Fekete Sarló Fogadó

Nem érzékeltem, hogy mennyire megváratom új gazdámat a felelettel. Az új helyzethez képest, a magamtól lehető leggyorsabb tempóban próbáltam válaszolgatni a fel fel jövő kérdéseket, és persze a jó felelteteket akartam megadni. A lehető legjobbakat. Azonban még így is úgy néz ki, hogy nem voltam eléggé kimerítő. Gazdám azonban nem bántott érte, de kiadta a feladatot, hogy estig gondolkoztam rajta. Nem szóltam, csak bólintottam akkor. Azt is csak haloványan. Gondolkozok és fogok a kérdésen, miszerint ki is vagyok én. Ugyan most még nem tudok rá mást mondani, mint amit eddig is mondtam. Régi gazdám sokszor verte a fejembe, miszerint én egy "szerszám" vagyok. Örüljek, hogy képes vagyok, és beszélhetek is. Egy rabszolgának ne legyenek gondolatai, azt hagyja rá a Gazdájára.
Például a kocsis, a házvezetőnő, a cselédek, mind mind más szinten álltak, mint az olyan lények, mint én. Ők "Uramnak" szólíthatták és nem "Gazdámnak", ami azt jelenti, hogy feljebb állnak a ranglétrán. Régi gazdám azt is a tudtomra adta, hogy nálam lentebb már senki sem állhat, egyszóval bárki akit látok magam körül annak joga van belém rúgni. Így hát próbáltam minél jobban meghúzni magam, és azt csinálni amit ő mond, habár így is sokszor kaptam verést.
Olyasmiken nem gondolkodtam, hogy Ki vagyok.
Új gazdám kifejezett kérése viszont pont az ellenkezője volt annak, amit eddig tapasztaltam. Ő tényleg másmilyen, mint régi gazdám. Azt akarja, hogy gondolkodjak a kérdésen.
Anyám szavai derengtek fel bennem ennek hatására...
Közben figyeltem a környezetemre is. Új gazdám egy köpenyért hajolt ki, míg még haladt a hintó. Kíváncsivá lettem, hogy vajon a kocsis, hogy fog szerezni köpenyt? Az persze egy pillanatra se jutott eszembe, hogy nekem lenne az a köpeny.
A bemutatkozás viszonzására meg végképp nem számítottam. Megilletődve pillantottam rá gazdámra, akinek most már a nevét is tudom. Utolsó mondata azonban erőteljesebb volt, mint a többi. Már nem olyan társalgós. Tudtam, mit jelent ez, és azonnal bólintottam is.
- Igen, gazdám. -
Feleltem vidám és jól elraktároztam magamban a nevét.
Amikor kinyílt az ajtó, egy idősebb ember nyitott ajtót, és ott volt a kezében a kért köpeny. Óóó, ő lenne a kocsis? Valóban ember. Régi gazdámnál sok bestia volt, és kevés ember, de ez a kocsis valóban ember,és uramnak szólítja a gazdám. Nagy ember lehet akkor, akihez kerültem.
Valahogy ez is jó érzéssel töltött el. Az új gazdám teljesen más, és erősebb, és más emberek is uramnak szólítják.
Elvettem a köpenyt, és megköszöntem.
- Igen, gazdám. Köszönöm, gazdám.
Majd magamra öltöttem a köpenyt, a fejemre húzva a fölső részét is, hogy a cicafülek is rejtve maradjanak.

Megijedtem. Nem attól amit mondott, mind inkább a hangszínétől. Érződött, hogy komolyan gondolja. "Csontod zörren". Régi gazdám ezt elintézte volna egy "Jól megjárod, szamár" felkiáltással is, de nem ő. Ryen másmilyen ember. Nehezen tudtam csak túl tenni magamat rajta, de léteznek ilyen emberek is. Még gondolatban is nehezen esik kiejteni a nevét. Sokkalta erővel telibb, mint azoké akiket eddig ismertem. Azt hiszem, egy teljesen más világba kerültem őáltala. És talán, nem is bánom. Két marokra fogtam a lánc végét, és gondosan elrejtettem a köpeny mögé.
- Igenis, gazdám.
Mondtam már szinte betanult monotonitással. Készen voltam, így gazdám elhagyta a hintót, majd mögötte én is. Előbb a lefolytatott beszélgetésre figyeltem fel. Pénzt adott a szolgálójának!
Nem hittem a szememnek, majd az öreg kocsis egyszerűen elhajtott. Egy kicsit még elidőztem a kocsis után bámulva, ott ahol földet ért a lábam. De nem hagytam elkalandozni magam. Úgy akartam, hogy készen legyek megtenni amit a gazdám kér, bármelyik percben. Intésére már indultam is, ő meg egy újabb szolgálót, egy újabb embert szólított meg. Ő nem szólt hozzánk, csak ment a dolgára, ahogy a gazdám parancsolta neki. Olyan furcsa volt. Mindenki tudta, hogy mi a dolga, és mit kell tennie. Nekem mindig meg kellett mondani, hogy mikor mit tegyek, de nem is mertem volna magamtól bármihez hozzákezdeni. Ahogy beléptünk a fogadóba egy újabb világ nyílt meg előttem. A mai nap telis-tele van újdonsággal. Érdeklődve kaptam tekintetemet a megszólalóra, majd szinte egyből kalandozott el máshova. Annyi minden volt itt, amit még nem láttam, hogy az agyam képtelen volt mindet egyszerre befogadni. Aztán gazdám hozzám szólt, én meg örültem a ténynek. Megbámultam a lépcsőt, majd bólintottam némán. Nem tudom, hogy mi az amivel zajonganék már, így nem akartam semmi neszt sem kelteni. Mintha ott se lennék.
Egész jól ment, ha őszinte akarok lenni. A lépcsőn fel, lemenőket elengedve, szorosan követve gazdámat. És végig alig keltve zajt. Persze nem volt a lábamon semmi ami kopoghatna a fapadlón, ám mégis úgy érzem, hogy jól teljesítettem a feladatom. A lánc sem csörrent meg. Egészen a második emeletig felmentünk, és ott kulcsot vett elő az egyik ajtónál.
Itt lakna? Nem értettem. Beenged oda, ahol él?
Belépve már sokkal félszegebben viselkedtem. Nem néztem körbe szándékosan, és nem mutattam érdeklődést semmi iránt, nehogy megharagudjon valamire. Régi gazdám kényesen vigyázott a saját szobájára, és ha egy cseléd (még csak nem is rabszolga) betévedt oda, az egy életre való büntetést szerzett. Ezek jártak az agyamban, miközben a lehető legrövidebb úton elindultam a nekem kijelölt hely felé. Leültem rá és felhúztam volna rá a lábaimat azonban.... eszembe jutott, hogy ez egy úri lakosztály, finom anyaggal bélelt, és nekem pedig nem volt semmi a lábamon. Már hogy lenne?
Így aztán megakadtam a művelet felénél, és visszatettem a lábamat a földre.
Nem akartam gazdámat figyelni egész idő alatt, meg az is illetlen dolog lenne. Jobban mondva már azon is csodálkoznom kéne, hogy eddig nem teremtett le, amiért például a szemeibe néztem. Nem szabad felidegesítenem. Így hát a lábaimat kezdtem el szemlélni, amíg újból nem hallottam a hangját.
Ráfigyelek de akkor már repül felém a nyakörvem kulcsa.
Ösztönösen nyúlok érte és zárom a markaim közé, ... csak úgy mint egy játékos kiscica. >.>
Aztán rábambulok, amolyan értetlen ábrázattal. Levehetem?
Kérdezem némán, de hangot most nem tudok kiadni.
Kinyitja az ablakot, majd "papírokról" beszél. Szívesen megkérdezném, hogy milyen papírok, de sejtem, hogy ezekhez nem sok közöm van. Az is megfordul a fejemben, hogy rákérdezzek a "polgári ruha" tulajdonosaira, amit az épület előtt kért attól a fiútól, de nem teszem. Csak elégedettem rázom meg a fejemet, majd lecsatolom a nyakörvet. Határtalan boldogság!
- Ezt hova tegyem? - Tartom felé a kezemben, a rablánccal együtt.
A következő pillanatban viszont összerezzenek. A mellettünk lévő szobában valaki felkiált. Nem várt jelenség, ami arra késztet, hogy a lehető legkisebb gömböccé kuporodjak össze a nagy kanapé szélén. Vörös íriszeim ijedten merednek afelé az ajtó felé, ahonnan a hang forrását véltem hallani.

Nem tudtam letenni a nyakörvet, bármennyire is szerettem volna, mert valami megakasztott benne. Konkrétan valakinek vagy valaminek a velőt rázó sikolya. Fel nem tudtam fogni, hogy mi lehet ez, és miért adja ki ezt a hangot magából. "Mi van az ajtó mögött?" Pattant ki egyből a gondolat a fejemből. Összekuporodtam a kanapén, elfelejtve még kezdeti tartózkodásom is az ijedség hatására. Csak meredtem rá az ajtóra és nem mertem megmoccanni. Talán kijön valami félelmetes szörnyeteg és elragad. Gazdám viszont újfent bebizonyította számomra, hogy talán ő a legerősebb és legbátrabb ember akit eddig láttam. Áhítattal telve fordultam felé, és szavai nyomán kezdtem megnyugodni. Azért még bennem volt a félsz az ismeretlen miatt, de ésszel próbáltam meggyőzni magam, hogy nem érhet baj. Új gazdám nem akar bántani. Legalább is eddig nem adott okot rá, hogy ezt kelljen hinnem, én meg bíztam benne. Ahogy újból beszédbe fogott, én rátapasztottam vörös íriszeimet és minden lépését ámulattal követtem. Élni akartam azzal a megtiszteltetéssel amit adott nekem, de nem tudtam, hogy mit kérdezhetnék. Nem is értettem voltaképp, hogy ez miért is olyan jó dolog, és vissza nem térő lehetőség. Úgy is megtudok mindent annak idejében, nem? Ám a végére győzött a kíváncsiság.
- Mit fogok majd csinálni? Mi lesz a dolgom?
Két mondat, de valójában csak egy kérdés. Nem tudtam eléggé jól kifejezni magam, az én hibám, de remélem nem haragszik meg érte a gazdám. Ám több kérdésre nem is volt idő, kopogtak. Azt hiszem nem volt váratlan az érkezésük a beérkezőknek, mivel gazdám rögtön indult is kinyitni az ajtót egy "Jöhettek" kíséretében. Három nő, szolgálóknak néztek ki, de akkor miért tegezte őket a gazdám? Nem értem. Most már szinte semmit sem értek itt. Semmi sem a megszokott, minden teljesen másmilyen. A régi gazdámnál rossz volt, sokszor bántott, és olyan érzésem van, hogy itt talán nem fognak. Legalább is olyan sokat nem, mint eddig, de mégis elfog a félsz ahogy belegondolok, hogy minden csupa fehér folt. Ismeretlen vagyok ebben a világban.
A következő szavak pedig megerősítettek ebben az elképzelésemben. Maga a gazdám is úgy gondolta, hogy mostantól minden más lesz, és ha már ő is így gondolja, akkor annak bizonyosan úgy is kell lennie. Bólintok. Habár inkább csak magamnak, mintsem valamilyen parancs végrehajtása miatt. Értem, azt hiszem, köszönetet kéne mondanom, de annyi mindenki van egyszerre jelen körülöttem, hogy nem bírom tartani a lépést. Lemaradtam, a neveket amik elhangzottak, meg se tudtam jegyezni. Lányok jöttek be, víz, tálca, étel... mosdás. A nevem kérdezi valamelyikük, mire a másik kettő is közelebb jön. Talán azért, hogy a válaszomat hallja.
Hát válaszolok.
- Shagu... - Szólalok fel halkan, félszegen.
- Jaj kis aranyos. Meg van szeppenve, nem de? - Mosolyodik el egyikük, és megsimogatja a fejem. Hosszabb ideig tartja ott a kezét, mint vártam és még a fülemet is megfogdossa. Hagyom, elvégre én egy rabszolga vagyok. - Kedves kis cicafiú. ^^
Nem vagyok cica...
Közben a másik kettő az épp kijövő felé megy, hogy lesegítsék róla a ruhát, majd a dézsához viszik. Engem is elfog a kíváncsiság. Egy szürke hajú fiú, pár évvel lehet fiatalabb nálam. Ő ember, de a szaga egészen más, mint például gazdámé. Sokkal...sűrűbb...
Aztán történik valami. A fiú leveti magát a földre még mielőtt a dézsához érne és rángatózni kezd. Meghökkenek a látottakon, de ahogy elnézem a lányok sem tudnak mit kezdeni a jelenséggel. Aztán felkel és kijelenti, hogy "nem ébredt még fel". Oldalra billentem a fejem ennek hallatán. Furcsa szerzet ez a szürke hajú ember. Talán beteg?...
Kíváncsi vagyok milyen lesz a másik "szobatársam".
Ez is újdonság, de most már bele kell törődnöm, hogy itt minden másképp megy, mint eddig. Régen együtt volt egy nagy közös helyen az összes szolga helye. Egyetlen plédnyi hely, amit a tiednek mondhattál. Közben felállok és leteszem az asztalra a nyakörvet és a láncot, ahogy a gazdám parancsolta. Visszafordulva találkozik a tekintetünk a szürke hajúval.
Nem szeret...
Rajtam nem látszik változás. Nem mosolygok rá, vagy húzom össze a szemöldököm. Egyszerűen csak tudomásul veszem az érzéseit. Ő vajon mi? Ő is rabszolga?
A lányok tőlem is kérik a ruhákat, aminek gyorsan eleget is teszek, majd betesznek a dézsába és sikálni kezdik a hátamat egy érdes szappannal. Nem különösebben csinálok semmit, csak amit kérnek tőlem. Nem tudom mit szabad és mit nem, így inkább arra szorítkozok csak, ami biztosan nem probléma. Közben a vízben kialakuló színes buborékok ragadják meg a képzeletem, és amíg lehet, addig követek a szememmel egyet.
Ha kipukkan, akkor egy másikat keresek, és így tovább. Majd mikor felállítanak és teljesen száraz leszek, kapok tiszta ruhát is, amit fel kell vegyek. Jobban érzem magam, de nem látszik meg rajtam. Azt hiszem csak pihennem kéne, és megemésztenem a sok újat.
Végül az egyikük gyengéden megbök, hogy menjek és egyek abból, amit a gazdám kitett nekem. Oda is megyek, mivel már nagyon éhes voltam, de a jó illatú hús, és a fejedelmi köret mellé, túl nagy luxus egy olyan rabszolgának mint én. Még az is eszembe jut, hogy itt valami hiba történt, vagy a gazdám tesztelni akar, hogy vagyok e olyan mohó, hogy elvegyem. De másfelől, ha esetleg nem fogadom el, akkor meg engedetlen vagyok, hiszen kifejezetten mondta, hogy nekem is a kedvencét rendelte. De ki az aki egy rabszolgának a saját kedvencét rendeli?
Valahol itt teljesen lefagytam. Nem tudtam mit csinálni. Csak álltam az édeskés illatú, finom étel fölött, és potyogtak a könnyeim. Gyorsan észre vettem a hibát és bal kezemmel megpróbáltam elállítani könnyeim folyását, de mindig újabbak jöttek a már lehullottak helyébe.
Ez a hús nagyon hasonló ahhoz, amiért börtönbe kerültem...

Ideje lesz valami könnyedebbet felvennem, hosszú lesz a mai nap és sok a teendő.
Vajon a Karelian divat szerinti vállast, vagy a Nibelonból elterjedt gombolgatósat  vegyem fel?
Be kell hozatnom egy harmadik ágyat, mert Ithor és Evior jól elférnek a sajátjaikon vagy a másikén, de nem rakhatom be melléjük Shagut. Tényleg Evior…

- Ithor hol van drága testvérkéd? Mond, hogy nem keveri a bajt már megint. Ha felfordulást okoz valahol, akkor esküszöm, a kamrában kell aludnia! – fejtem ki gondolataimat, picit aggódóan, s habár fenyegetésbe torkollik hangomon, cseppet sem tükröződik.

- Mit fogok majd csinálni? Mi lesz a dolgom? – hangzik el az egyszerű, s nyilvánvaló kérdés Shagu szájából, de hát nem is várhatok el jelenleg többet.

Kicsit elgondolkodom, hogy mit is válaszolhatnék neki, aztán látom, hogy már az étkezésen morfondírozok, de továbbra sem mer cselekedni. Jól belenevelték a szobanövény életérzést. Elfog tartani egy darabig ennek az ostoba tévelygésnek a széttörése…

- Az, aki nem tudja, hogy kicsoda, mégis mit akar csinálni? – kérdezem hangsúlyozva a mondat első felét. Aztán egyértelműsítem neki, hogy kicsit tisztábban lássa a dolgokat, úgy akár egy bölcselkedő tanító: - Ma még csak láss, tanulj és gondolkozz. Válaszodtól függően meglátjuk, mit hozz számodra a holnap…

Újabb ordítás, megint kisebb rémület. Ithor rémálma még ébren is gyötri. Az egyszerű álomfüvek nem voltak hatással. Ha a helyzet még jobban eldurvul, komolyabb módszerhez kell fordulnom, ha legalább tudnám, hogy milyen egy sárkány gondolatmenete sokat segítene. Talán egy fallal az elméjében elzárhatnám ezt a képességét, de akkor lehet, más dolgokat is befolyásolna, így ezt végső esetben próbálnám ki.

- Ithor fürdés után kérlek, keresd meg a testvéredet és ebédeljetek meg itt fent – majd Shagu felé fordulok – Te pedig nyugodtan pihengess itt, egyetlen fontos szabályt betartva: Bármihez nyúlsz, kerüljön vissza a helyére – közben kiveszem mind a két elgondolkodtató ruhát, s a cselédhármashoz fordulva – Hölgyeim melyik szerintetek a jobb? A nibeloni zöld kiemeli a szemeim színét, s parancsolóbb érzetet kelt, míg a kareliani lila, túlzott magabiztosságot sugározz. Nehéz dönteni…
- Az időre való tekintettel én a karelianit javasolnám Uram – szól elsőnek Jezzine, s ép törli fel a kiömlött vizet.
- Ha találkozója lesz, főleg, ha egy hölggyel, akkor én a zöldet javasolnám, Uram – kontráz rá Illiel, miközben letörölgeti Ithor-ról a maradék habot is.
- Uram, szerintem mind kettő tökéletesen állna önnek – fejezi be Nymira, s gyűjti közben össze a szennyest.
- Ithor, Shagu szerintetek melyik állna jobban? – kérdezem szokásos mosollyal az arcomon, miközben magam mellett tartom a ruhákat.

Mindenféle gondolatok kavarognak a fejemben. Néhol visszatérek egyre, ami jobban megragadott, vagy a annak tárgya rám néz. Kérdésemre viszont nem kapok teljes választ, annál inkább egy újabb felhívást. Gondolkozzak el azon, hogy ki vagyok, anélkül hogy csinálhatnék bármit is? Hogy? Hát úgy ahogy eddig... megmondja a gazdám, hogy mit tegyek, én meg megteszem. Hiszen erre való egy rabszolga. Még mindig élénken él bennem a verés, meg szavak, amik megtiltják, hogy magam elgondolkozzak valamin. Nem tudom félre söpörni, és óhatatlanul is össze-össze hasonlítom régi és új gazdám. Nem akaratlagos ez, hiszen mi sem bizonyítaná jobban új gazdám egyediségét, mint a tetti. És eddigi tettivel mind csak ellentmondott régi gazdám viselkedésének, vagy annak amit a szolgálókról vallott.
"Válaszodtól függően meglátjuk, mit hozz számodra a holnap…" Bólintottam.
- Igen gazdám. -
Ejtettem ki a két leggyakoribb szót, amit megbánás nélkül használhattam. Közben kijön a szürke hajú fiú és a szolgáló lányok, akik eddig a fejemet simogatták hozzá sietnek. Levetik vele a ruháit, majd kérik, hogy menjen be a dézsába. Én kíváncsian figyelem a jelenetet. Közben az sem kerüli el a figyelmem, hogy gazdám a ruhás szekrényéhez megy és elmélyül a sok ruha közt. Valahova el fog menni, és arra kelhet a szép ruha. Aztán eszembe jut a nyakörv és felállok, hogy gazdám korábbi parancsát teljesítsem és leraktam azt asztalra, amit akkor mutatott. Ezután fordultam szembe a szürke hajú fiúval, és ő rám villantotta szürke szemeit.
Nem szeret...
Vajon ő is rabszolga? Majd mikor vele végeztek a szolgáló lányok, én következtem. Eleget tettem minden kérésüknek, s a mosdás elejétől végéig igyekeztem mindent az utasításnak megfelelően tenni. Azt hiszem sikerült, mert a végén nem szidtak meg. Aztán száraz ruhát kaptam és egyikük megbökött, hogy menjek az ételemért, amit a gazdám rendelt nekem. De nem tudtam enni. Csak sírtam fölötte, éhesen, összezavarodva, és képtelen voltam hozzányúlni az asztalon bármihez is. Ha csak rá gondoltam, egyből több tiltó emlék is beugrott, hogy miért ne tegyem meg, de eközben a gazdám parancsát végre kellett volna hajtanom. Hiszen egy éhes rabszolga nem dolgozik jól. Két erős parancs állt most bennem ellent egymásnak, én meg moccanni sem tudtam tőle.
Közben gazdám kiválasztott a ruhás szekrényből két jónak ígérkező ruhát, de nem tudott dönteni. Megint csak a szolgálókhoz fordult, és ugyanazzal a közvetlenséggel szólította meg őket, mint ahogy beengedte. Megfordultam, de lehajtott fejjel. Nem akartam, hogy lássák a szerencsétlenkedésem. Mindegyik szolgálólány kifejtette a véleményét, habár hozzá tették, hogy uram, azon kívül semmi sem utalt arra, hogy a viszonyuk szolga és ura. Már persze ha csak a szavakat nézzük. Akár lehetett volna a ház örökösei, akik nem tartanak szolgát ezért maguk végeznek el mindent, és a nemes aki bérel itt egy lakosztályt. De akkor meg nem mondanák hozzá, hogy "uram". Semmit sem értettem, de igyekeztem megérteni. Most már itt fogok élni, és ismernem kell új gazdám életvitelét. És azt is, hogy hogyan gondolkozik, mint régi gazdámnál is volt. Ha nem is ugyanolyanok, új gazdám is biztosan örül annak, ha kitalálom a kívánságait. Így hát figyeltem, de ekkor gazdám megszólított engem is, sőt... együtt szólított meg a szürke hajúval. Akkor mégis csak szolga ő is!
Én eltátottam a számat, és hiába akartam mondani bármit is, nem jött ki hang a torkomon. Melyik ruha illene rajta jobban? Hiszen eddig ránéznem is szentségtörés volt a gazdámra nyomós indok nélkül, nem hogy a ruhaválasztásban segédkezek! De ez egy nyomós indok nem? Ha egyszer külön kérdez. Mondani akartam valamit, ha más nem, azt hogy "nem tudom", de azzal úgy éreztem, hogy rosszat teszek. Ráemeltem könnyes szemeimet gazdámra és értetlen arcomról, talán még ilyen jól kivehetően még nem látszott az érzelem. Nem tudok mit mondani. Nem megy!
A szürke hajúra pillantok, de ekkor valami félelmetes erő vesz körbe. A fiú szemei is mintha nem ugyanolyanok lennének, mint azelőtt. Érzem, hogy valami megközelített, és mintha nem is mellettem, hanem bennem kutakodna, s a soha nem érzett érzés megzavar. Hátrálni kezdek félelmemben. Körbe nézve azonban rá kell jönnöm, hogy csak én érzem ezt, a többiek nem. Engem akar! Ha még közelebb jön, biztosan összeroppanok. Nem azonosítottam a fiúval, csak az érzet volt, és én belebotlottam a szék lábába, és feldöntve a földre estem én is.
Nem tudom mi történt, de azután is úgy maradtam. Arcomra halál félelem ült ki, én pedig megdermedtem a nehéz erő súlya alatt. Macskafüleim lelapultak egész a fejtetőmre, farkam pedig kiegyenesedett a riadtságtól.

Lassan újra a helyén érzem a szívem dobolását, habár egy jó ideig csengett a fülem tőle, minden más zajt elnyomva. A torkomban éreztem és noha látszólag semmi okom nem lett volna, még is halálra váltam terültem el a földön. Mindkét kezem hátra tettem és még egy csöppnyi erőt érezve, tartottam magam. Ezen felül azonban csak a megüvegesedett szembogaram láthatták, meg a kővé vált ábrázatom. Nem tudom, hogy a szolgáló lányok miként vélekedtek rólam, de gazdám korholón szólt rám és csak ez számított. Felrázott és végre döntésképessé váltam általa. Amit a gazdám mond, azt meg kell tenni, ennek így kell lennie mindig. És ha gazdám olyat mond, amit eddig nem csináltam, legyen az akár egy finom étel elfogyasztása, vagy bármi más, én megteszem. Hiszen enélkül a rabszolga nem ér semmit, és ha nem ér semmit, akkor pedig meg kell halnia. Én viszont még nem akarok meghalni, ezért hát hasznosnak kell lennem. Így hát felálltam, de ekkor az a szürke hajú fiú, aki nagy rémületem közepette kiesett a látóteremből, egyszer csak besétált elém, majd leült az asztalhoz és hozzá fogott az ételhez.
Nemrég azt mondta, hogy "Nincs itt a bátya", én meg ösztönösen körbe néztem, hogy valóban így van e, de hát miért ne lenne másképp, mikor épp mondta?
Gazdámnak akartam mondani a szokásos feleletet, de már bement a szobába és a szolgálókkal kezdett el beszélgetni. Még mindig csak álltam, s nem is tudom, hogy is zajlottak le körülöttem az események. Valószínűleg összemosódtak a körülöttem lévők szavai, de ha nagy lassan is, de ki tudtam venni, hogy ki mit akart, főleg, hogy tőlem mit. Természetesen gazdám óhaja az első. Ő az akinek felelek, akitől az életem függ.
Mikor gazdám visszajött és leült az íróasztal mögé, ~ jah igen, etájt ült le a szürke hajú fiú is ~, megijedek, hiszen nem azt tettem amit kellett volna. Gyorsan az asztal mellett teremtem és (szék híján, hiszem a másik oldali széken Ithor ül, mint utóbb gazdámtól megtudtam) megfogtam a tányért, és egy villát, majd még mielőtt elvettem volna az asztalról, kissé meghajolok gazdám előtt.
Bármi is legyen tettének lényege végtelenül hálás voltam neki, és azt szeretném,ha ki tudnám ezt fejezni.
- Nagyon köszönöm, gazdám. -
Kis híján megint elsírom magam, de ezúttal sikerült vissza tartani a könnyeket, majd ha gazdám nem ad külön utasítást az étel elfogyasztásának helyét illetően, akkor elvonultam a közeli kanapéra és felültem rá törökülésben, majd nagy buzgón beleszúrtam a villát az egyik húsba. Egyik kezemben a tányért tartottam, biztosan fogtam meg, sokat kellett cipekednek, nem kihívás számomra megtartani az egyensúlyát. Másik kezemben a villa pihent és a rá szúrt húsba haraptam.
Finom! Annyira finom!
Ha gazdám nem mondta volna, hogy lassan egyek, valószínűleg behabzsoltam volna mindet egyszerre, így viszont türtőztetem magam. Közben figyeltem arra is, hogy miről szól a beszélgetés a közelben. A szolgálólányok most felettébb csendben takarítgattak, míg Ithor egy könnyed beszélgetést folytatot le gazdámmal. Mégsem rabszolga? Még csak az uramat sem tette hozzá, és tegeződnek! De most nem ül ki rá az arcomra a csodálkozás, habár biztosan kiülne, ha nem ez lenne a többedik ilyen esemény a mai nap.
Eldöntöttem, hogy mostantól semmi sem fog meglepni. Jöhet akármi, nézek elébe. Az életem fenekestül felfordult, és azt hiszem, élvezem. ^^
Persze közben nagy buzgón eszegettem a húst is és ami még a tényáron csücsült, a lehető leglassabban, ami tőlem telik, habár még az is eléggé gyors volt.
Gondolataim önkénytelenül is egy bárgyú vigyort festenek az arcomra. Nem vettem észre, elmerülök saját elmélkedéseimben. Azon gondolkoztam épp, hogy Ki is vagyok én.
Ithor megjegyzése, miszerint szeretne engem jobban megismerni, hogy úgy mondjam... elkerülte a figyelmem, az előbbi okokból kifolyólag.

Fészkelődik, nem tudja, mit kezdjen, majd tányérral a kezében végül csak ráveszi magát, hogy megkóstolja az ételt. Látom, még meleg volt, első falat kicsit nehezen ment le, de az boldog kifejezés ami tükröződik, mind a szemében, s az arcán is…

Shagut nézve felmerül bennem, hogy én vajon mikor ettem ilyen örömmel valaha is? Hát igen, elégé más az életvitelünk. Kiskorom óta fényűzésben éltem, majd magam választottam ezt a fajta életet. Sokkal közvetlenebbé váltam, mint a többi nemes, s ezáltal sokkal élettelibbé is. Pont ezért a már ilyen apró, de mégis oly fontos örömök, mint egy finom étel, alig számítanak. Ha csak feleakkora élvezettel képes leszek enni legközelebb, mint ahogy most ez a bestiféle, akkor máris boldogabbnak fogom érezni magam…

- Ithor szerintem most ne zaklasd túlzottan Shagut, elég sok újdonság érte a mai nap. Majd később finoman kikérdezheted – védem kicsit új szerzeményemet, s kihangsúlyozom a finoman szót.
- Viszont még el kell mennem, mert el kell intézni az ágyat is – felkelek újonnan az íróasztaltól, s az ajtó felé haladok - Szóval lemegyek a földszintre Edgarhoz.


Az ajtóból még visszanézek a boldogan falatozó lényre, majd útnak indulok lefelé...

Csak fél szemmel követem, ahogy gazdám egyedül hagy a szürke hajúval. Annyi kérdésem lenne, s annyi mindent szeretnék csinálni. A sok új hatás és a kezdeti izgalom alább hagyása előhozhatta belőlem a kíváncsit, s a bátrabbat. Ami azt jelentette, hogy körbe néztem és magamban elképzeltem, ahogy odamegyek és megérintem a tárgyakat. habár gazdám azt mondta, hogy megnézhetek mindent, amíg vissza is teszem a helyére, de ez nekem egyszerűen felfoghatatlan. Még csak elméletben sem tudtam elhatározni magam arra, hogy felvegyek tárgyakat, csak megnézni. Még gondolatban is csak megnézni. Közben szép ütemesen fogyott a hús, azt hiszem fácánt mondott rá a gazdám. Lehet, hogy ez lesz a kedvencem. Majd amikor elfogyott, veszek egy mély levegőt, és elhatározom magam arra, hogy felálljak és vissza vigyem a helyére a tényárt. Azonban a szürke hajú fiú megelőzött, és egész érthetetlen módon mellém ült. Nem túl közel, de mégis egyértelműen akart valamit tőlem. Én pedig rá emeltem vörös szempáromat. Nem voltam olyan zavarban, mint eddig, de persze meghökkentő volt a kezdeményezés. Régi gazdám mindig azt tartotta, hogy a rabszolgákkal nem érdemes a parancsokon kívül más szót is áldozni, és ezt a szabályát tökéletesen betartotta.
Azon kaptam magam, hogy várom, hogy mit fog tenni. Kíváncsi voltam rá. Biztos voltam benne, hogy nem átlagos fiúról van szó, ha a gazdámmal ilyen közvetlen módon beszél. Nem is biztos, hogy szolga, sőt... már nem hinném, hogy az lenne. Persze emellett a gazdám azt mondta, hogy egy szobában leszek vele. Lehet hogy neki vett meg? Ez a fiú valamelyik rokona lehet, vagy egy olyan személy akit szeret és úgy döntött, hogy rabszolgával ajándékozza meg? Akkor viszont neki is feltétlen alázattal tartozom. A felismerésre összébb húzom magam.
A kérdés viszont megint hirtelen ért.
Miért kérdez a régi gazdám felől? De hát válaszolnom kell, nincs mese, és tőlem telhetően mindent meg is teszek, hogy jó választ adjak.
Milyen volt a régi gazdám.
- A régi gazdám testes ember volt. Sokat kellett neki segítenem. Például a cipő levételében. Sokat voltam mellette, mert úgy tartotta, hogy jól ... - itt elgondolkoztam, milyen szót is használt mindig rám? - .... jól festek mellette. Azt hiszem szerette a macskákat,... -
Ekkor gyorsabban kezdett verni a szívem. Igen, talán ezért tartott magánál, de én... én...
- ...voltak rendes macskái is, ... de én...
Nem, ilyet nem mondhatok ki. Még akkor sem, ha valójában én nem vagyok macska. Kicsit megráztam a fejem. Még sosem beszéltem a gazdámról, ami azt illeti sosem beszélhettem, nem fejthettem ki a saját gondolataimat. Lám, nem is olyan könnyű, mint azt láttam az emberektől. Most a saját gondolatomat kérdezték, mint a hintóban a gazdám, de nem tudok rendesen válaszolni.
Lesütöttem a szemem és (még mindig törökülésben, a szürke hajú fiú felé fordulva) az ölembe helyezett tányért néztem, jobb híján.
Elszomorított a kudarcom, s ez meg is látszott, ha nem is az arcomon, de lekonyuló füleimen biztosan.

Amikor összébb húzódtam, akkor a fiú hátrébb ült. Erre kiegyenesedtem az előbbi testtartásomra és oldalra billentettem a fejem. Lehetséges volna, hogy miattam ült hátrébb? Vagy tettem valami rosszat? A gondolat hatására lejjebb eresztettem a vállam és a tekintetem is lefelé vittem, jelezve alárendeltségemet, és hogy nem akartam kellemetlenséget okozni. Szavakkal azonban nem támasztottam alá, nem tudom hogyan kéne. Majd feladott egy felettébb különös kérdést, amire megpróbáltam felelni. Azt hiszem sikerült, mert nem tett fel ez ügyben újabb kérdést. Örültem neki, a füleim is felvették az előbbi, izgatott pozíciójukat, azaz felfelé kandikáltak a fiú felé, hogy mindent jól hallhassak. A következő egy felhívás volt a részéről, hogy ha van kérdésem, akkor feltehetem, de ez amit ő mondott, egy kissé komplexebb volt, mint amit a gazdám ajánlott. Azt mondta, hogy "bármit" kérdezhetek tőle, ami érdekel, és amire választ szeretnék. Jelenleg volt is egy amire szerettem volna választ kapni. Felélénkültek a szembogaraim és egy picit talán nagyobb hévvel tettem fel a kérdést, ami a szívemet nyomta.
- Tudsz segíteni abban, hogy megtudjam, Ki vagyok én? Estig választ kell találjak rá, de még nem tudom.
Valóban szerettem volna tudni a választ, és már nem is csak kifejezetten azért, mert a gazdám kérte, persze ha ő nem kérdezi meg, talán sose jutott volna eszembe ez a költői kérdés. Reménykedtem benne, hogy tényleg segít. Azt mondta bármit kérdezhetek. Úgy gondoltam nem eshet bajom, ha valóban élek az ajánlatával, habár volt bennem egy kis félsz is, hogy mi van ha mégis rossz fát tettem ezzel a tűzre? Régi gazdám egy ilyenért már biztosan belém rúgott volna, mert pazarlom az idejét.

Amilyen lelkesen tettem fel a kérdést, olyan gyorsan lombozott le a válasza. Mi sem mutatta ezt annál jobban, hogy a levegőben billegő farkam a hideg zuhanyként érő válaszra elveszítve erejét megadja magát a gravitáció erőinek. A füleim is furcsán ketté álltak. Magamat megtalálnom magamban magamnak? o.o Én ezt nem értem! Elszontyolodva emeltem újra fel rá a tekintetem. Hát nem jutottam előrébb. Azonban  lehetőséggel együtt, hogy most aludhatok egyből éreztem is magamon a sok napnyi börtönben töltött időt (ahol nem vagy csak nagyon nehezen tudtam elaludni), és már azon jár az agyam. Nem ellenkeztem a szürke hajú fiú szavaival. Bólintottam feléje, s megvártam, hogy kimenjen.... azaz volna, de ő egyszerűen csak eltűnt a szemeim elöl. o.o
Ha nem a szemem előtt történt volna, akkor el sem hiszem ezt. Megdörzsöltem a szemeim, hogy jól látok e, de csak nem akart vissza térni.
Talán túl fáradt vagyok, ő is megmondta. Pihennem kell. o.o
De ez akkor is olyan bizarr. Ki ez a fiú? Azt hiszem félelmetes. Félek tőle. Nem úgy, mint régi gazdámtól. tőle tartottam a verések miatt, de mindig tudtam, hogy mikor mit fog csinálni, mert le lehetett olvasni a mozdulataiból, vagy a gesztusaiból, de nem úgy a szürke hajú fiú. Ha már itt tartunk, itt mindenki ilyen. Nem tudom, hogy mikor mit fognak tenni.
De csak nyugalom Shagu. Ha én bestia vagyok, úgy ő is lehet valami más. Régi gazdám sokat emlegette, hogy ha mágus lenne, már nem itt élne, hanem egy sokkal jobb helyen. Talán... ( a szívem egyre jobban verte a mellkasomban az ütemét. Mintha ki akarna törni onnan. ).... talán ez lehet az a jobb hely?... ez a gondolat csak félve született meg bennem, de megtartottam magamnak. Nem engedem el mindaddig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
Aztán én is felálltam és letettem az asztalon lévő tálcára a tányért amiből ettem. Szorosan a mellé, amelyikből a fiú is evett. Noha tudtam a nevét, akárcsak gazdámnak, nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy akár csak gondolatban is kiejtsem. Így maradt szürke hajú fiú. De örültem annak, hogy ő is olyan ember, mint az új gazdám. Beszélgetett velem, mintha nem is egy (fél)bestia lennék. Jó érzés volt, még ha csak egy káprázat is ez a kedvesség, és ahogy felébredek, minden újra a régi lesz.
Persze sajnálnám akkor, de nem bánnám, hogy volt ez a kis idő. Vidáman dőltem le a nekem kijelölt kanapéra, és összehúzva magam, párnának használva a kézfejemet aludtam el. Bármi legyen ezután, készen állok.

~Mikor is volt... régen... régen sütött ilyen szépen a nap, cirógatott langy szellő. De jó ismét szabad lenni. ~ szempilláim közeledtek egymás felé, de mégsem ölelkeztek össze. Tüdőmből kipréselt használt levegő helyébe frisset szippantottam. lepergett rabságom nyomasztó érzése, újjá éledt jókedvem. Nem csoda, hiszen ismételten magam lehetek, mozoghatok korlátok nélkül.
Emberek jöttek , mentek. Gondjaikba temetkezve csőlátás alakult ki, ami szűk környezetükre fogta le tekintetüket.
Bajok..azok mindig vannak. Most is van egy, és pediglen egy olyan, hogy nincsen dió! Ez akkora tragédia, ami teljesen lelombozta picinyke örömömet s mély depresszióba taszított.
Imádtam a diós kalácsot, a kandírozott diót, a péksüteményeket amikben eme mennyei olajos csonthéjas volt.
~Na ezt benéztem. Ezen a fán sincsen.~ lapos pislantással mérlegeltem a lecsupaszított diófát egy , a városka szélén elhelyezkedő kisebb parkos részen.
~Körbe kellene lesnem beljebb.Na gyerünk! ~ Kitárva szárnyaimat, elrugaszkodtam. Szellő kapott alám s felemelt jócskán az ártó személyek fölé. Ez volt az igazi szabadság! Semmi fal, semmi lánc... se por, mely elszürkít. Alattam egyre növekvő házak barnás, néhol tarkás tetejei összeolvadtak. annyira össze érintették homlokzataikat, hogy még a keskeny utcákat sem tudtam kivenni. Végül, hogy alaposabban szemre vételezhessem a lenn elterülő placcot, leereszkedtem egy fogadó ablakának párkányára. Kerek szemeimben vissza tükröződött a benső térben helyet kapott bútorzat sziluettjeinek sokasága. Türelmesen vándort pillantásom asztalról kanapéra, onnan komódra. Egyszer csak csőrömet vidáman tátottam széjjel, s ha emberi alakban tetszelegnék, bizony diadal ittas hurrá ejtenék. De így csak egy dallamos károgás sikeredett. Ablak két szárnya résnyire nyitva leledzett, így belépegettem a benső területre, s hogy ne csapjak ennél nagyobb hangzavart, mert hát valaki éppen édes álmainak tengerében lubickolt , kinyitva szárnyaimat bevitorláztam a közeli asztalig, azon átvágva át libbentem a közeli szék háttámlájára. Ott megpihentem, s kíváncsian sandítottam az alvó macska féleség felé. Mivel az aludt, és nem mutatta, hogy fel szándékozik érezni, le tudtam tornázni utolsó távomat, ami a fenséges étektől választott el. Elérve a derék magasságú bútor lapját csőr csattogtatással kocogtam a kerámia tálkához, ami telis - tele volt egészben hagyott,és félbe tört dió szemekkel.
~Gyönyörű! Mennyei manna!~ minden körülményeskedést mellőzve csőröm közé kaptam egy méz barna szemet és máris bendőmbe helyeztem.... vagyis begyembe.

A birtokigazgatás problémás dolog. Az ügyfelekkel való foglalkozás úgyszintén. Én mégis szeretek ezzel szórakozni, mert ilyenkor érzem igazán, hogy hatalmam van, olyan melyet csakis a saját tudásommal növelhetek még tovább. Most is egy ilyen tárgyalásra mentem, hogy egy újfajta selyemszállítmányra rátegyem a kezem. Mivel még nem terjedt el, így kevesen ismerik és nincsenek tisztában az értékével. Pont ezért, ha előbb felvásárlom később akár dupla áron adhatom tovább...

3 órával később

Minden a terveim szerint ment és hamar nyélbe is ütöttem az üzletet. Még bevásárlásra is volt időm, így lesz Shagunak utcára kimenős ruhája is. Kicsit aggaszt, hogy Evior szó nélkül eltűnik, valamint Ithor is problémákat okozhat a folytonos térugrásával. Az emberek nem nézik jó szemmel, ha valaki mágiát használ, főleg nem, ha egy gyanús kölyök teszi azt...
Majd megbeszélem ezt velük úgyis itt vagyok már, remélem nem történt semmi gond...

Kinyitom az ajtót, majd bekukkantok és szép lassan belépdelek. Shagu a kanapén helyezkedett el pont úgy ahogy elképzeltem. Le-föl emelkedik a mellkasa míg bolyhos fülei lekókadtak. Néha meg-megrándul hátul a farka, biztos valami érdekeset álmodik. Ahogy beljebb megyek látom, hogy egy madár pontosabban talán egy varjú, csipegeti az asztalról az ottfelejtett diós tányért. Saját érdekében jobb, ha most távozik, így elindultam felé, s elkezdtem halkan elhessegetni az ablak felé, mert bizonyára onnan jött be. Legközelebb figyelek rá, hogy jobban bezárjam...

Régi gazdám "hatalmas" alakja rajzolódik ki előttem, de nem gondoltam, hogy rossz szándékkal közeledne felém. Csak ültem ott kíváncsian, és nem hittem a fülemnek. Tényleg ő, mit akarhat? Már eladott a rabszolgapiacon új gazdámnak, de természetesen nem voltam rá se mérges sem pedig nem viselkedtem személye felé bosszúsan, vagy épp kihívóan. Ő volt a régi gazdám, és mint egy felsőbb rendű személy, ő is ember.
Egy ember.... én nem vagyok ember, de félig mégis az vagyok. Nem vagyok bestia sem, úgy igazán, de félig mégis az vagyok. Sokan mondják rám, hogy "macska" vagyok, mert egy tigrisbestia volt az anyám, én viszont csak a füleit és a farkát örököltem, meg a vörös szemét, ami a kinézetemet illeti.
De én nem vagyok macska. Szeretném azt hinni, hogy bestia vagyok, de nem vagyok az. Én egy rabszolga vagyok. Azt hiszem ez egy meghatározott réteg az olyanok számára mint én. Akiket nem fogad be semmilyen faj. Nem lehetünk emberek, és nem lehetünk bestiák sem. Biztos vannak kint még olyanok mint én.
Mindezek ellenére már nem tartoztam felelősséggel régi gazdámnak, most már új gazdámé vagyok. Ám ő ahogy mellém ért megütött, s felém kiáltott, pont úgy, mint amikor még nála voltam. Mély hangszíne elvékonyodott, már-már bántóan magassá vált és vörös volt a feje. Utált engem, és amikor nem tetszett neki, amit csinálok, ezt mindig hangoztatta.
- Nem vagy méltó arra se, hogy levegőt vegyél te mihaszna! -
Majd megfordult, de különös érzés fogott el. Nem féltem tőle, pedig fájt az ütése. Úgy éreztem, hogy új gazdám az aki igazán bánthat, régi gazdám már nem tehet semmit, de a kezében tartott eszköz megingatta eme elhatározásomat. Remegő hangon kérleltem...
- Kérem, csak a korbácsot ne, gazdám.... -
- Hát jó! Akkor ehhez mit szól, te szégyentelen! Megtanulod egy életre, hogy ami az enyém, az az enyém! És neked nem lehet kedvenc ételed! -
Elmosódtak a mozdulatai, és én nem tudtam, hogy miért, azonban a hideg vas érzése a testemben egyből belém hasította az elkerülhetetlen halál gondolatát.

Habár álom volt csupán, amit átélt, szavait hangosan is tudtára adta környezetének. Idegesen ütődött a kanapé falának cicafarka, a fülei pedig lekonyultak félelmében. Végül felriadt. Zihált, s talán ha tehette volna, ha nem akadályozza meg benne a sok évnyi tapasztalat, talán kiüvöltötte volna a fájdalmát, mint a jó előbb Ithor is, de nem tette.
Csak vörös szemeit meresztette és a mellkasát szorongatta egy ideig. Valóságosnak tűnt az álom, túlságosan is valóságosnak is ahhoz, hogy abban leszúrták.
Körbe nézve meglátta Ryent és megdörzsölve a szemeit, elhelyezkedett egy rendesebb ülő testtartásba, s még kicsit álmosan szólalt fel.
- Gazdám...
Vajon mit gondolhat rólam? Remélem nem tettem semmi rosszat. ...