Vörös Bika - Hakre kocsmája

Az ég türkizből fut a tinta kék felé, mintha a sötétség e végső órákban fel akarná falni a világot. A szél is feltámad, sötét, fodros masszává gyűri az odafent oszlani nem akaró, egyre csak növekvő fellegeket. A távol, kint a nyílt óceán felett, villám szánja át a fenyegető fellegeket. Fénye, mint egy torz kísértett fenyegető szemének éles villanása. Megállók, a Banya ujja szinte karnyújtásnyira van tőle. hagyom, hogy a megbokrosodó szél letépje csuklyámat, egyetlen rántás volt csupán és az sem emésztett fel több időt, míg tincseim sokaságát is kikotorja az anyag alól, ahová indulásomkor rejtettem. Köpönyegem fellebbenő szárnyait összefogom és merőn figyelem a sok száz lámpás küzdelmét a viharos széllel, imbolyog minden sárgává fakult arany láng. A vihar ígéretét tekeri körém a vadóc, bukfencet vető szél és túl hideg még, hogy vágyjam a bőrigázásra. Megindulok hát, óvakodva, hogy a törékeny, gondoskodásra szoruló hídról még véletlen se taszítson le az egyik gonoszkodó roham. Egyik sem járt sikerrel, átjutottam, belépve ezzel arra a helyre, ahol még egy magamfajtának sem árt az óvatosság. Szemem megakad az első utamba esősikátor sarkán, egy szempár lidércfénye csillan a sötétben, fenyegetve, éhesen lesve mit is vehet el tőle. Az utca másik oldalára húzódom, most cseppet sem vágyom a konfliktusokra. Apránként elmarad mögöttem a tolvajok és gyilkosok kedvenc búvóhelye, de felfelé haladva egyre több ilyen lesz. Egyszerű utálattal figyelem, ahogy az ételen marakodó patkányok átvágtatnak előttem és a kétlábú patkányok egyike ép most szabadítja meg sorstársát az életétől. Rám néz, kéjes vigyorra húzza a száját. Tudom mit látnak mohó szemei, a tiszta fehér bőrt, az igéző zöld szemeket, a szélben életerős tűzként lobogó vérvörös tincseket és hiába igyekszik szétzilálni a természet esszenciáját, az illat túl friss az ittenihez képest. Nyála kicsordul, letörli, elkenve arcán áldozata vérét is. A csuklya után kapok és sebtében húzom egészen az arcomba, röhögését eltompítja a szélben ostorként csattogó vásznak hangja.
Megdöbbentő, hogy egyetlen egy beszakadó korhadt deszkán múlott, hogy az itt rejtőzködő démonbagázsnak fel nem hívtam a figyelmét. Léptem, sebesen repítenek a célom felé. Nem álltam meg, addig nem míg, meg nem láttam a jellegzetes cégért, a kifüggesztett csontvázat, szarvakkal. Nem az egyetlen fogadóféleség itt, de az egyetlen, ami egy démon kezében van és szereti, ha berendezése egyben marad. Gondolkodás nélkül lépek be az ajtón, ha valami feltűnik, azaz a különbség, hogy itt nem belépéskor mered mindenki az idegenre, hanem majd akkor, ha esélye sincs látni, ki nézi. A söntéshez lépek elsőként, egyenlőre még élvezve a sötétzöld anyag nyújtotta védelmet, azonban a hatalmas, széltében hosszában majdhogynem egy, rőt szakállú, egészen embernek tűnő démon fel nem tűnik.
- Az én legkedvesebb virágszálam. – kurjantja jókedvűen, korsót és bele valami méz illatú löttyöt tölt. Elhúzva a számat, morcosságára, beleszagolok. – Ej! A szebbik felem szagolgasd! Jófajta, magam csináltam, ettől még Bival is kidől…
- Akkor inkább kihagyom! – nyomatékosítva tolom hozzá közelebb a korsót, így nyerve egy kis távolságot a tartalmától. – Ne vedd zokon, de a múltkor is két napig fájt a fejem. Inkább azt mond meg, hogy Hasel visszatért már? – kérdezem, hiszen csak e miatt már négyszer másztam végig az idevezető kellemesnek cseppet sem nevezhető utat. Hagre közelebb hajol, túl közel és nemes egyszerűséggel megragad a köpenyemnél fogva és szinte hangtalanul osztja meg velem a cseppet sem jó hírt. Miután elengedett, én még mélán szemeztem a temérdek üveggel telezsúfolt polcot, majd új korsó került elém.
- Ezzel ülj le, még dolgom van, de beszélni akarok veled. – int az egyik kevés szabad asztal irányába. Magamhoz veszem a korsót, amibe örömömre semmi más nincs, mint tiszta víz, csak ki ne derüljön. Ellavirozom az egyik, az ajtótól lehetőleg legtávolabbi asztalig, ami igazából egy a falba vert deszka és hozzá két szék. Nekem tökéletes lesz! Letelepszem és megválok nem is kissé nedves köpenyegemtől, célzás értékkel a szabad székre terítve, azaz hagyj békén!

A korsó a kezemben, megemelem és a lehető legnagyobbat kortyolom belőle és nem kell csalódnom, most sem, a kiszolgálásban. Tiszta és édes forrásvizet töltött nekem a cimborám, nem mondanám többnek, mint egy szükséges ismeretsége, egy olyan démonnal, akit hidegen hagy a környezete mindaddig, míg a saját hóbortjainak élhet. Nekem megfelel, sokat tud, olyat is, amit egy bizonyos farkas miatt eddig nem tudhattam meg. Cserébe pedig ez eddig nem sokat kellet fizetnem, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy egyszer minden önzetlenségének megkéri az árát. Gondolat fordultával a kocsmárosról a keresett személy felé tapogatóznak gondolataim, tapogatóznának, ha a korsó peremén túl nem tűnne fel valami nagy. Felpillantok, de nem emelem el számtól a nagyobb fajtából való füles poharat és a megfogyatkozott vízből sem nyelek le újabb kortyot. Magas, zavaróan magas jelenlegi állapotomhoz mérten és ráadásképpen a maga nemében elég sötét figurának tűnik. Kéklő tekintetébe tekintek, nem tagadom meg tőle a figyelmeztetés goromba éllel villanó pillantását, de szerencsétlenségemre nem úgy tűnik, mintha ennyiből sikerült volna rájönnie, hogy nem vágyom társaságra. Egyenesen, töretlenül felém tart. Talán élvezi is, hogy alkalmatlankodhat? Nem, biztosan nem. Ez pedig amolyan reménykedj csak barátocskám és aztán ocsúdj, hogy bezony’ igen csak bilibe lóg a kezed. Lógott is, ahogy szembesültem rögtönzött helycserés támadásával, a köpeny a székről az asztalra, ő pedig a megüresedett székre telepedett le.
- Már nem, ugyebár? – kérdezek vissza epésen, de egyfajta elégedett mosollyal miután a kelleténél valamivel határozottabban csaptam a korsót az asztal lapjára. Még nem engedtem el a pohár fülét, puszta óvatosságból, nehogy a sajátja után az enyémet is benyakalja. Titkon, azaz nem is olyan nagyon titkolva, kárörvendő tekintettel kívánom, bár belefulladna abba, amit éppen nagy mohón dönt magába. De, van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz ilyen szerencsém. Kénytelen leszek egy darabig a tolakodó idegen társaságát élvezni, mint egy a higgadtság fejében, kortyolok a hűs vízből, lényegében eltűntetve az utolsó cseppet is belőle. Az üressé lett korsót pedig valamivel barátibb’ módon teszem le és hagyom az asztalon.
- Miért ide jöttél, ha az emberek szokványos italaira vágysz? – kérdezem szemrehányóan, hanyagul az asztalra könyökölve. Egyenlőre csak egy kézzel teszem, a másikkal ugyan is még teendőim akadtak. Összevadásztam a lehető legtöbb tincset és a vállam elé húztam, az elcsípett tetemes tömeget. Jobb, ezerszer is, a vörös szálakból fel-felszálló virágszerű illat, mint a fogadó áporodott test és alkohol szagának osztatlan sikert nem alkotó egyveleg.
– Kalandot keresel, netalán egyszerűen nem tűrték a városban a kifinomult modorodat? – csipkelődöm, ha már ide ette a fene. Ártatlan baráti hangot ütök meg, nem veszem a fáradságot, hogy békés mederben tartsam esetleges társalgásunk. Most nem vagyok a városban, nem kötnek Maluqa szabályai. Rászegezem ellenséges pillantásom. - Vagy szimplán nincs valami rendben a fejeddel? – azért meglep az érdeklődés, ami kiérződik a hangomból. Kik is járnak ide? Számkivetettek, szökevények, körözött bűnözők, bérgyilkosok … és felbérlőik. Ő vajon melyik?

Mik vannak! Hitetlenkedve nézem, ahogy felmagasztalja az italt, ami ezen a helyen hiánycikk és én nem állom meg ennyivel. Ájtatos szemekkel nézek rá, már-már várható, hogy a tüzes víz védelmére kelek és addig tüntetőleg nem fogyasztok semmit, amíg elő nem kerül valamelyik városi csempészszállítmányból. De ennyi örömködés már is túl soknak tűnik, ezért hátra dőlők a székben, oldalra biccentett fejjel és egy legalább egy olyan lelkes grimasszal az arcomon, mint akinek épen a körmét tépik le. Nem, a világért sem mondanám, hogy mennyire nem érdekel, főleg, ha kimutathatom.
Szavai között még is akadt valami, amire felfigyeltem. Óhatatlanul is megragad egy olyan szó, mint a kevert, főleg, ha z is nézzük, hogy én is kevert vérű vagyok. Azonban, csak azoknak a szájából hangzik ilyen természetesen ez a szó, akik Alcarisból valóak. A lehetőség nyitott, hiszen rajtam kívül is sokan mások cseppentek csak úgy ide és ez bánatomra kíváncsivá tesz. Tényleg onnét pottyan ide ez az égimeszelő? Az pedig egy cseppet sem tesz boldogabbá, hogy rendel még magának. Tegye! Persze, csak akkor ne az én asztaltársaságomat élvezze! Eme, ha tetszik, mondhatjuk úgy, ellenszenvet, nem is tagadom meg tőle. Utálkozva nézem az asztalra kerülő poharát, egy kicsivel távolabb tolva a sajátomat és felé is vetek egy szemrehányó pillantást. Reménykedem, hogy nem érti félre. Még csak azt kéne, hogy baráti ellenségeskedésből meghívjon egy korsó bármire. A hideg is kiráz a puszta gondolatra is, el is igazgatom az ingujjak redőit, lehúzva, egészen addig, ameddig érnek.
- Pedig, megérte volna, most wiskyt iszogathatnál valami sokkal ínycsiklandozóbb helyen. – kacérnak nevezik azt a pillantást, amit rá vetek, mint egy zsigerből reagálva arra a fél szemhunyásra. Álszentek szövetsége, hiszen érződik a mondat végén, ott lett volna, hogy akkor én most magam üldögélnék, de hét. – Bár .. – előrébb hajolok, felpillantva az éppen befutó pincérre, akit megismerek és ő is megteszi a maga felismerését. Kilöttyintve egy keveset a friss rendelés tartalmából teszi le a korsót. Nem kér elnézést, itt amúgy sem szokás, de a fizetést sem vár, inkább távozik. – Nem segített volna az sem. – utalok megjátszott okoskodással arra, hogy hiába állt volna sorba újra és újra, akkor is olyan lenne, mint most. Egy egyre kellemetlenebb szálka a tenyeremben!
Felkönyökölök az asztalra én is, közelebb osonva egy kicsit hozzá is, kézfejemnek támasztom arcomat és csak nézem. Titkon élvezem ezt a kicsit tűzrőlpattant beszélgetést, aminek, ha nem ügyelünk csúnya vége is lehet. Kevésbé titkolva viszont, kibújik belőlem a mindig megfegyelmezett démon, tekintetem elsötétedik és a kiismerhetetlenségen mellet, semmi jót nem ígér.
- Ha azt te ésszel felérnéd! – sajnálkozni tudok újfent, ám ez úttal ezt egy negédes mosoly kíséretében teszem. – Talán te magad is tudod, hol teremnek hozzám hasonlók? Vagy lehet, hogy nem? – a világért sem segíteném ki, meg egy tetemes terhet jelentő tekintet perzselését is érzem. A fogadó másik sarkába tekintek, ahol a függöny mögül e hely ura és parancsolója figyel, figyelmeztetve, hogy mit és kinek a füle hallatán mondok. Na, nem engem félt, csak az ő kicsikéjét.

//megölöm! "piroska"? XD de ceretem *.*//

Sajnálkozva bólogatok. Nem, valóban nincs mit tenni. Pedig, egy jelentéktelenül rövid ideig meg volt annak a reménye, hogy a múltkor is pórul járt felszolgáló, most sem talál hidegvérű vendégre. De, de egyszerűen elképesztő, ahogy morgolódása egyszerű ivásba fullad. Ennyi? Csalódott vagyok, azt hiszem ez a legjobb szó rá és nem is tehetek mást, mint lyukat égetek szemrehányó pillantásommal a hátába. Biztos érzi, mert bajt szimatoló patkány módjára iszkol a vastag fából faragott pult védelmébe. De, egy korsó teljes valójában betolakodik a képbe és állítani merem, hogy éppen egy hajszál fele hiányzott, hogy ölembe ne löttyenjen egy kevés a tartalmából. Nem hőkölök hátra, de azért kiegyenesedem.
- Nem! – tiltakozom, amivel nem lenne baj, de túlságosan őszintén. – Nincs az a kincs, amiért egy korsón osztoznék veled! – továbbra se lohadt az őszinteségem, bár ez egy kicsit szemrehányóbb hangnemet kapott, mint az első nekilendülésé. Már iszik is, mintha kitikkadt volna, mert ottfelejtette magát egy sivatag kellős közepén egy jó esztendőnyi időre és nem állt más a rendelkezésére, mint a tiszta, édes víz. Szereti, azt meg kell hagyni és engem sem zavar, ahogy a kortyok alatt nyakát figyelem és mikor végre megválik a korsó szájától, vándorol csak feljebb pillantásom. Kíváncsiság, rövid életű átélése annak az „élvezetnek” aminek ő hódol? Valami hasonlóra számítottam a szemeiben, de nem vagyok benne biztos, hogy ilyesmibe botlottam. Elmosolyodtam, egy kicsit mozdítva csak meg a fejem, ahogy visszakönyökölve rendezem tartásomat.
- Mm, szeretnél rejtélyes lenni? Vagy szimplán bosszantva valakit a sárga földig inni magad? – nehéz megválni kék szemeinek marasztaló, rejtélyeket dédelgető tükrétől, de elpillantok mellette. Mozgás, nem hirtelen és nem is lassú, de pont elég volt arra, hogy felkeltse a figyelmemet. Ismeretlen alakok, összesúgnak, egy akad köztük, aki vagy nagyon bátornak hiszi magát, vagy többet ivott már, mint alkalmatlankodó asztaltársam, mert felén lendíti kezét. Önkéntelenül is megfordul a fejemben a gondolat, csak nem hangosak voltunk? Kizárt, a termet zsivaj árasztja el, a szavak összekeverednek és sajnos, lassan kell az a közelség, amit egy baráttal bármikor vállalnék, de egy idegennel.
- Ohó, csak nem bók akart lenni? – tudok ám én édesen is mosolyogni, most egy ilyet kap őszinte csodálattól csengő álságos szavaimhoz. – Ki sem néztem volna belőled. – hitetlenkedem. Egy kicsit közelebb hajolok, eltűrve fülem mögé az előresurranó tincseimet miközben végighordozom alakján tekintetemet, szemérmetlenül. - Egy ilyen vén kecske is megnyalná még a sót. De, rossz helyen próbálkozol, nekik ott talán nagyobb sikerrel adhatnád a csábítót. – mutatok jobbra, ahol két igen enyhén öltözött hölgy éppen most lép fel a fogadó legnagyobb asztalára és kezdik meg a fantáziát megmozgató táncukat. Dob kíséri őket és temérdek érme, amit gömbölyded csípőjük köré kötöttek. Én viszont a férfire emelem tekintetem, hiába mutattam azt, hogy szánalmasnak tartom a látványát, az igazság viszont az, hogy ha a puszta, nyers erő döntene kettőnk között, akkor bizony nem kis bajban lennék és talán ettől válik pillantásom zárkózottá.

Elhúzóm a számat, nem hogy italt, de semmi mást nem kénék tőle, de úgy látszik, ezt kettőnk közül csak én veszem észre. Érdekes kívánság fogalmazódik meg bennem, mert szívből arra vágyom, hogy a korsója még véletlenül se folyjon ki. Ennek igazán egyszerű oka van, amíg iszik, addig csendben van és véletlenül sem képes olyan dolgokat kimondani mit..
- Chibi chan? – húzom fel a szemöldökömet, igen-igen, hogy esne a balta élesebbik fele a fejére, nem értem. Ettől az apróságtól eltekintve viszont nem éppen hízelgőnek hangzott és ami bosszantóbb volt, hogy kék tükreinek csillogásában tisztán látszott, hogy nagyon is élvezi a helyzetet. Hát, már csak azért sem adom meg az örömöt neki. Közelebb jött, én pedig nem teszek semmit annak érdekében, hogy távolabb kerüljek tőle, inkább látványosan megvonom a vállam. Megbánom, persze hogy, de egy halk kacajjal el tudom tüntetni a grimaszt, amit a váratlan mozdulat szült. – Óóh, hát észrevetted? – félrebillentem a fejem. – Azt hittem, hogy jobban titkolom. Azóta szeretnék többet tudni rólad, mióta beléptél. Honnan jöttél? Mit szeretsz, a whiskyin kívül? – lopok egy kis távolságot kettőnk között, míg unott hangon érdeklődöm. Ha mást nem gazán hajlandó felfogni, azt viszont értékelhetné, hogy képes voltam zökkenőmentesen átlépni azon, hogy pöttömnek szólított. Most tényleg? Komolyan képes volt kimondani? Legyintenem kéne az egészre és jó hangosan kiröhögni, aztán elkiáltanom magam, hogy ez az ember, azt hiszi egy ujjal bármelyik démont kisöpri a világból. De a fogadó hangos békéjét nem kívánom vérontásba fullasztani és Hakre bizalmát is csak elpocsékolnám, pedig még nagyon is szükségem van a kapcsolataira, a tudására.
- Lehet, hogy már is a fejedbe szállt az itóka. – kárörvendően mosolygom rá. Valóban, olybá tűnik, egy kicsit gondot okoz nyelvének a szavak tiszta formálása és mintha fogai kalickája sem lenne elég széles, de ezen túl, valami ilyesmi és egy kicsit több. Mintha magamat hallanám vissza, csak más hangon és más nyelvet beszélve apró bukdácsolásokkal. – Köszönöm egy apa is bőven sok volt… - nem kell befejeznem, mert a modortalan úr figyelmét lekötötték a ringó csípők. Méltatlankodva szusszanok, majd újra elnézek mellette, most könnyebb, főleg, hogy hátrébb húzódok, kényelmesen nekidőlve a szék támlájának. A kocsmáros hatalmas alakja vet árnyékot a teremre, kezében szintén nem kisméretű tálcát lavíroz, egy pillanatig fellélegzek, értem jön, hogy beszéljünk. Készülök az indulásra, meg is áll az „asztalunknál”, de széles mosollyal az arcán lecsap a falapra egy újabb korsót.
- Erre a vendégem vagy colos! – most várnám, hogy magával int, de egy újabb korsót tesz az asztalra, meglepő figyelmességgel tolva elém. Értetlen pillantásom egy pillanat alatt jókedvű nevetésre fakasztotta az igen csak méretes démont, aztán a kezét nyújtotta. Vetettem egy lesújtó pillantást az asztaltársamra, mintha ő tehetne arról, hogy még maradnom kell, majd természetesen Hakrera sem barátian néztem, miközben azért nyúltam, amit a kezében tartogatott.
- Hajtsd fel pajtás! – a sötét színű fiolára pillantottam. Hát persze! Rögtön! Abban a szent pillanatban vágtam volna utána a leginkább méreget, mint gyógyírt rejtő fiolát, de nem. Kiszabadítottam az üveg szájából a dugót és lenyelt undorral hajtottam fel, hogy rögvest rávethessem magam a tiszta vizet rejtő korsóra. Kiittam, egy húzásra, mintha az életem függött volna tőle. Kicsit sem érdekelt, hogy figyel e a „colos”, kinyújtottam karjaimat az asztal lapján és mint aki rosszul van a fejemet is a lapra hajtottam.
- Ááá, hogy én mennyire utálom..lak. – kis korrekcióval, de csak sikerült kicsúsznia az őszinte véleményemnek, ám, hogy az kinek szól. Kinek is szól?

Tudtam? Nem fogalmam sem volt mi fog következni. A szer erősebb volt, mint a múltkor felhörpintett és csak most, hogy túl vagyok az ízlelés folyamatán, érzem a különbség mértéket. Nagy, ha nem hatalmas. Végigmarta a torkomat és most, az árként lezúduló víz nyomán is, még mindig érzem égetését és ebben csak annyi jóság adódott, hogy a gyomromat nem piszkálja. A világ azonban hirtelen nagyon színes lett. Le is hunyom a szemem, ahogy a temérdek fáklya egy-egy különálló nap fényességével igyekszik megvakítani. Egy pillanat, nem több, míg arra gondolok, hogy megmérgeztek, de most komolyan? Egy hozzám hasonlót természetes méreggel aligha lehet kiiktatni. Hehe, egy még is van, de erről hallgass!
Miután kinyögöm a „bánatomat”, morcosan érint a felcsattanó hahotázás és nem értem miért nem lehet, legalább ezt, komolyan venni. Lesajnálóan ingatom a fejem, hogy megállapodjak a kegyetlenül röhögő alakon, grimaszolok és néhány élces he-he-hével csatlakozom hozzá és aztán hagyom a bánatba. Bár, érdekes lenne megfigyelni, hogy „mr. túl idős hozzám”  milyen ütemesen veri alkatrészeire a saját térdét. De, lehet ildomos volna közölni..nöm vele, hogy egy öles szakadéknyival jobban érdekel valami más. Az üres üvegcse. Majdnem megszökött előlem, ahogy suta mozdulattal feldöntöttem, a korsóval egyetemben, de azt nem fogtam meg. Nincs is az asztalon, körülnézek, naná hogy. Biztos megszökött nehogy megint vizet töltsenek bele, hihi. A sötét, kicsiny, bűvös fiola vaskos falát figyelem. A fények eltompulnak és megcsúsznak rajta, színkavalkádnak tűnik, pedig csak aranybarna és valami vörös árnyalat kell életre felszínén, de az alakok! Na, azok! Az a kevés pár amúgy sem szépséges arc, ha lehet, még rondábbá válik, ahogy eltorzul sejtelmes visszfényük rajta.
- Egy szabad ágyam még történetes akadna. – hallom a közeli távolból, vagy a távoli közelből? Megvonom a vállam, hallom és kész, de amit, az nem igazán nyeri el tetszésemet. Az én szobám fölös üres ágyát csak ne ígérgesse oda senkinek, főleg a mellettem strázsálónak ne. Felemelem a fejem, morózusan pillantok előre, csak úgy bele a Nagy Világba. – Ágyast pedig, ha eleget fizetsz, bárhol találsz. – bólogatok. Ez nem csak itt, a városban is így van, egy kis pénzért mindenki mindenét odaadja. Az új keletű hahota viszont irritál, messze nem olyan kellemesen mély dallamú, mint a kékszemű, saját bevallása szerint jóképű. Jóképű? Hát, jól képen kéne vágni és már is jó vágású lenne! Ez, de vicces. Még nevetek is rajta, csak úgy magamnak, meg.. na jó, egy kicsit neki is, amolyan nyeglén.
- Hé, idegen! – én? Ja, nem, hanem a „colos”. A vigyorgó alak kivillanó foghíjas mosolyából valami kárörvendés félét vélek kiolvasni.
- Ő sem szeret téged! – közlöm szárazon, közel húzódva az asztalhoz, természetesen feltápászkodva róla, azzal a szándékkal, hogy megütögetem a vállát szegény flótásnak.
- Hallottál már a nimfákról? Náluk már csak a rókák gyönyörűbbek. – miért néz rám? – Vidd a kölyköt! Olyat mutat, hogy többé nem is kell egy földi asszony kegye sem! – ez rám kacsintott? És, és ÉS? Mit akar azzal, hogy nem kell? Nem értem, de dühös vagyok és a levegőbe emelt kezem végül támaszra talál. Langymeleg, enyhén nedvesnek tűnő, nem túl durva tapintású az anyag, ami alatt valami határozottan „emberszerű” lapul. Izmok? Ne már! Oldalra tévelyeg pillantásom, kezemet ugyan is asztaltársam karján találom meg és ez olyan megdöbbentő erővel ér, hogy vissza sem rántom, csak nézem, először a ruhájába markoló ujjaimat, aztán őt, a tekintetét keresve.
- Nincs azaz isten! – tiltakozom hűvösen, igen, késve, de felfogtam a dolgok tényállását.