Szarvas hágó - Virágvölgy

Shaguval Remetelakból jövet, hogy a találkozások kezdetét vehessék
Reggel, még nem is pirkadt mikor felnyíltak szemeim. Ugyan az a zaklató és bosszantóan semmitmondó álom vége ébresztett fel, csendesen másztam ki az ágyból, hátra hagyva annak marasztaló melegét. Az asztalon összekészített holmijaink csak arra vártak, hogy felkapjuk őket és irány a vándorok útja. Vetek rájuk egy gondosabb pillantást, de este igazán alaposak voltunk és a szükségesnél több dolgot nem raktunk össze. Odakint várom meg, míg meg nem hasad az ég alja. Elrévedve, vegyes érzésekkel telve figyelem, ahogy az éj hideg fényektől vibráló sötétje vörösbe hajlik, majd kifakulva, sápadt gyertyaláng fényével borítja be az eget. Egye-egy pillanatra talán elbóbiskoltam, egy idegen hívás halovány emléke ragadt meg bennem. Távolra vezetett a hang, vissza a város határában emelkedő sziklához. De nem indultam meg, vagy is nem  arrafelé, visszamentem a szobába és az ágy szélére ülve keltegettem a még szunnyadót, csendesen szólongatva és ha nem akar ébredni nem habozom, hogy megrázva vállát csaljam a valóságba.
- Ha még jó időben akarjuk megcsodálni a tájat, akkor bizony indulnunk kell. – köszöntöttem vígsággal, amint kinyitotta szemeit. Nem köszönt már vissza hangomban a tegnapi beszélgetés borúja, apám fenyegető árnya most sem tűnt el, de nem ölthetett olyan mély árnyalatot, hogy megmérgezze mindennapjaimat. Tudom, hogy összehoz még minket a véletlen és eljön az a találkozás is, amikor valóban csak az egyikünk fog tovább élni.
Könnyű ing, de meleg köpönyeg az, ami mindkettőnknek elkél, de ezt is már csak magunkra kell kanyarítani és indulhatunk. Míg Shagu összeszedte magát felkutattam egy kevés papírost és tintát, meg pennát. Elgondolkozva kopogtattam a toll végét az asztalon, mit is írhatnék, de végül maguktól jöttek a szavak. Kirándulni mentünk, pár nap, talán. Illő körítést kanyarítottam még a közölnivaló mellé, majd belebújtam a vastagabb öltözetembe és átvetettem vállamon a tarisznya szíját. Amit későbbiekben arra használtam, hogy sérült vállamnak kényelmesebb tartást biztosítsak, nem vallottam volna be, de a hosszúra nyúló kutyagolás nem esett jól. Nem Shagu bűntudatát akartam becsapni, túlságosan is élveztem a szabad természet közelségét, szívem szerint gyakran megálltam volna, csak semmitmondó csevegést fojtatva az öregebb fákkal.
- Nézd csak! – mutatok előre, óvatosság cseng hangomban. – Az egy út lesz. – nem voltam még biztos benne, de elnéztem a vékony vonalnak tűnő világos sáv mindkét irányába. Üres volt. Ez elég volt számomra, hogy meg merjem kockáztatni az azon való keresztülhaladást, túl messze voltunk már a várostól, hogy rabszolga és ura gondolatnál vadabbra merészkedjen bárki képzelete.
- Mit szólnál ahhoz, ha megmásznánk azt a domboldalt? – érdeklődöm, míg léptem felveri az út porát és a következő lépéssel újra a dús fűbe gázolok. – Szerintem, a mögött már látni fogjuk a hegyeket. Sőt, elég magasan van ahhoz, hogy lássuk honnét indultunk. – lelkes voltam, pedig egy meredek szakasz elé nézünk és ez általában nem örömmel tölti el ez a vándorokat. De már nagyon kíváncsi vagyok Shagu arcára, amikor meglátja a hegy tetejéről nyíló látványt. Én mindig nagyon kicsinek éreztem magam és jelentéktelennek, de a látvány sosem hagyta, hogy ez eluralkodjon rajtam. Hiszen ő az úr és mi, kik benne élünk, csak kölcsönkaptuk. Szemem megakad egy lila virágon, mállok és bár érzek magamban némi ellenállás, még is féltérdre ereszkedem és közelebb húzok egy magasra nőt szálat. Az illata hasonló, alakja talán nagyobb, alig van különbség.
- Egy ilyen virágról, vagy hasonlóról neveztek el. – motyogom nosztalgikusan, majd eszmélve magára hagyom a növényt és folytatom az utat felfelé. Fogalmam sincs Shagu tudja e az igazi nevem, hiába kutakodom az emlékeim között, bizonytalanságomat egyik sem oszlatta el. – Már csak egy kicsi és … - befejezni nem tudtam, hiszem az utolsó lépést is megtettem. Ott álltam és talán pillanatokon belül állunk a kisebb csúcs tetején, ami talán a többi mellet csak dombnak tűnik. Vannak magasságok, de mélységek is. A szél csípősebb, frissebb, a hó tiszta illatát hordozza, de a lenti mező még vadvirágos esszenciája is érezhető. – Szerintem, ha egy kicsit lejjebb megyünk a napos oldalon megebédelhetünk, aztán pedig, ha szeretnél tovább menni, akkor estig még eljuthatunk … - gondolkozva szemlélgetem a bérceket. – Kisebben érdemes gondolkozni.

- Shagu! – kiáltottam, már nem is tudom hanyadjára’. Perceket vesztegettem tétlen szemlélődéssel és észre sem vettem, hogy nem követett és bosszantott, hogy nem tűnt fel az sem, hogy nem érkezik készséges, félénk válasz szavaimra. Szidtam is magam, mert azt hittem, hogy a magasztos hegyek némították el csodálkozás közben, vagy valami bokorban megbújó újdonság szögezte oda figyelmét és ezért hallgat. Közben, közben aligha nem valóban valami újszerű érdekességről lehetett szó, ami elcsalta és én óvatlanul nem figyelmeztettem, még csak egyszer sem, hogy szó nélkül ne kóboroljon el. Mogorván néztem a közben acélszürke színt öltő égre, nem elég, hogy néhány perccel ez előtt majdnem letaszított a domb tetejéről, most még esővel, rosszabb esetbe jeges meglepetéssel készül. Dühöm mind inkább az időjárás felé fordult, majd minden átmenet nélkül átadta helyét az aggodalomnak. Shagu, ő még nem töltött egy zimankós időt sem hegyek között, sőt, semmilyen időben nem volt még ilyen vad tájon, ahol bármikor feltűnhet egy ragadozó, de ha nem is az, akkor elég egy vaddisznó is. A rémképzelgéseknek a következő lépésnél meg is lett az ára, egy kő kicsúszott csizmám talpa alól és már is csúsztam utána. A földet érés volt a legkellemetlenebb, rossz oldalt választottam és kis híja volt, hogy bele nem haraptam ajkaimba. Csak megcsúsztam, a nyilalásból, dobogó lüktetéssé csituló fájdalom pedig meghozta a kellő nyugodtságot. Pánikba estem, ahogy egy gyenge ember teszi, de mint nekem igen csak tisztában kéne lennem vele. Nem vagyok az!
Könnyű volt felállni. Még nem volt időm megszokni a róka alak másságát, hogy ennyire rugalmas és gyors. Megráztam magam, éreztem a csípést vállamban és kisvártatva a vér illatát is, nem fordítottam oda tekintetem, fölösleges volt megbizonyosodnom arról, hogy a vörös lé lassan összekoszolja a fehér prémet. A vér mellett immáron kitárulkozott a világ más arculata is, illatok, szagok és azok tömény és felszínes keveréke. A virágoké volt most a legerősebb, de a földnek szegezett szimatművek’ mást is megleltek, egy macska gyenge illatát, eddig fel sem figyeltem a tényre, hogy Shagunak mennyire jellegtelen illata van. Nem hasonlít sem emberre, sem macskára, inkább a villámok borzoló, talán halványan fémes illata a domináns, számomra. Így már könnyű volt követni. Kacskaringós volt az út, mintha csak egy álmodozó óvatlan még is biztos léptein haladnék.
Egy sötétbe boruló nyílás előtt álltam meg végül, füleim szinte itták a neszeket. A távolban egy szélesebb patak, vagy már talán egy folyó rohan, valahol éppen kövek csúsznak végig a csupasz falon és ami a legfontosabb, tompán, a tátongó mélység gyomrából hangfoszlányok értek el. Nem volt kérdéses számomra, hogy bemegy e. Tudnom kell, hogy bent van vagy a hegyek útvesztőiben kell újra nyomát keresnem. Belépve a barlang száján, ahogy nőtt köröttem a sötétség jobbnak láttam újra emberszabású alakot ölteni, meg is tettem. Ennek köszönhetően pedig meg kellett adnom a tiszteletet egy beragadt, le esni nem tudó kőnek, de a járat barátságosan szélesnek és magasnak tűnt mögötte.
- Shagu! – próbálkoztam, némi bátortalankodással. – Shagu idebent vagy?! – érdekesen véltem a kérdést és nem tudtam rájönni, hogy milyen indíttatásból kifolyólag tettem ezt fel. Megdicsértem magam, de ahogy szégyenkezve lehajtottam a fejem a barlangok jellegzetes nedves levegőjében új illatra leltem, illetve illatokra. Nincs egyedül! Nem óvatoskodom, ezt a luxust nem engedem meg magamnak.

//még tájolgatom magam a barlangban XD//

- Miért nem hagyod itt? – a károgássá hangosodó hang a frászt hozta rám. Tagjaim megdermedtek elsőre és magabiztos léptem esetlenné vált, kellemetlenül ütköztek ujjaim a falnak, belecsúszva a falon tátongó repedésbe, de megőriztem méltóságom utolsó morzsáit. Állva maradtam, ha falhoz simulva is. A hang irányt mutatott, a fekete, fényes tollak beleivódtak a tompa, homályos sötétbe, láthatatlanná tették a nem is olyan messze, parázsként felizzó szemek gazdáját. – Csak pár nap, s ha kegyesek az égiek, talán már össze is zúzta magát... Könnyebb lenne, nem? – negédes hangja, akár a méreg. Bánom, hogy értem panaszos károgásként ide-oda verődő hangját és hálás vagyok, hogy nem áldozza erejét, csak ritkán, hogy mások is értsék egy túlvilági teremtmény hangját. Lehunyom szemem, majd inkább előre tekintek, komisz mosollyal az arcomon vetve rá egy futó pillantást. Ő pontosan tudja, hogy Shagu él. Ami azonban számomra meglepetést okoz az, az, hogy nincs egyedül. Tudattalanul felejtek el levegőt venni pár pecig, a barlangok sosem tartoztak a kedvenc helyeim közé, átitta ezeket az elmúlás egy különös eszenciája. De, akadt valaki, akinek az oldalán megismerhettem ennek a világnak is a szép arcát. Ám, nekem túl sötét maradt, a lassú elmúlás ígéretét dörzsölte bőrömbe. Rossz érzés volt. Mindig az volt. Most pedig eltompítja annak szagát, aki idegen, ismeretlen szándékkal mellkasában.
- Állhatatos, vagy ostoba ez a makacsság? – karmai finoman kopogtak a nedves köveken, miközben közelebb szökkent. Előre léptem, megindulva újra a kőüreg belseje felé. Egyre nehezebben viseltem Goro közelségét, a suttogásait, amivel változtatni akar rajtam, vagy csak megtalálta mindazt, amit mások elől elrejtettem? Titkok, érzések, amik számomra nem létezhetnek, gondolatok, vélemények…vágyak. – Az a kölyök olyan, mint egy hűséges kutya, de megőrizte a macskák hálátlanságát. Te is tudod, ha az a férfi itt lenne és újra azt kérné tőle, talán habozna egy kicsit, de megtenné… Meg fog ölni! – rikoltása nem csak a kis köveket rengette meg, kimozdítva helyükről. Szólni akartam, hogy megmutassam annak az átkozott hollónak, hogy nem ismerem el a szavait, hogy nincs igaza. De nem tettem. Pont, mint akkor, az akaratom egy pillanat alatt hagyott cserben, amikor a lehetőség felkínálta magát. Nem öltem meg azt a hátborzongató alakot. Vajon miért? Árnyék, egy baljós múlt darab, nem olyan, de részleteiben hasonló, mint apámé. Céltudatos és hűvös.
- Ha nem ő teszi meg, megteszi majd más… - megriadva saját hangom fohászkodó dallamától hallgatok el, bár csak alig suttogás volt, féltem, hogy bárki meghallotta. Éreztem kiteljesedni mögöttem az árnyat, minél hamarabb el kell űznöm magamtól a pokolmadarat, de még szükségem van rá.
- Ez a te valódi kívánságod? – éreztem a nyugodt, borzongató fürkészést benne. Megvontam a vállam, visszapillantva a csapdát állítók biztos mosolyával tekintve rá, könnyedén a szemébe nevetve. Tudnia kellene mi az én valódi kívánságom, ám az, hogy nem tudja nekem csak erőt ad, mert most muszáj őt elfelejtenem. Elfelejteni a kimondott szavait és eltemetni a kétséget, bánatot, dühöt, amit felszított vele. Shangu, senkiével össze nem téveszthető hangja csendült fel, a barlang zártsága, különössé tette. Egyszerre tűnt közelinek és nagyon távolinak is. Nem jött tovább velem, a lassan felszívódó ártó feszültség azt jelezte, hogy a barlangot is elhagyta. Megkönnyebbülve tettem az utolsó lépéseket, mielőtt megálltam volna, nyoma maradt bennem a rövid és egyoldalú beszélgetésnek, most még sem azzal foglalkoztam.
Egy pocsolyában állapodik meg villanó pillantásom, a belőle áradó bizsergés ismerős, nem pont mágia, talán a testvére annak. A fodros, szürke tükörképemről a tanácstalanságot olvasom le. Érzem, hogy merről suttognak, más ütemen lüktetve a rejtőzők szíve, lélegzetük kevesebbnek is tűnhetne, mint a gyenge szellő motozása a fűszálak között. Az illatok, szagok, a víz, tisztító erejétől áthatva keveredtek és tompultak, nehéz válogatni közülük, főleg, hogy egy sokkal jellegzetesebb kezd dominálni. Ázott prém és hal szaga
- Gondolom… hiába mondom, hogy tőlem nem kell tartanod? – nincs tétovaság a hangomban, amikor megszólítom az idegent, igazából őszinteségen kívül nincs is más benne. – Az a kölyök pedig, már nem rabszolga! Szabad, ahogy e sziget lázadói is. – szándékos volt a vészjósló figyelmeztetés, amit burkoltan csempésztem a szavakba. Mindezt azért, mert nem ismerem a szándékait és itt a homályos világban nem támaszkodhatom puszta megérzésekre.

Gyönge neszezés és a várakozást nehézzé tévő, a némaság emésztette, sebesen múló percek. Elhatároztam, hogy várok, hát teszem! Újra és újra a szürke víztükörre esik tekintetem és egyre kevéssé igyekszem kitalálni mi is mozdítja meg, hogy éppen csak fodrot vet új partjai között. A ki érdekesebbnek tűnik. A levegőben rettenők, hidegvérű vadászok csiholnak apró szikrákat, de az ijesztő esszencia nem üli meg a barlang sejtelmes hangulatát. Akárki is lapul a sötétben, halandó. Lecsukódnak szemeim. Magamon érzem a pillantását és ez akaratom ellenére is feszélyez, a kezem önkéntelenül is megmozdul. A fegyverem után nyúlok, pedig a megbúvó nem akar a bőröm alá furakodni, hogy a legféltettebb titkaimat is kikutassa. Valahogy, inkább… már megtalálta, ami számára fontos! Úgy. Hát préda lettem. Visszahúzom a kezem, üres. Shagu mellette, vagy legalább is a közelében van és a késztetés legyőzi sajt védelmemre intő gondolataimat, azok után, ami történt nem akarom, hogy bármi hasonlót, ha nem rosszabbat keljen látnia. Felnyitom szemeim, az új formát öltő tócsa sima, hideg fényű felszíne az, amit megpillant. Néma, haszontalan tükör, mert nekem nem mutat semmit, ám ez csak a következő pillanatig van így. Gyilkos fény, törött, szilánkos csillanása illan tova a megrezzenő tükrön. Felkapom tekintetem, egy szemrebbenésnél is rövidebb idő telik el, mire a mindent elnyelő sötétségből kiszakad a támadó. Első pillantásra is látszik, hogy nem ember és ezzel a ténnyel együtt érkezik, méghozzá kézen fogva azon megállapítás, hogy az ő szemében én az lehetek és nincs is miért megütköznöm azon, hogy egy tőr hegy mered felém.
Nem egész egy percre kívülállónak érzem magam. Nem mozdulok, sem a kar, sem a láb nem engedelmeskedik és ez olyan felháborítóan hihetetlen. Gyorsabb vagyok, még megelőzhetem! Tétlenség elnyúlna hosszú percekig, ha nem csörtetne valami elő. Ismerős hollószínű haj, ami most a barlang sötétjénél is mélyebb és segít új körvonalakat adni a letepert lány világos alakjának. Mosolygok. Egyrészt, azért, mert a barlang még csak most nyeli el teljesen annak a bizonyos szónak az elhalkuló mását. Másrészt, viszont a roppant zavarba ejtő jelenet véget, nem illene, de csak az emberek játsszák az álszentet, de a halk kacagást már nem tudom megelőzni.
- Mm. – tiltakozóan emelem magam elé a kezem, hálát suttogva a barlang félhomályának és a ténynek, hogy mindkét macskának van jobb dolga, mint leolvasni az arcomról azt a késve elfojtott fájdalomgrimaszt. – Én sem akartalak kinevetni! – kimondva borzasztóbban hangzott, mint azt gondoltam. De ez nem akadályozott meg abban, hogy sebtében fülön ragadjam az én legkedvesebb bestiámat, név szerint Shagut. Éppen csak, hogy érezze, két ujjam közé csippentettem puha fülét, figyelmen kívül hagyva pironkodását.
- Egy, azaz két nagy szerencséd van! – húzom fel az orromat, méghozzá sértetten. – Egy, hogy barlangban vagyunk. Kettő, hogy a bajban még is gazda helyet végre barátnak neveztél. – megenyhül a hangom és a fülét is eleresztem. Ha haragszom, akkor haragudnom kéne, méghozzá rendesen, de.. A lány felé tekintek, igazság szerint, eddig is figyelemmel kísértem, hiszen, ki tudja merre lehet az éles fém, amivel csinos zsebet igyekezett metszeni a nyakamra.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá! – nem érzem érdekesnek, hogy nem mosolyodtam el. Talán az túl, hízelgő lenne?

//ehm-ehm nem igazán éreztem rá a helyzetre ^^ na majd a köviben -.-"//

Egyik pillanatról a másikra történik, olybá tűnik egy feneketlen szakadék fölött, éppen csak egy gondolatnyi vastagságú kötélen egyensúlyozva állok. Melyik part felé kéne mennem? Mindkettő pattanásig feszült, finom, pelyhes szálakban csavarodik körbe a szál, ahogy a rostok egymás után szakadnak el. Nincs jó választás. Nem maradhatok, mert a mélység végtelen sötétje, győzelmes kitátott szája elnyel. Nem mehetek a szakadék egyik pereméhez sem, mert nem választhatom az óvnivalót az ismeretlennel szemben és nem hagyhatom … miért is nem? Ez lenne a megoldás, hagyni mindent, hogy történjen, ahogy? Lepillantok, Shagu nem érti szavaimat és még nem tud olvasni olyan tisztán a hangok dallamos szavából, hogy megértsem. Nem hibáztatom, ezért is teszem fejére a kezem és megtartva magamnak a szavakat, csak összeborzolom megnyúlt tincseit. Talán mondanom kellene: bocsánat, de nincs miért kérnie és bár teszi, nem érzem úgy, hogy bármiért is meg kéne azt adnom. Igen, mérges vagyok, nem is tagadom. De, a lány, reszkető alakja ott vibrált a félhomályban, mint valami fenyegető kísértet árnyéka, ismeretlen elhatározás szülte szándékkal. Támad e? Meghunyászkodik talán? Mindkettő, vagy egyik sem? Nem maradhatott figyelmen kívül. Fújt és sziszegett, nem feledkezve meg arról, hogy mi is ő valójában. Merőben mást mutatott, mint a mellettem gubbasztó kölyök, egyben viszont nagyon is egyformának kell lenniük.
A lány előbb mozdult, ezúttal nem tettel, csak szóval akasztott meg, de most nem nézett a szemembe. Keserű volt az érzés, ami a torkomat marta és a fejemben mind gorombább szavakat passzított egymáshoz, hogy végre megelégelésemnek hangot adjak. Mindegyiket, az összeset, egyenként gyűrtem össze. Ha nem is teszek így, nincs olyan utálkozó szó, ami önként ne távozott volna a következők hallatára:”…mi most fogva tartjuk?” Csak hitetlenkedő, alig fejcsóválással néztem az ártatlan vörös szemekbe, szólni? Ugyan, egy hang nem jött ki a torkomból. Egy részem igazán még fel sem fogta, hogy mit is kérdezett, egy másik, kisebb hányad, pedig egyszerűen nem akarta, akarja elhinni, hogy képes volt ilyet kérdezni. Sóhajtok egyet, mintha ezzel kívánnám kifejezni a helyzet kínálta reménytelenséget, de nem volt minden veszve. A kezemre pillantottam, majd a lány felé, embernek hisz és bármit mondok annak is fog nézni, hiszen jóformán Shagu is annak gondol, még mindig. Lejjebb ereszkedem, a tér hullámok nélkül nyeli el a ruha szöveteit és nem adja jelét annak, hogy ugyan így szabadulna meg a valóság emberszerű mivoltomtól is. Csak egy szempillantás az egész! Négy, puha párnás mancsra nehézkedhetek, a szokatlanul nagy rókamérethez képest is elenyésző súlyommal. Megrázom magam, hogy a fényes fehér szálak és a közöttük megbúvó fűszerű zöldek is fellazuljanak.
- Nem a fogjunk! – emelem jószerével inkább az ezüstbe, mint lilába hajló tekintetem Shagura. – Elmehetsz bármikor. – fordulok a lány felé. Hogy ragaszkodik ahhoz a halhoz, e tényt még sem mosolygom meg, hiszen fáradt! Fáradt, olyan nyilvánvaló, piheg és még mindig remeg, de eddig ez valahogy olyan észrevétlen volt és most sem az világított rá, hogy fehér bundám segített a barlang sűrű homályán. Közelebb léptem, könnyed, nesztelenül surranó, de még is alig megakadó léptekkel, de nem mentem túl közel. Elbátortalanodtam és elégé fura érzés volt, ahogy tanácstalanul néztem először a lányra, aztán Shagura és végül újra a lányra.
- Én nem foglak bántani. – még nem egészen szoktam meg, hogy füleim könnyű szerrel igazodnak a hangulatomhoz és most tanácstalanságom jelét tükrözve lapulnak le, némiképpen oldalra fordulva.

Szavak? Mersz? Melyik kell és melyik lehet elég? Eddig sem volt fogalmam mit is kezdjek a helyzettel, ami most egy pillanatra a nyugalom egy hártyavékony állapotában leledzik és most csak nőtt bizonytalanságom. Illatot keres és ha van olyan jó az orra mint nekem ugyan azt érzi, e nedves, sötét lepte világba hoztam el a tavasz enyhe esszenciáit. Kezeire pillantok, már sokadjára, de minden alkalommal ugyan az a késztetés fog el: tenni azért, hogy azok a kecses kis ujjak kedvükre ismerkedjenek meg bundám puhaságával. Micsoda butaság! A lábaim azonban önkéntelenül mozdulnak, óvatosan, nagyon lassan visznek még közelebb, már-már túl közel, hogyha nem riad el előlem, megérintem a kezét. Nem merek mosolyogni, de a lila egy nagyon világos árnyalatában tündöklő íriszeim, megteszik arcom vonásai helyett. Aztán persze finoman elfordítom a fejem, nem feledkezhetem meg Shaguról, vagy is nem hagyhatom, hogy még egyszer eltűnjön a szemem elől. Nem a halat nézem, hanem az ázott macskát, a figyelmeztetés még is egyértelmű. Meghúzom magam, elvégre ez az ő rejtekhelye és az ő vacsorája, amit minden bizonnyal nyugodtan, senkitől nem háborítottan szeretett volna elkölteni.
Shagu hangjára azonnal reagáltam, elfelejtve annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen leányzó az étke elorozásának is vélheti. Füleim az égnek merednek és már el is illanok az idegen elől, amilyen könnyedén felé vettem az irányt, ugyan úgy szedtem a lában Shagu felé. Éreztem az ütemben egy fél biccentést, de másik három láb segített megtartani az így töretlenül megmaradt egyensúlyt. A probléma nem összetett és a megoldása igen csak egyszerű, csak hát… Egyetlen egy hezitáló gondolat nélkül simultam hozzá, megosztva vele a száraz prém melegét.
- Nem csodálom! – pillantottam fel rá. – Jobb lesz, ha minél előbb kimegyünk. Nem szeretném, ha megfáznál. – aggódva néztem az arcát. De a lányt sem feledhetem csak úgy el, elnézek felé. – Ne haragudj, hogy megzavartunk. .. Ha.. Ha esetleg társaságra vágysz… - átkozott bizonytalanság! Közelebb húzódtam kis barátomhoz, egyrészről biztos pontot keresve, másrészről viszont, hogy így ösztönözzem arra, hogy felkeljen, hiszen, csak kitartóan tolom egy irányba.
- A közelben van a kunyhó, ahol lakunk, elég, ha a folyó kisebb ágát követed. – sokkal könnyebbnek tűnt a hangom és végtére is, könnyebbnek is éreztem így. Itt hagyni, valahogy nem tűnt jó ötletnek, de akarata ellenére, valamilyen módon magunkkal vinni sem, így viszont rajta áll és így Shagu is hamarabb megszikkadhat.
- Menjünk. – bár kijelentésnek szántam, még is kérdés hangzása lett, elvégre nekem Shagu szándéka is számít… heh…