Tavaszi tölgyes

/kis prológus/

-Én már nem igazán tudok neked többet tanítani, gyermekem.- mondta a hatalmas aranysárkány, miközben szünetet tartott vacsorája közben. A sült kecske finom illata belengte az egész barlangot, és már én is kezdtem megkívánni. Már vártam, anyám mikor jön be a barlang nyílásán, hogy szóljon, otthon is kész az étel. De nem jött; sem ő, sem apa. Egyedül voltam Laosol bácsival a barlangjában, ahol mindennek régi szaga volt. A szépen kicsinosított főterem kupola alakját ő maga vájta ki még fiatal korában. Onnan beljebb pedig az alvóhelye volt egy külön teremben teli kecskefejekkel, amik nagy része már csupán csont volt, vagy már csontlisztté őrlődött a súlya alatt, amikor ráfeküdt. A szarvakat mindig egy külön helyen gyűjtötte, nehogy a koponyákhoz keveredjenek és szúrják, miközben alszik. Öreg volt már. Megtette, amit tőle kitelt, és ide vonult vissza valamivel több, mint ezernyolcszáz éve. Azóta szinte nem is vett fel emberi külsőt, nem volt szügsége rá. Csak velünk találkozott, szinte ki sem mozdult a barlangból; nem volt szügsége rá. Enni hoztunk neki, ő pedig tanított engem, amíg a szüleim egymással foglalkoztak. Sok idejük volt rá. És így gyűlt fel az a soj kecskefej ott hátul.
De ezt miért mondta? Mondjuk sok éve tanított már, de mégsem érzem úgy, hogy mindent tudnék. A régi meséiben szokott említeni idősebb sárkányokat, akik már akkor kecskéket ettek, amikor ő még csak tojás volt. Azt mondta, hogy azok a sárkányok félelmetesek és hatalmasak, tahát könnyű megtalálni őket. Azt is mondta, hogy egy ilyen idős sárkány száz olyannal is elbánna egyetlen farokcsapással, mint az apám. Sokat lehetne tőlük tanulni. És ekkor kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
-Akkor elmegyek, és megkeresem az idős sárkányokat, akikről beszélt, Laosol bácsi. Holnap útra is kelek.
-A szüleidnek mindenesetre szólj, hogy elmész. A végén még azt hinnék, hogy megettelek.-visszhangzott Laosol mély, de bársonyos hangja a falakról, majd utána hangosan felnevetett. Én is vele nevettem, hiszen eddig több ezer alkalma lett volna rá, oka is nem kevés; ő mégis soha egy pofont nem adott. Akkora szíve volt, mint ő maga. Amíg nem szólt, csak ültem a helyemen vele szemben, a földön. Aztán, amikor újra visszhangzott a terem, mert azt mondta: "menj haza, aztán jó utat, sok sikert!" felálltam, majd mélyen meghajoltam köszönésképpen. Végül sarkonfordulva kiszaladtam a barlangból, és hazasiettem. Mivel senki nem figyelt, levettem gyorsan ruhámat, és sárkánnyá alakulásom után az övvel odaszíjaztam a csuklómhoz. Átrepültem a mi hegyünkre, majd gyorsan visszaváltoztam a sziklaplató szélén, a barlang nyílásánál. Odabentről éppen lépett volna ki anyám, hogy hazahozzon, amikor meglepődve látta, hogy már megérkeztem. Elmosolyodott, majd karmos kezeivel felvett a hátára, és bevitt a mi barlangunk belsejébe. Mi is megvacsoráztunk, majd miután mindannyian végeztünk, el is mondtam nekik, mit szándékozok megtenni.
-Laosol bácsi saját elmondása szerint már nem tud tovább tanítani engem, és arra jutottunk, hogy meg kéne keresnem azoknak a sárkányoknak az egyikét, akikről az egyik régi könyvéből olvastunk. Ő biztos tudna sok érdekes dolgot mutatni. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, de mindenképpen meg akarok találni legalább egyet. Elengedtek?
A vártaknál sokkal megértőbben reagáltak kérésemre, mivel egyből beleegyeztek. Szerintük: -Elég nagy vagy már ahhoz, hogy vigyázz magadra, hiszen tíz hónapja nem sérültél le egyszer sem, és már a saját vacsorádra való kecskédet is magad fogod. Bizosak vagyunk benne, hogy boldogulsz majd odakint azzal a sok tudással, amit ez alatt a sok év alatt megszereztél. És tudjuk, hogy még ha meg is tiltanánk neked, hogy elmenj, te annál inkább vágyakoznál, hogy elérd azt, amit szeretnél.
Valahol megnyugtató, ha ott állnak mögötted a szüleid, és ha rossz döntést hozol, le akarnak beszélni, vagy megakadályozni. És persze támogatnak minden olyan cselekedetet, ami a javadat szolgálja. Ezzel a tudattal mentem el saját kis barlangocskámba aludni, majd amikor felébredtem, egy könnyfacsaró búcsú után útnak is indultam, hogy keressek magamnak egy új tanítómestert.

/prológus vége (~Végre, kezdődik az igazi kaland.~ Már várjátok, mi?)/

Több hónap után, mikor már a hó is elolvadt, egy domb tetejéről néztem végig  a környéket. Körös körbe göcsörtös tölgyerdő emelkedett, és a fűből kirívó színes virágok hírdették, hogy itt a tavasz. Nagyot szippantottam a virágportól édes levegőbe, majd leültem a földre, és pitypangokból koronát készítettem magamnak. Ezután leballagtam a dombról, hogy ivóvizet keressek. Bő egy órányi séta után a tölgyerdőben fűzfákat láttam, ami mindig azt jelenti, hogy valahol víz van a közelben. Oda is értem az egyik terebélyes öreg fűz tövébe, és éppen léptem volna ki az ágak függönye mögül, amikor egy furcsa dolgot pillantottam meg a túlparton. Egy szépen összecsomagolt útifelszerelés árváskodott a fűben. Tehát valahol a közelben kellett lennie a gazdájának; viszont nem láttam senkit. Gondoltam várok egy kicsit, és a fűzfa ágai közül kilesem, ki lehet az, aki rajtam kívül erre jár. Reméltem, hogy nem kell majd órákig várni, addig is hallgattam a madarak csiripelését, és a kis fűben szaladó rágcsálók futkosását, a békák brekegését, és a rovarok halk döngicsélését. Kellemes kis muzsika a füleimnek, hát kedvem támadt dúdolni hozzá valamit; ami eszembe jutott. Nagy önnfeledtségemben pedig már-már el is felejtettem, miért is voltam a fűzfának támaszkodva, és miért figyeltem időröl időre a túloldalon lévő batyut.

/Igazából, annyira nem /

El kellett mennem egy kis időre. Nem akartam, csak gondolkodni. Tudtam mi vagyok, hogy mi kellene legyek, és hogy kell tennem valamit. Valamit, valamit, de mit? Nem fedhetem fel magam, de vezetnem kell a népem... És a Fátyol...
Ahogy ezeken gondolkoztam, elterülve a fűben egy fűzfa árnyékában, egy közeledő testvér jelenlétét. Nem tudhattam, mik a szándékai, így hát el akartam rejtőzni. Az Ötödik segítségét kérve elmerültem a fűzfákban, és távolról hallottam az ősi éneket. Csak foszlányokat. Nem akartam a Forráshoz eljutni, csak elrejtőzni egyszerű, kutató szempárok elől, és elfedni jelenlétemet. Hatalmam újabb módokon való használata könnyebbé vált így, hogy tudom, ki vagyok, talán az Ősi Tudásnak lehet köze hozzá. Esetleg valódi hatalmam egy foszlánya? Ez utóbbit nem hiszem. Habár, nem vagyok biztos benne... Még mindig minden olyan furcsa, nehezemre esik megszokni. Az a sok elműlt, letelt és félbeszakadt élet...
Ahogy közeledett a testvérem (nevezetesen egy csillagsárkány), kiszúrt valamit. Egy útifelszerelést. Nem is igazán tudom, hogy kié lehet, de nem volt az enyém. Mindenesetre a lánnyal törődtem, mivel az volt. Egy lány. Egy... fura lány. De csak olyan általánosan fura, csillagmércékkel nézve feltűnően normális. Vörös jelekkel volt telerajzolva... Rúnikus jelek, a hatalmát tartják kordában? Mit tehettek veled, testvérem? Ahogy letelepedett, és a batyut figyelte, nekiállt dúdolni. Csak úgy, a természet hangjára. Hasonlított egy régi-régi dalra, amit még soksok élettel ezelőtt hallottam...
Ahogy megjelentem a fűzfa mögött, melynél letelepedett a lány, énekelni kezdtem vele. A dallam adott volt, kicsit eltérő, de kijavítottam a megfelelő részeknél. Régi-régi nyelven, nem is értheti már, mit, de énekeltem neki. Így mutatkoztam be számára.

/Ne legyél ennyire negatív (kivéve, ha AIDS-ről van szó)!/

Hagytam, hadd töltse el lelkem a természet éneke. Olyan jó volt így ébren álmodni, teljesen más, mint amikor azok az éber álmaim voltak, netán lesznek. Hármas és kilences ütemek váltották egymást, akár a szívdobogás. A dallam viszont soha nem volt ugyanaz, mint ahogyan az életben sincs két egyforma pillanat. Semmi sem zavart, semmi nem létezett azon a dallamon kívül. Aztán egy másik lélek jelenlétére lettem figyelmes. Nem volt különös elsőre, hiszen éreztem, most ő is összhangba került a természettel; vagy mindig is úgy volt. A hangját is hallottam, mintha kitalálta volna a gondolataimat, ahogy bekapcsolódott a dallamba. Nem zavartam meg azzal, hogy abbahagyom a dúdolást, vagy felé fordulok, esetleg ránézek. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, most rögtön el tudnék szakadni mindentől. Aztán, ennek a pillanatnak is vége lett, mert véget ért a dal. Nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam szemeimet, és a másik lélek tulajdonosát kezdtem el vörös íriszeimmel keresni; viszont nem láttam előttem. A hangot a fa másik oldaláról hallottam, így ülésből négykézlábra helyezkedve másztam elé, majd újból leültem a fűbe, immár szemben vele. Ránézésre egy egyszerű fiúnak tűnt, mégis, érződött a kisugárzásán, hogy nem egy hétköznapi erdőjáró. Ő is régóta úton lehetett. Nem tudtam hirtelen, mit is mondjak, hiszen nem tudtam, ki is ő, honnan jött, vagy mit akar tőlem. Csupán halvány sejtéseim voltak, mert nem éreztem tisztán a lelkét; olyan... kusza és zavart volt, de még így is éreztem azt, hogy sokkal, de sokkal hatalmasabb, mint bárki, akivel addig találkoztam. Szemeimmel már nem is a külsejét néztem, hanem próbáltam kikutatni, az előbbi kérdésere a választ; azonban nen jutottam semmire, nem tudtam kiigazodni rajta. Így a hagyományos módon kellet ezeket megtudnom, úgyhogy megkérdeztem.
-Szia! Hogy kerültél ide? -Annak ellenére, hogy voltak fenntartásaim a tegeződő hangnemmel kapcsolatban, mégis így szólítottam meg, hiszen külsőre nem tűnt idősebbnek nálam. Amíg vártam, hogy szól-e egyáltalán valamit kicsit megigazítottam fejemen a pitypangkoronát.

/megérzés, hogy kicsit sokáig fogom fogdosni azokat a virágokat, lehet el is rohadnak, amíg válaszolsz/