig furcsa... De azt hiszem meg tudom szokni. És a kedvemért nem kell megváltoztatnod a szobádat.
Egy percet szántam arra, hogy átgondoljam a történteket. Egy ereklye vagyok, egy Ősi, az első sárkányok egyike. Még mindig egy Zöldsárkány vagyok, de az érzékeim kiélesedtek. Vagy talán csak jobban figyelek rájuk, mint eddig.
Veszélyt jelenthetek. Ha a hatalmam rossz kezekbe kerül, az végzetes következményekkel járhat. Éppen ezért titokban kell tartani kilétemet, mindeközben viszont szeretném, ha tehetnék valami érdemlegeset is, segíteni akarok. Most még jobban.
Képes lennék a Fátyol megtörésére. Ha ez bekövetkezne, akkor az emberek újra találkoznának a természetfelettiekkel, melynek vége minden bizonnyal háború lenne. Nem ez lenne az első eset.
- Asfalot... Most mitévők legyünk? Nyíltan nem működhetek, túl veszélyes lenne, ha mint Saihi avatkoznék bele a dolgok menetébe, annak beláthatatlan következményei is lehetnének. Te mit javasolsz?

Asfalott a tágas szobában mérhetetlenül parányinak érezte magát, míg teltek magányos perce. Tétlennek tűnt, ahogy fél térdre ereszkedve az ágy mellett arra várt, hogy felébredjen teremtőinek egyike. Hiszen a káoszsárkányok az ősiek nélkül aligha születhettek volna meg és ő, ha nem is fogja kimondani, és végkép nem adja majd ennek jelét, hálás, mérhetetlenül hálás az életéért. Gondolatai, azok amik száguldanak. Vészterhes időkben mindig csak a legfontosabbat tartotta szem előtt, és ami túl veszélyes volt, nos, azt egyszerűen bezárta valamelyik ártatlannak látszó, szörnyeteg könyvébe. Ez a megoldás most elképzelhetetlen a számára. Nehéz volt, nagyon nehéz, hogy az előtte fekvő zöldsárkányt, egyben ősit egyszerű tárgynak tekintse, de kénytelen volt megérezni a fenyegetést.
- Óvatosan. – Későn mozdult, amikor Athem felül és már nem nyújthatta oda segítőkészen a szédülést csillapítva karját, hogy megtartsa. – Ó...- Asfalot érdekes arccal meredt a tanítványból vedlett mesterére, mintha valami nagyon édeset ízlelne és rögtön legalább a derekas kortynyi ecetet is inna hozzá. A színűket másod ízben változtató fáklyákra emelte tekintetét, aztán az egyik kárpitra, amin az egyszerű rózsaminta bulya szövevényéből előbukkant egy láncra függesztett csontváz, megkínzott alakja. Ő hímezte, de ezt egyedül Yue tudja. Yue…
- Igen, nyíltan semmiképpen sem. – Bólintott egyetértően, tekintetét is Athemre emelve. – A neved kérlek, még nekem se mond meg. A biztonságod előrébb valóbb, mint bármelyikünk hite, vágya és kötődése. – Mosolygott, szomorúan, hiszen az ő élete egyetlen nagy szerelme egy volt az ősiek közül. Nyílt titok volt, ahogy az is, hogy e szerelem viszonzatlan maradt, de pont ezért voltak olyan bensőséges baráti kapcsolatban. Asfalot azonban azt érzi, hogy nem szíve választottja ül előtte.
- Ha a kérés nem nehéz, igyekezz megmaradni Athemnek és tanítványomnak. Itt nem ismerik, ha szokatlanul is viselkednél, nem lesz feltűnő. – Feljebb emelte fejét. Egy ereklye számára nem is lehet veszélyesebb és biztonságosabb hely, mint ez a város. – Sokféle lény mászkál itt, de csak egynek van meg a képessége, hogy lásson és esze, hogy akár morzsákból is rájöjjön ki is vagy. Ő Phoron. Bestiának tűnik, de csak azért, mert Argoun Ou elzárta a démoni lényét. Megbízom benne, ám a démoni fele olyan, mint egy megfékezhetetlen vihar, így veszélyes is. – Elhallgat, látszik, hogy feszeng, vagy legalább is nem érzi jól magát abban a szerepben, amibe hirtelen belekényszerült. Ám ez kizárólag következő szavai miatt van, hasonlóképpen érzett, mikor az ereklyék hordozói eldöntötték, hogy megalkotják a Fátylat és kérik teremtőik segítségét is. Akkor is így érzett, amikor Shion elfogadta a vele való szövetséget és erőik egy ponton összevegyültek. Megérezte a szunnyadó lélek fájdalmát, ám erről a máig nem szólt senkinek. Mert félt, hogy hitével ellentétben valóban egy a világot eltörölni kívánó akaratot húz egyre feljebb mély álmából. Pedig nem kíván felébredni.
- E város Sárkánykirálya, ahogy Argon is az volt, megint egy ereklyehordozó. Találkoztatok is már, ha emlékeztem nem csal. – Felemelte fejét, ahogy gyászos ábrázattal újra megszólalt. – Esrahion az, ő alszik még… Nem … nem akar felébredni. – Lehunyta szemét, nincs meg hozzá a mersze, hogy az egyik ősi szemébe mondja, hogy van közöttük egy, aki lehet, már nem kívánja tovább vigyázni azt a világot, amelyet féltő gonddal neveltek...