Az oázis

Egy bevett városi szokás
Gond. Gond. Gond és negyedszerre is gond. A nyomornegyed szélénél, pontosan annál az egyszerű ívű, de még is szép hídnál, amelyik határvonala a szegények és a kizsákmányoltak világának, elválasztva őket azoktól, akik megélnek tisztes pénzből, vagy jóval többől. Itt ennél a határnál fegyveresek gyülekeznek. Már többen szaladtak lóhalálában, a meglehetősen korai időpont ellenére is, hogy megvigyék a hírt: A Hét-Árbócosok fosztogatni fognak! Tengelbard kifejezetten utálta az ilyen és ehhez hasonló látogatásokat, ha volt valami, amit igazán gyűlölt Samirban, akkor az a nyomornegyed volt és a vigalmi negyed.
Zöld szemének metsző pillantásával igazította helyre azokat az ifjoncokat, akik csak a város őrségét tették ki és még fegyvert sem viselhettek, de felajzotta őket a gondolat, hogy micsoda gyönyörűségeket láthatnak. A kipróbált, megedzett városőrökkel ilyen gondjai sosem voltak, tudták, hogy a dolguk alatt nem érezhetnek, egy nő dús kebleit nem találhatják vonzónak, arra ott vannak a szabadon tölthető órák.
- Felesleges bemennünk, kapitány. Ezek olyanok, mint a süllyedő hajón a patkányok. – A férfi magas és megtermett volt, mély hangja csak úgy búgott.
- Talán találunk és el is fogunk egy-két lomha dögöt. – Szólt vissza a fiatal kapitány emberének, aki egykedvűen megrántotta a vállait. – Fri, elhozta a mintákat? – Tengelbard a szólított férfi felé fordult, aki készségesen átnyújtott neki néhány tekercset. Kitekerte az első és magasra emelte. – A szívünk szakad meg, de ma teljesítjük az Inkvizítor óhaját, akinek nincs ínyére, annak biztosan lehetővé teszem, hogy ő lordsága kíséretét erősítse. Jól véssék az eszükbe ezt a jele és a többit is. – Sorra felmutatta a papírokat, amiken elveszett rabszolgák billogainak mintázata látszott. Aztán a jó öreg eljárást is ismertette, az azonosított rabszolgákat el kell kobozni, a ház vezetője pedig kap egy pár hetes beutalót a Hét Torony börtöntornyába.
Tengerlbard magára öltötte szigorú ábrázatát, intett embereinek és miközben felsorakoztak, végigméret a kipróbált embereket. Mindegyikükön a városőrség szürke bőrvértjei feszültek, vállaiknál a láncing három csúcsban megtörő ezüstszínű szemei csillogtak, a mellkasukon hordták a D’Morték címerét a Bíbor Hollót. Kardjuk övökbe tűzve, fehér köpeny a hátukon, amin viszont már az Árbocosok hát kardjának sziluettjeit lehet megfigyelni. Rendezetten, a közeg ellenére otthonosan lépdeltek egyre beljebb a vigalmi negyed viszonylag tiszta, díszes főutcáján. Elhaladtak a KiráylRózsa előtt is, de az Inkvizítor kedvelt helye lévén, ez volt az a hely, ahová nem tehették be lábukat, bár előfordult már, hogy a Kutya sem tehetett mást, mint elismerni az intézkedés létjogosultságát. Első áldozatuk azonban egy szintén közkedvelt hely lett, ahol dörömböléssel kezdtek és érthető módon a csorosznya nem akaródzott beengedni őket, a férfierő azonban győzött az akarata felett.
- Keltsd fel a háznépet! Úgy hallottam szert tettek néhány újdonságra, lássuk, most mennyi vaj van a fejeteken. – Utasította az asszonyt Tengelbard, emlékeztetve arra is, hogy volt alkalom, amikor a díszes párnák között találtak olyat, aki más tulajdona és olyat is, akinek a bitófán lett volna a helye, nem pedig az öröm völgyében. – Ismered a szabályainkat. – Az asszony ráncoktól rongyos arca hófehér lett és már iszkolt is, hogy felverjen mindenkit, vendéget és kurtizánt egyaránt. Tengelbard csupán harmad magával állt ott, ahol a szórakozásra váró vendégek várjak kiszemeltjeiket. Ő azonban egyik embere felé nyúlt, aki egy vaskos bőrkötésű könyvet adott át neki és ő a bőrcsat kioldása után fel is lapozta azt. A többi városőr pedig odakint várakozott, leginkább arra, hogy valakinek inába szálljon a bátorsága és megpróbáljon elszökni. Sok örömház bánatára, ha Tengelbárd kapitány van itt, valahogy senkinek nem sikerül megszöknie.

Tengelbard az átvett könyvbe temetkezett, legalább is tekintetét egyetlen egyszer sem emelte fel, pedig a mozgást minden alkalommal érzékelte. Kellemetlen trükkje volt ez, kellemetlen pillanatot okozni a dolgozóknak és a szolgáltatást igénybe vevőknek is és nem kevésbé a tulajnak, hiszen amíg ő és kis „csürhéje” –érezte, hogy így tekintenek rájuk- itt tartózkodnak senki sehová és aki csak ellenkezni mer, elkönyvelhet magának egy éjszakát a börtöntorony valamelyik zugában. Még a nemesség pökhendi, pénzzel mindent meg lehet oldani nézetén is képes volt egy-egy túlkapással példát statuáltatni, ezért mára mindenki tudja, ha ő itt van, a pénz, vagy a hízelgő szó, mit sem ér.
A kapitány több mint nyugalommal kereste fel az idevágó oldalakat és lassan kezdte végigolvasni a korábbi hibákat, illetve az azóta a „jóakarók” által elkotyogott apróságokról szóló bejegyzéseket. Cseppet sem volt ínyére, hogy az egyik szemlátomást egy olyan nő írta, aki veszélyes, főként akkor, ha akar valamit. Halk suttogás borzongatta végig a gerincét, minek következtében felemelte a tekintetét, pontosan tudta merről kell várnia az Oázis urát. Egy titok így meg is oldódhatna, odakint még sötét van, idebent pedig hiába ég több lámpás rengeteg az árnyék, ahol egy bizonyos démon kényelmesen el tud bújni. Koe, most éppen egy kissé vékony alak árnyékába suhant és onnan szemléli az eseményeket.
- Még nem. – Vetette oda keményen és kézfogásában sem hazudtolta meg kemény, egyenes jellemét. – De tudhatná, hogy Émoz kapitánnyal ellentétben én elvárom, hogy becses személye is jelen legyen az ellenőrzésen. Nem szeretem, ha egy történetnek hirtelen négy változata lesz. – Kedvesen, de a barátságosság legkisebb jele nélkül mosolyodott el, miközben zöld szemei megvetéssel csillantak. De kétség kívül kevesebb önuralmába került udvariasnak maradnia, mint azt kimutatja. Kezével a felsorakozottak felé intett, majd tett is feléjük egy lépést, de megtorpant és megemelte egy kicsit a bőrkötéses könyvet.
- Úgy hallottam a Rózsából is idekerült egy hölgyemény. Meggondolta ezt? – Érdeklődött, egyértelművé téve, hogy az Oázis ellen valamiféle áskálódás indult meg a KirályRózsa jóvoltából. Tengelbárd tisztában van azzal, hogy itt mindennaposak a fennmaradás érdekében szőtt ármánykodások, de az utóbbi időben voltak kimondottan csúnya esetek. Már így is többet jár a város eme szegletében, mint szeretne. Mondhatni, önmagáért is teszi ezt a kis „szívességet”. A kapitány ezt követően tovább indul és szembeáll a felsorakoztatottakkal, nem úgy nézett rájuk, mint az árusok szoktak.
- Te! – Mutat Shagura. – Lépj előrébb. – Hangja parancsoló, de más hangszínnel csendül szavaiban. – Mi a neved? – Kérdezi és közben kezét a dokumentumokért tartja, kérni nem fogja és általában jobb nem megváratni. Sokan észrevették már a helytartó, azaz a bátya és a közte lévő különbséget. Éppen ezért a Kalerianhoz hűek és azok, akik az elnyomásból élnek szívesen látnák Tengelbardot a tenger fenekén, csak az a baj, hogy a samiri emberek valószínűleg fellázadnának, ha eltűnne, vagy váratlanul meghalna. Létezése kellemetlen, de szükséges és ő ezzel nagymértékben visszaél.
- Kedves Sylan, tudja, hogyha nekem valami „megtetszik”, akkor azt viszem magammal. – Zöld szemei fenyegetés lángolt, amiről egy pillantással igyekezett meggyőződést adni a megszólítottnak. Aztán tekintete újból a sorból kiragadott bestiára vándorolt. – Vezess körbe. ... Halm, addig legyen gondja a többiek ellenőrzésére. – A nyurgább alkat előrelépett és türelmesen várt míg az iratok hozzákerülnek és míg a kapitány sétát tesz, addig el is fogja végezni a dolgot, viszont Halm nagy igényt tart Sylan jelenlétére.

Tengelbárd közönnyel fogadta a bemutatkozás nehézségeit, nem nézett úgy Shagura, mintha félnótásnak tartaná és még csak Sylanra sem vetett olyan pillantást, amely azt sugallaná, hogy megfogtalak. Van a tarsolyában egy igazán kellemetlen kérdés és nem egyszer tette már fel bestiáknak és ez nem mást, minthogy sorolja fel a gazdáit. Mielőtt azonban ezt az aprócska dolgot megtenné szereti megtudni, vagy legalább is valamiféle képet alkotni arról, hogy a bestia hol érezné magát jobban. Néha sikerül ügyesen megoldania, néha nem.
Közben átveszi a papírokat, éppen csak átfuttatja rajtuk a tekintetét, meg átpörgeti ujjai között a lapokat. Előfordult mér, hogy igen hízelgő és nyáltól csepegő levelet talált a dokumentumok között, amiben persze busás fizetséget ajánlottak, ha szemet huny néhány apróság felett. Nem szokott, de a fizetséget sem fogadja el. Ellenben tapasztalta már, hogy a városőrök éles szeme hajlandó nem látni bizonyos összegért és olyan is akadt már, hogy ártatlan embere került bitófára mert a becsületét bemocskolták. Inkább elővigyázatos és vigyáz, önmagára és hű embereire is. Ezért csak a bizonyosság elnyerése után adja tovább a lapokat, a bőrkötéses könyv kíséretében. De Shagut sem hagyta figyelem nélkül.
- A gazdám megszólítást tartogasd az önelégült vendégeknek, én megelégszem a Kapitánnyal is. – Nem tartozott mosoly szavaihoz, míg Sylanra nem emelte tekintetét, aki felé biccentett is egyet, megköszönve a jókívánságot, de leginkább azt, hogy felhívta a figyelmét arra, hogy Nio még csak a kötelező kiokítást kapta meg, rutinja azonban nincs. Ezért a közlékenységért hálás volt, de nem túlzottan fejezte ezt ki az Oázis tulajának.
- Amikor nincs választása az embernek, nem lehet más, csak is készséges. – Szúrta oda kellő komolysággal, vitát azonban nem kíván nyitni. A vén még odáig fajulhatna bájos szócsatájuk, hogy egyikük sem enged a másikkal szemben és egy ilyen konfliktus is veszélyes. A következő szavakra azonban csak megvonja a vállát. – Persze, hogy tudom. Azonban a pletykák néha igazságot is rejtenek magukban. Pusztán, meggyőződtem!– A biztonság kedvéért felemelte a kezét, hogy Sylantól csendet kérjen, el is fordult felőle, hogy a számára Nioként bemutatkozó bestiának intsen.
- A padlástól a pincéig, ha valamit tüzetesebben meg akarok nézni, akkor majd szólok. Most mutasd az utat. – Várakozóan Niora nézett, ahogy elindultak szorosan a nyomába szegődött, tekintetét időről időre körbejártatta. Koe, az árnydémon lassan kiszakadt Shagu árnyékából és sötétebb foltokat keresve követte parancsolóját, jobban mondva előtte járt és megtekintett mindent, nem csak azt, ami érdekes lehet és ígéretes.
- Ez az első hely, ahol szolgálsz? – Már elég távolra jutottak a központi teremtől amikor váratlanul feltette a kérdést az előtte haladónak.

Egyetlen egy morózus pillantás tanúskodott csak arról, hogy nem tetszik számára, hogy a pincét elkerülnék. Az utat ugyan Niora bízta, de kifejezett és határozott kérése a pincétől a padlásig nem engedélyez semmi hanyagságot. Még is elnézi, illetve nem fogja, nem az a fajta ember, aki valamit eldöntött és pusztán más hiányosságai, vagy akarata alapján eláll a szándékától. A türelem, a türelem ez esetben talán majd egy pincehelységet is terem, most azonban a konyha meleg és illatos levegője veszi körbe. Gyomra érdeklődve felfigyel az ingereket érezvén, de joga a hideg zabkása mázsás súlya alatt aligha van a szóláshoz. Se sóhaj, se vágyakozás, csak a hideg tiszteletteljes biccentés azok felé, akik főhajtással, vagy mélyebb tisztelettel fogadták. A gunyoros gondolatsorok még sem maradtak el elméjében, úgy fordított nekik hátat, hogy biztos tudatának volt abban, legalább egy olyan személy van a jelenlévők között, aki szívesen döfné belé a nagykést. De egy láthatatlan jeges lehelet, mindenkit képes csendre inteni, Tengelbard pedig érezte, ahogy a konyha meleg fénye fakulni kezd. Visszapillantott, zöld szemeivel akár ölni is lehetett volna, ám ez a regulázó pillantás elég volt, hogy a démon elengedje az egyik terebélyesebb hölgyemény.
- Értem. – Mondta szűkszavúan, bár arcán játszott valamiféle cinkos jókedv. Tetszett neki, hogy Nio emlékezett arra a jelzőre, amivel korábban az úri söpredéket illette és lám használni sem félt. Megállt, balra a második ajtó sima lapját fürkészte, legalább olyan ádázan villogó zöld szemekkel, mint ahogy Koet dorgálta meg s szólította tisztességes szolgálatra.
- Értem. – Újra ugyan az a szó hangzik el Tengelbard szájából, monotonitással, mintha a korábban feltett kérdésére a válasz igazán nem is érdekelné. De még mindig nem mozdult, tekintetét sem igen szakította el csak elenyésző pillanatokra az ajtótól. Elméje azonban kivételes képességgel van felvértezve, szóról szóra és így kielégítheti majd vezetőjét is. Előtte azonban.
- Ha megbocsájtasz. – Előzékenyen Nion felé biccentett. – Megtennéd, hogy itt megvársz? – Jól nevelt úrhoz méltón megvárja a választ, ám határozott egyenes tartása, komoly és vadászók lázas fényétől éles tekintete nyomatékosította, hogy Shagu tegyen a Kapitány kedve szerint. A választ követően a korábban kiszemelt ajtóhoz lépet, lépteinek neszét mintha elnyelték volna. Shagu szemtanúja lehet, ahogy a Kapitány árnyéka rendellenesen sötétté, szinte feketévé válik. Tengelbard ráfog a kilincsre és előzetes bejelentés, szó vagy kopogás nélkül benyit, mire egy halk sikkantás volt a válasz, majd egy férfihang artikulálatlanul üvölteni nem kezd, de váratlanul hallgat el a vendég és az ajtó nem sokkal később újra feltárul. Az emelet egészén valami hátakat borsódzó hangulat söpör végig, hideg, ez lehetne az első gyanakvás, de nincs hideg.
- Korábbi kérdésemre visszatérve, miért váltak meg tőled a gazdáid? – Zöld szemének árgus figyelmét Niora emelte. – Érdekel az ok és a te szemszöged is .. – A mondat folytatódott volna, de egy ilyen helyen a falnak is füle van, szó szerint. Bár ő, mint a rabszolgaság élenjáró ellenzője, nehezen lehetne kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy egy rabszolgát kérdez, hogyan is látja a helyzetét. Fordítva azonban már más lehet a helyzet és ezért sem folytatta. – Közben indulhatunk tovább!

Tengelbard nem sürgeti Niot, egyszerűen hagyja, hogy a bestia a maga módján eméssze meg azt, aminek akaratán kívül a fültanúja lett. E felől ugyan kétségei nincsenek a kapitány úrnak. Tekintete egy hosszas percig a padlót fürkészték, pontosabban az árnyékában jóllakottan, de még mindig éberen figyelő démont nézte. Sosem félt tőle, de azt be kellet vallania, amikor Koe az ő jelenlétében falta fel egy életére törő rebellis árnyékát, az undor és a hányinger erőt vett rajta. Azóta az idegei és a gyomra is megedződött, a látvány azonban még mindig ugyan olyan szörnyű. Egy ember, akinek felfalják az árnyékát egyszerűen színtelenné válik, él ugyan, de még is olyan mint egy haldokló, aki az utolsó óráit éli. Tévedés sem sok van a hasonlatban, a nemes és vele foglalkozó örömlánynak megszámláltattak a napjaik, de még élnek.
Nyugodt léptekkel követte a nem csak látszatra gondterhelt, ideges bestiát. A feladatát, amit nagyapja bízott rá elvégezte, most már valóban egy eljátszott, felületes szemlét fog csak tartani, azaz egy kicsit tüzetesebben megvizsgált felületes szemlét. Szeretne valami bakit találni, de ismeri már annyira az örömházak vezetőit annyira, hogy tisztában legyen azzal, hogy a legkisebb esélyt sem szeretik megadni annak, hogy a város vezetői találjanak valami fogódzkodót.
- Miért kérded? – Emelte kérdőn tekintetét Niora, bár értette a kérdés lényegét. Ez a bestia nem akar innen elmenni. – Ne válaszolj! - Valószínűleg ebbe a döntésbe békés szívvel belenyugodna, ha nem egy ilyen helyről lenne szó. Egészséges és még túl fiatal férfi lévén számára az örömházak a fertő forrásai voltak, ami sárba tiporja a férfiú büszkeséget, a hites társnak tett hűséget is meggyalázza. Csak a testi igények kielégülését adja. Ez egy fegyelmezett elme számára, ami még felmagasztalva őrzi az ősi eszméket, borzalmas tett.
- Szeretnéd, ha megválaszthatnád az életed? Vagy egyszerűen szereted, hogy úgy bánnak veled, mint egy rongybabával. Ha jól viselkedsz, megsimogatnak, dédelgetnek, de ha a kedvük úgy tarja megtépnek? – Tett egy lépést Shagu felé, nem egy macska bestia szolgált már keze alatt és mind beváltották a hozzájuk fűzött reményt, egytől egyig ügyes kémek és gyilkosok. De az árnyékában motoszkáló démontól eltérően, ő nem lát semmi olyat Nioban, amiért érdemes lenne kiemelni őt innen, csak olyat, amiért itt kell őt hagynia.
Volt a házukban egy fiatal bestia, jogokat kapott, de abban a pillanatban elveszett, amikor saját döntéseket kellett meghoznia. Szabadságra vágyott, de már csak egy kis szelétől is megriadt és inkább a halálba menekült.
- Nem a te hibád. – Morogja oda és tovább halad, azaz igazság, hogy ismeri a fogadót és Koenak köszönhetően nem igen tévedne el. Néhány lépés múlva azonban megáll, visszafordul Nio felé és vár, hogy mire, azt még ő maga sem tudja.