Sárkányok Völgye

Hűvös szél fújt, áthatolva, de maró hidegét elhagyva a védvonalon, amit sárkányok tökéletes mágiája hívott életre. A vad vidék, legvédettebb szegletében, az örök tél ölelte tájak rejtekében, mint a testet tápláló szív, élettől telve, zsongó, örök tavaszba öltözve tárul a kíváncsi szemek elé a völgy. Számító, eltökélt. Ez izzik a kihűlt ezüst szemekben, pofája nem mesél arról, ami a puha hófehér bunda alatt munkálkodik. Gyorsan terjednek a hírek. Egy szál, ami az ő életéből fogant és sosem vált el tőle, most, elszakadt. Gyászában pedig még a fekete sárkány sem hagyja nyugton, kemény munka volt levadászni az összes hírt hozó madarát. Nem fogja hagyni, hogy évek kemény munkája éppen most, a cél előtt vesszen kárba.
A völgy különös, sötétbe burkolódzó, de itt-ott tündérfényben fürdő szegleteit már megannyiszor bejárta pillantásával, hogy odamérhesse a hágókon, életet követelő meredélyeken felkapaszkodó hordájának tagjait. Már nincs sok hátra. Perhasan az égre emeli a tekintetét. Milliárd csillag pislákon, egyre jobban hunyorogva, tömegével fogyva arról a mélyfekete vászonról, mely a Hold palástja. A csodás telt alak ártatlan fehér színét sárgává színezte a változás, már éppen csak kilátszik a távoli horizont síkjából.
- Holdisten, emlékszel még arra a napra? Amikor gőgödben elvetted a démonok minden okát, hogy békében élhessenek a halandók oldalán, erre emlékszel? … - A róka félrefordította fejét, ahogy mind kevesebbet látott a megszólított szimbolikus alakjából. – Én emlékszem. Itt vibrál előttem, miként vált üressé az éjszaka és hogy szakadt fel a holtak világát távol tartó fátyol, arra mily réveteggé vált minden tekintet álmok nélkül és felejthetetlenül izzik bennem, hogy hunyt ki elmémben az értelem.
- Apám? – Félszegen lépett közelebb és közelebb a nőstény róka, leplezve zavarát, amit a hallottak keltettek. Nem rettent meg a gyilkos pillantástó, engedelmesen simult hozzá, alárendelve magát a kényének és kedvének. Jó leány. Ért és nem csak okos. Perhassa büszkén fúrta fejét a másik makulátlan bundájába, meglökve, kényszerítve, hogy szegje fel a fejét, büszkén. Leánya engedelmeskedett, szemei lassan kikerekedtek, ahogy a közelebbi csúcsokon torz alakok éteri testén megcsillant az utolsó fény.
- Próba lesz ez az istenek számára. Betartják e fogadalmuk, vagy megszegik... Készülj! – Perhas szavára leánya elengedte alakjának  fizikai valóságát, valósággal úgy tűnhetett ezüstből öntötték szikrázó alakját, amely lassan leveszett a mélyülő sötétsége. – Legyek rád büszke! – Búgta negédes hangon Perhas, leánya rá pillantott, nem kellett szót ejteniük. Túlságosan is hasonlítottak egymásra, hogy tudják, veszteség érte őket, ám a bánat nem ütött rajtuk sebet és a szégyent sem kell elviselniük, mert legalább halálában hasznos volt vérük elveszett köteléke.
A Hold lebukott a mély sötétségbe és magával rántotta az összes csillagot, a Koronás Nap pedig még nem járt elég magasan, hogy pírral hasíthassa meg az ég alját. Hajnal előtt, az utolsó óra, a legsötétebb. Szörnyek ébrednek meg ilyenkor, minden rémmesében feltűnik e motívum, de most a rémek valóságosak. Hangtalan érkeznek, a föld felett járva, nem kavarva fel a nyugvó port és nem érintve a levegő szertelen, szószátyár áramlatait. Egy-egy gyorsan tovatűnő színes csillanás mutatta csak meg a vonuló vadak szemnek idegen alakját. Egy démon csupán addig tűnik valamihez hasonlíthatóvá, míg maga is úgy kívánja. Farkasok, medvék, sasok, rókák, a nagymacskák színes palettája és sok-sok más faj képviselői vonultak fel, de mind maguk mögött hagyva állati alakjaikat, abban a testben pompáztak melyben kegyetlen munka árán lehet csak kárt tenni.
A sárkányok óvatosak, sosem volt jellemzőjük a hanyagság és most is akad nem egy figyelő tekintet, olyanoké, akik készek saját életüket másokéiért adni. A derék őrzők között akad olyan, aki már érzi a bajt és fészkelődik rejtekhelyének biztonságában. Hiába szippant minden kíváncsi orr a levegőbe, abból csak a tavasz, zsongó illatait érezni csupán. Hiába tárják ki érzékeny fülük kapuit, csak az éji vadak, és az erdő suttogó neszei folynak egybe. Az érzék, csak az átkozott állati ösztön rémisztgeti őket és minden sárkányt, még az egészen kicsiket is kelteget. Egy gyermek, ki ijesztő álmából ébredt látja meg először a démonokat, néma rettegése halált hozott egész családjára. Nem harc vette kezdetét. Mészárlás volt. Megfoghatatlan agyarak és karmok csaptak le a szendergőkre, nyakon tépve fel a pikkelypáncél mögé rejtett ereket. Nem kegyelmezett egy sem, fiókáját védő anyát és sírásra fakadó gyermekének sem. Maroknyian lehettek, azok, akik megpróbálták felvenni a harcot és menteni a menthetőt, ám a sárkányok bölcs szava most mit sem ért. Ősi sérelemért vesznek revansot azok, akiket az egyik fő istenség szeszélye bolondított meg, elvéve szabad akaratukat és a sárkányok korábban ugyan ilyen kegyetlenséggel mészárolták le a démonokat, mindezt egy olyan nép érdekében, aki mára megtagadta őket. Sőt, ha tehetnék, vadásznák a sárkányokat, hogy dicső trófeaként, a kandallójuk fölé akaszthassák koponyáikat.
A Völgyet eluraló sikolyok, fájdalmas kiáltások, feltörő lángcsóvák és mélyről jövő, dübörgő üvöltések lassan elhaltak és végtelenül nagy csend telepedett a fák közé. Mintha semmi sem mozdulna, de a démonok nem olyanok, mint más létezők. Nem sietnek, időt hagynak arra, hogy eltakarítsák azt is az élők sorából, akiben még pislákol az élet lángja. A jelenlévők közül csak egynek nem tapadt sárkány vér a „kezéhez”, Perhasan az egészet a legmagasabb csúcsról nézte végig. Még most sem környékezték meg az érzelmek, elméje már a következő eseményeket szedte tervszerű rendbe. Ez még csak a kezdet volt, elfordította fejét, dél felé tekintve végre hagyta, hogy győzedelmes viccsora hírül adja a világnak, Zuhatagvárosnak. Egy lépéssel előrébb jár, mint azok, akik meg akarnák őt fékezni. Hezitálás nélkül indult meg, az idő elérkezett, hogy visszavonuljon. Mennyi lehet még hátra, talán csak órák, míg délről és Asfalot még el nem fogott hírvivő madarainak köszönhetően megjelennek itt más sárkánytörzsek harcosai. Felesleges, veszteséggel járó konfliktus lenne. Falkájának tagjai hamar követték őt, bár Perhasan tisztában volt vele, hogy nem másnak köszönhető ez, mint a sort záró tökéletes gyilkosnak, a leányának. Akit később és jóval távolabb magához intet, míg a falka nagyja északnak vette az irányt, addig a többi szétszéled, ők pedig dél felé indultak.

Meghasadt az ég. Gyönyörű bíborba öltözött felhőket terelgetett a szél, vad iramától pedig hamar kifakultak, de az éj maradéka még nem engedte, hogy bársonyos fehér foltokban ússzanak az ég tengerén. Szürkék voltak, gyászosak. Talán a magasban lakó szilfek döntöttek úgy, inkább szétfújják őket és gyúrnak másikat. Nem tudni. A kitisztuló égen azonban szabadjára hasíthatott át a fény, mint mindig a keleti nagy hasadékon ömlött be a völgybe. A táj megváltozott. Haldoklott. A pusztító hideget mágia tartotta vissza, amit sárkányszívek melegsége táplált, de most, már egy sincs, ami a tavaszért dobbanna. Kicsavart fák, szálkává aprított törzsek és temérdek hatalmas test. Feltépett sebeikből még mindig szivárgott vérük, mely mocsárrá áztatta a valaha virágos réteket. A hímek, mintha mind elsőként estek volna áldozatul. Egészen olyan képet festenek, mintha nem is idegen hatalom rontott volna rájuk, hanem az őrülettől hajtva egymást ölték le. Így történt? Ezt joggal kérdezhetné az, aki letekint a völgyre. Az odúkban, barlangokban és azok bejáratánál  bátor nőstények, kicsiny gyermekeik előtt hevertek. Nem, valóban nem volt kegyelem. Az óvott és még a szemek elől elrejtett fészkeket is feldúlták, kegyetlenség munkálhatott a tettesben, minden héjat megrepesztett, pont annyira, hogy a védelmében szunnyadó élet biztosan elillanjon.
Csak a pusztítás látszik, csak a halál. A gyilkosnak pedig nyoma sem maradt, egyiknek se. Nem ragadt a véres masszába lábuk nyoma, nem tépet egyiken sem vért serkenő sebet az áldozatok egyike sem. Nem maradt illat, sem felkortyolható eszencia, mely váddal állíthatná, a démonok lappangó hordája tette. Csak az itt ragadt testek maradtak. Megbűvölték őket, nem fog rajtuk a varázslat, nem térnek vissza a kezdethez, majd csak az idő hozza el számukra a megnyugvást, mikor eltűnik foszló húsuk és megfakul értékes páncéljuk.