Az oázis

Tengelbard másra számított, a meglepettséget nem hagyta kiülni az arcára, de megemelkedő szemöldökei csak árulkodnak arról, hogy Nio viselkedése meglepte. Behódolónak, alázatosnak és igen félénknek, ehhez a látszathoz viszont messze nem illik az a kacagás, azzal a mosollyal és tartással. Ez bizonyítja leginkább, hogy a látszatnak nem szabad feltétel nélkül hinni. Koe mintha sejtett volna valamit, látszatra, sem pedig érzetre nem változott viselkedése. Korábban már belemászott a bestia árnyékába, mert vonzotta azaz elementális erő, amit felőle, jobban mondva belőle áradni érzett. Koe veszélyesnek ítélte meg Shagut és pont ezért terelgette Tengelbárdot felé. Na, nem azért hogy megölesse gazdáját, inkább azért, hogy új fegyvert szerezzen neki. Egy ember és egy démon ízlésvilágában azonban megmutatkoznak a különbségek, Tengelbard ugyan is nem fedezi fel azokat az értékeket, amiket felhasználhatna az ügye érdekében. Koe viszont nem teszi meg azt a szívességet, hogy felhívja gazdája figyelmét, marad továbbra is a csendes őrző szerepében.
- Ez is egy válasz. – Ami a fiatal kapitányt cseppet sem derítette fel, de el kellet ismernie, mi mást várhat egy olyan nép tagjától, akiket mát több évtizede kutyába sem vesznek. Lábtörlők, bokszzsákok és az ember még azt sem engedi meg számukra, megnyalják azt a kezet, ami istenként rendelkezik felettük. Keze ökölbe szorul, ha tehetné, már rég kiverte volna a szigetről a kaleriáni söpredéket az összes gusztustalan törvényükkel egyetemben. De, nem teheti! A sziget, az otthona talán a béke szigetévé válna, de csak addig, míg a söpredék vissza nem tér, háború és pusztítás emésztené fel ezt a helyet. Mágus mágus ellen vetné be, nem először, a hatalmat, amelyet az istenektől kaptak. Átkozza gyengekezű ősét és átkozza fivérét is, aki játszi könnyedséggel köt kompromisszumokat a királysággal.
- Nem ítéllek el, ha itt kényelmesnek és biztonságosnak érzed az életed. – Nem akarja kötni az ebet, azaz a macskát a karóhoz, de még is fogja. – Nem foglak magammal vinni. Mert olyan vagy, aki belenyugszik mindenbe és én olyat keresek, aki mer nekem nemet mondani. – Tengelbard a pince felé vezető lejáróba nézett. Le fognak menni, de pincét már nincs kedve szemügyre venni, a konyha óta tudja, hogy oda nem rejtettek senkit sem és különben túlságosan dühös lett ahhoz, hogy nyugodtan sétálgasson. A szobai jelenettel pedig alaposan elhúzta az időt, az előtérben, már bizonyára végeztek az ellenőrzéssel.
- De, gondolkozz el azon, hogy mihez kezdesz, vagy mihez kezdenek veled, ha már idősebb leszel. Férfi vagy, a nőkkel szemben te nem maradsz olyan sokáig kívánatos. – Nem bántásnak szánta, inkább szemfelnyitásnak, hogy Nio ne csak a mának éljen, hanem gondoljon a jövőjére, hiszen itt egészen addig vigyázni fognak rá, míg a vendégek megkívánják, de mi lesz utána? – A pincét nem óhajtom megtekinteni, visszamehetünk az előtérbe. – Adott végül szándékának hangot, mikor már leértek a lépcsőn.

Eredménytelen, de tanulságos úton van túl, amin talán szerezett egy ellenséget. Ez bizonytalan, de egy ellenségtől a napok meg fog szabadulni és ez már biztos. Csendesen, dühét lassan oszlatva baktat a vezetője nyomában. Néha azért el elmereng azon, hogy mindennek ellenére hasznát vehetné ennek a bestiának, de minduntalan be kellett látnia a keserű tényt, hogy erről minden esetben múlt időben beszélhet. A mi lett volna és ezzel együtt az összes talán pedig nem látja értelmét bele menni, Nio sorsának nem azt jelölték ki, hogy a Hollók oldalán szerezze meg fajtása szabadságát, már ha bármiféle felszabadító mechanizmusban jutott neki szerep. Egy biztos, soha, senkit nem szabad alábecsülni. A kis szürke, lehanyagolt lelkek többször tesznek valami olyat, ami megmozdítja az egész világ sorsát, mint azok, akik éllovasként azon munkálkodnak.
Visszaérve az előtérbe, pontosan az várta, amire számított. Emberei kihúzták magukat és a megbízott már kérés nélkül nyújtotta Tengelbárd számára a könyvet, amiben az ellenőrzés összefoglalása szerepelt, katonás, valóban kicsit szögletes betűkkel a papírra vetve. A kapitány szó nélkül átvette a könyvet és belemélyedt, legalább is arra a pár percre, amíg átfutotta azt a pár sort, aminek utolsója egy várható végeredményt foglalt össze. Minden szabályszerű! Tengelbard egy kicsit elkomorodott, játék volt a részéről, egykedvűen visszaadta a könyvet emberének, majd a még mindig sorban álló új rabszolgákra emelte a tekintetét, utolsónak hagyta Niot, aki felé a vezetést megköszönve biccentett egyet. Majd, egyfajta nyájasabb arccal fordult Sylanhoz.
- Rendkívül hálás vagyok, hogy megkönnyítette a munkánkat. Példaértékű! Nem is zavarnánk tovább és természetesen, elnézését kérem, hogy megzavartuk a rendet. A törvényt szavát azonban be kell tartani és tartatni. Még egyszer köszönöm a segítőkészségét! – Kihúzta magát, egyfajta hanyag szalutálással köszönt el a fogadó tulajától és aztán annak ajtaján elsőnek lépett ki, emberei is mind vigyázzba vágták magukat és kimasíroztak.
A kint őrt álló emberek valamivel eredményesebben töltötték az elmúlt nem egész egy órát, három csirkefogót is fogtak a fogadó környékén. Ezekből viszont csak egy jöhetett onnét, de válltig azt állítja, hogy nem. Nem kell elhinni és talán majd a börtöntoronyban töltött néhány nap a nyelvét is megoldja majd, ebben reménykedik Tengelbadr is. A masszív vasrácsos szekér és három utasa egyszerre indul meg a városőrök menetelő csapatával, hogy a következő nevezetességhez vonuljanak, ami nem más, mint a KirályRózsa. Az ifjú kapitány, ha lehet ezt a helyet utálja a legjobban, de utálata és dühe ellenére, ő szintén egy kezét zsinegekkel megkötött báb, akit a törvény és a bátya rángat kénye és kedve szerint.

// a helyzet ennyit adott, én is köszönöm a játékot, érdekes jellemfejlődésnek nézünk elébe //

A kívánságokkal vigyázni kell .. ( Shagu )
Enzo kényelmes léptekkel lép be az ajtón, nagyot szippant a különleges levegőből. A vörös lámpák hívogatták, csábításuknak pedig nem akart ellenállni. Igazi gazdag úriemberként jelent meg. Inge olyan patyolat tiszta, hogy a frissen fejt tej sem lehet annál fehérebb, sötétkék, fekete fonállal hímzett mellényt vett rá, daliássá téve alakját. Szarvasbőr nadrágja, amit feketére festetett, szorosan feszült izmos fenekén és erős combjain, a bő szárú csizma pedig különös eleganciát adott neki. A derekára széles, mellényéhez színben illő selyemsálat kötött, szuvenír az ő kedvenc kapitányától, na nem a városőrök kis mitugrászától, hanem attól a gebe mitugrásztól, aki azt a patkányképű csótányt védi. Puszta gondolatára is fülég érő mosolyra szalad szája és ettől nem is szabadul meg, még akkor sem mikor megpillantja a pult mögött serénykedő lánykát.
Két jelentős gondot állapított meg. Az egyik, hogy egy nyeszlett fadarab elválasztja őket egymástól. A másik pedig, hogy véleménye szerint túlzóan sok ruha fedi a kívánatosnak tűnő idomokat. A mellek szinte megbabonázták és megfeledkezve magáról, csak a szépen ingó barackokat figyelte, volt rá ideje bőven, hiszen előtte töketlenkedett egy fickó. Túlbonyolította a kívánságát. Enzo már –már plátói szerelemnek érezte a szemlélt halmok megkaparintását, háromszor is újra hajtogatta, karjára fektetett köpönyegét. Széles karimájú kalapjának tollait is már sokadjára igazgatja meg. Türelmes. Türelmes egy frászt! Végigsimít fehér, rövidre vágott szakállán és már kopogtatná meg az úriember vállát, amikor kilibben egy csinos kis csirke és elragadja a férfit előle. Enzo megsemmisülten néz a két alak után, mint egy gyerek, akitől elvették a nyalókáját.
- Valami szépet, izgalmasat és ez mind egy szép szobában. A tizenhármas szabad e kis virágom? – Leányzó kedves mosollyal bólint a kérdésre, Enzo is tudja, hogy most jön az a rész, hogy megkérje várja meg a partnerét, vagy válassza ki. – Rád bízom kedves, fent várakozom. De ne tartson sokáig, mert egy hónap cölibátus sértődékennyé teszi az én kedves kardomat. – Enzo ismerte a helyet és nagy nyugalommal, álomképek rózsaszín felhőjébe burkolózva tért be az általa kedvelt szobába. Ledobta köpenyegét, kalapját az ágy végére hajította. Mohón bontotta le magáról a ruhát, túl türelmetlen volt és hát a sok szép látnivaló meg elképzelt dolog már kellemetlenül szűkké tette a nadrágját azon a bizonyos helyen. Lényegében harcra kész karddal, lábain csizmával dőlt el az illatos ágyban és vágyakozva bűvölte az ajtót, bár közben gyorsan még rendezett tincseit összeborzolta. Hegekkel szabdalt testét cseppet sem szégyellte, sőt, többnyire még a legellenállóbb nőt is sikerült becsalogatnia az ágyába. A sajnálat nem zavarta, legalább is addig nem, amíg megkapta azt, amit akart. Pipájának kapcsú szárát a szájába vette és hosszút szívott az illatos, forró füstből, amit lassan karikákba formálva eregetett ki. Türelme nem percről percre, hanem másodpercről másodpercre fogyott.

Amikor nyílik az ajtó, eszelős fény gyúl sötét szemeiben. Végre! Mint egy, a lombok között megbújó párduc vetné rá magát az érkezőre, villámgyorsan négykézlábra pattan, hogy a hölgy elébe rohanhasson, odaadóan nyomatékosítva, hogy mit akar. A bökkenő a tálca volt, rosszat sejtett és amikor sorra vette az azon felszervírozott italokat ajka petyhüdten lefelé görbült. Addigra viszont ott állt a kis teremtés előtt, teljes, szűzies szégyentől mentes pucér valójában. A remény még nem hagyta el, ezért mohón a felszolgálóra esett tekintete. Csinos arc, selymesen csillogó fekete haj, a fülek macska mivolta nem osztott vagy szorzott nála. Kedvenc kurtizánja, akit valami csúnya betegség vitt el, édes meglepetéseket rejtegetett testén. Szerette. Fantáziája meglódult, újra túláradóan jókedvű mosollyal engedte, hogy a kis cica eltipegjen az asztalig, addig legeltethette a szemét a formás popsin, már ha azt nem bő anyag takarta volna.
Nem volt ellenére, hogy akkor elfogyaszt egy kis ingyen jött örömöt. De, egy meg nem nevezhető, hatodiknak semmiképpen sem mondható ösztöne megsúgta neki, hogy valami csúnya meglepetés érné, ha most kihámozná a kis csillagot a ruhájából. Utána lépett és kedveskedően átölelte, ha csak ki nem osont az érkező hatalmas karok alól. Szorosan magához húzta, szemrebbenés nélkül megvizsgálva melleit, közben nyakának ívébe finom csókot hintett, ügyelve arra, hogy szakállával meg ne szúrja. A keblek megállapítása egyhangú volt, lapos, de hát ez elnézhető neki, ha a mézes kis bödönkéjével kétszer akkora kegyben képes részesíteni. Kezei tapasztalattal, a perc töredék része alatt tudott meg mindent, de ott, valami olyanra sikerült rátennie a kezét, amit legkevésbé sem szeretett volna kitapintani.
Rögvest elhátrált, szilárd mozdulattal fordította maga felé a felszolgáló lánynak hitt fiút. Eleresztette a vállait, de most sem volt durva, csak mérhetetlenül csalódott és ez leginkább megrettent legjobb barátján látszott meg, ami még ilyen visszahúzódó hangulatában is méretes darabnak számított. Gyengéden megemelte a fiú állát, hátha egyfajta férfi nő keverékről van szó, olyannal is volt már dolga, de nyakán a kis kiemelkedő csúcs egyértelművé tette, hogy férfi áll előtte.
- Innom kell! – Jelenti ki, kókadtan, immáron többszörös értelemben értendően. – Tipegj csak szépen az ágy mellé, kisfiam. Ruha marad! – Enzo támadástól tartva megvárja, míg a felszolgáló biztonságos távolba vonul, remélhetőleg az ágy túlsó felére. Hogy miért nem küldi el? Mert örömökre vágyó kedve, nos, enyhén szólva összetöppedt, kell egy kis oldódás, egy kis játék és móka. Hátat fordít a fiúnak, szemrevételezve az általa hozott itókákat.
- Jesszus!!! Itt még mindig mérgezik az embereket? – Ijedten markolja meg a vizeskancsót és annak tartalmát a közeli virág vázájába önti. Megtörli, színpadiasan, a homlokát és tovább babrál az üvegek között, de egy boros poharat a biztonság kedvéért külön már kikészít. – Phfej’! Mikor szoknak már le erről a sok lónyálról? – Lejjebb hajol, de rögvest kiegyenesedik és a fiú felé fordítja tekintetét. – Szemed, kezed hozzá sem ér a seggemhez, értettem? – Jobb megelőzni a bajt. Nehogy valamiféle engesztelés áldozata legyen a fara. Aki bordély házakba jár hall ezt azt, de az ő fenekét hagyja szépen mindenki békén. A figyelmeztetés kiadása után már gátlások nélkül pucsít’ be, konkrétan egy komplett urológiai vizsgálatot el lehetne végezni nála. De hát, muszáj jobban meglesni az italkészletet. Végül a borospoharat tölti tele tüzes pálinkával és egy hajításra le is húzza azt. Majd kísérőnek egy egész üveg bort dönt utána, azt is egy szuszra. Sőt, félő volt, hogy az üveg is megy a nedű után, de nem ment. Van huzatja az biztos, a piát is jól bírja.
- Kisfiam, értesz te a masszírozáshoz? – Érdeklődik, miközben az ágyhoz sétál

Enzonak tetszik a reszketegség, jó előjelnek veszi, ahogy a kecsesen elfúló sóhajt is. Különösen izgatóan hat rá az a bizonyos érintés, ami a tarkóján és nyakán szunnyadó bársonyos macskafarok okoz. Pajzán előjáték és a legvadabb tűzijátékok káprázatát is felülmúló orgazmust képzelt el maguknak, csak hát, meglelte azt a kincset, ami számára jelen pillanatban minden volt, csak kincs nem. Érezte a tapasztalat árnyékát, így megértette azt a kis csalódottságot, amint a másik arcán vélt felfedezni. Szavai azonban inkább sírógörcsöt eredményeztek volna és felettébb nem vigasztalóan hatottak volna, ezért is foglalta tömör össze kívánalmát. Ivott! Kis előadást körítve a nekikészülődést illetően, de tény, hogy ivott.
- Azt mindjárt gondoltam! – Egy kurtizán ne értene ahhoz, hogyan szítsa fel valakiben a tüzet? Az érintés kötelező, de őt most a hideg rázza, mindenféle ungabungától. - Mutasd csak a kicsi kacsóid! – Dől előre, de világ összes aranyáért sem ért volna az ágyhoz, ha esetleg a világ összes gyönyörű, dús keblű hölgyét ajánlanák fel, akkor … akkor habozás nélkül megtenne bármit. Erről viszont csitt, a hétpecsétesnél is titkosabb titok ez. Állát vakargatva nézi a fiú kezeit, nyilván a kérésnek eleget tett, ahogy korábban is. Egy kéz sokat elárul, dolgos kacsóknak nézte őket, az ő vasból gyűrt girbegurba izmai azonban egy hivatásos dögönyözőnek is kihívást jelentenek. Lehajol, ujjai a szőnyeget súrolják, de célja mindössze annyi, hogy felvegye a hanyagul elejtett sálát, amit a kívánt pillanatban akart bevetni. Egy kis szembekötősdihez.
- Jól van, megveszem! – Egyezett bele, aztán egy cseppet sem légies krumplis zsákot imitálva az ágyra vetette magát, lábait közül az egyiket rögtön a fiú ölébe ejtette, de finoman, mintha sarka alá és a fiúcska combjai közé hímes tojásokat raktak volna. Egyetlen akadályt a talpmasszás megkezdésében a csizma jelentette, Enzo azonban a szadisták magabiztos mosolyával fürkészte, hogy a kis cicuska mi módon oldja meg a feladatot.
- Nemben eltér az ízlésem, úgyhogy, ha egyetlen olyan mozdulatot is teszel… - Szemérmesen ágyékára terítette a kék selymet és utána a feje alá hatotta a kezét, egy kicsit feljebb pofozva a párnát. -.. Lehet, megszabadítalak attól a kis zacskótól a lábaid között? Talpmasszást, kedves … - Kezével int, várakozóan, hogy kapjon egy nevet, amin majd később szólíthatja a fiút. Fejét oldalra hajtja és mélységesen mély keserves sóhajt hallat. Igazán sajnálja, hogy a kis macska fiú .. fiú, egy férfi kecske páros egy életre elég volt a számára. – Szeretsz énekelni? Mostanában csak a kocsmapatkányok részeges nótáit, meg a matrózok tenger sóvár, halszagú dalait hallottam.

Néma kuncogással konstatálta, persze csak önmagának, hogy most már attól az egészen vékonyka kis lepeltől az ágyékán, eltekintve teljesen meztelen. A kis cica, op' pardon, Nio némi vizsgálódás után egészen szépen megoldotta a helyzetet és nem okozz bokaficamot, egyetlen bánta az volt, hogy lába simán kicsusszant a lábbeliből és így az nem vágta orrba a bestiát. No de, sebaj. Lesz ez még így sem. Valami matatást érzett, nem érzéketlen egyik testrésze sem, sőt az egyik egészen érzékeny hangulatában van. Az ajtó felé tekingetett, minek játssza meg magát, mindketten tudják, hogy ebből egy laza masszázson kívül nem lesz több. A kérdez és felek e közben a maga nyugodt ütemében folyik, egy kicsit kifejtettebb érdeklődéssel emeli meg a fejét, apró, sűrű bólogatásokkal szorgalmazva azt a mástól hallott dalnak az eléneklését.
- Halljuk! Halljuk! – Lelkendezett, még a tenyereit is összecsapta, egészen úgy tűnt, mint egy kislány, aki valami nagyon szép fodros-bodros ruhácskát kapott. Fel akarom próbálni! Akarod a nyavalyát! Zajlott a félreérthető közjáték a harcos fejében! Fekete szemei is kikerekedtek, hatalmas kíváncsi bogárrá nőttek és csillogtak a vágytól, de ennek legalább nem kanszagú tüze volt. Fejét ütemesem ingatta, nem sokáig, pont addig, ameddig a kis dalocska tartott. Hallott ő már hasonlót, nyelvtudása azonban az utóbbi időben olyan lett, mint a szekrényben felelt régi kabát, akihez titkon osont egy kis ingyen falásért a moly. Lyukas. Az első ritmust még eldúdolgatta utána, ezzel valamiféle zenét szolgáltatva a magyarázó szöveg alá. Hang mély, borzongató és ilyen lágy játékként használva is érződik rajta az erő. A kocsmák általában elég hangosak, de az ő orgánuma bármikor, bárkit képes felülmúlni, sokszor néz a pohár, de inkább a hordó fenekére, így alkalma is igen sokszor akad a gyakorlásra. Bólogat és tapsol, megdicsérve az előadó tehetségét, majd hetykén felkönyököl, földül is és így felsőtestének súlyát a bal vállára terheli. Így tud szembenézni Nioval.
- Templomba való kis angyalka vagy, szárnyak helyett fülecskéid vannak, de Phá is elnézheti a sémát. A pancser isten, aki kis sem mászik az emberek seggéből. Éljen, a hadak ura! – Kényszeredetten elmosolyodik, kellet volna egy pohár, ha már istent ócsárol és éltet. Nem? Képtelen koncentrálni, mert túlzottan maga elé képzelte az előbbi nyulacskát, hatalmas mellekkel, kicsit pihés farkincával, aki mi mást találhatott volna, mint egy méretes répát. Ha már répánál tartott, sajnos kénytelen volt újra emlékeztetnie magát, hogy a kívánatosnál egyel több „répa” van jelen.
- Libegj szépen az asztalhoz itókáért. – Utasítja Niot, a lábát is készséggel megemeli. – Hozz magadnak is valamit! – Teszi még hozzá, szereti a fiatalokat részegen látni, meg hitet téríteni’ és a fiúban térítenivalót lát. Amikor megkapja a kért italt, remélhetőleg Nio figyelte mit fogyasztott induláskor, most is arra vágyott, legfeljebb, ha nem azt kapja, akkor arra kötelezi a fiút, hogy az utolsó cseppig igya meg. Hánytak már mellette, őt is telibe trafálták már, de a csatatéren edzett gyomra nem fordul fel ilyen csekélységtől, sőt, lesz mivel szekálnia a kákabélűt.
- Beszélgessünk, mint férfi a férfival! – Ajánlotta hízelgő mosollyal. – Szereted használni a kis kardocskádat? – Szemtelenül meglengette csípőjét, hogy ne az asztalra szervírozandó kés, vagy holmi fémből gyártott penge villanjon be a kis buksiban. Kifejezetten arra a bizonyos kardra gondolt.

Egészen elkényeztetve érezte magát, valamilyen szinten még jól is érezte magát, vagy szokta ő rosszul érezni magát? Igen, egyszer piszok rosszul érezte magát, de akkor a traumák traumája érte, egy kecskével döngetett az istállóban, pedig a szerencsétlen jószág még sült kén sem mutathatott volna kívánatosan. Enzo akkor azzal nyugtatta magát, hogy legalább nem egy bakot talált magának, bár lehet ez volt az elégtétel a korábbi „bak” miatt. Azóta sem merte betenni a lábát, nem hogy nemes testrészét bevinni a Bimbódzó Szegfű fülledt termeibe, pedig sokáig hallotta, hogy valaki nagyon várja vissza…
Az átvett ital vörös fodrait bámulta, az emlék furcsa módon azon a tájékon kellemes bizsergéssel töltötte. Jól mulatott, a pokolba is! Túl jól. Csak az hírhedten erős gyomra a mai napig sem bírja bevenni ezt a tényt, most is érzi, ahogy a torkán a sav feljebb húzódik, de az öklendezésig azért nem jut el. Kifejezetten utál hányni, tegyék azt mások, amit ő megevett az lent is marad, mert csak egyfelé távozhat és ebben nem nyit vitát.
De, jó hogy figyel, mert feltett kérdésére a válasz kifejezetten újszerű, de azért valamennyire ismert módon érkezik meg. Pirulás, édes, szégyenlős, az hogy előtte megremegett Enzonak a gyönyörök kis moccanásai voltak, ahogy Nio felhajtotta a pohara tartalmát őszinte csodálattal töltötte el a tolvajt.
- Nézzenek már! – Vigyorodott el, kivillantva fehér fogsorát is. – Pohár marad! – Inti óva jókedvűen a kis, mohó fiúcskát, na jó, most hogy látta az ivási technikáját, már inkább tartja férfinak, mint fiúcskának. – Ha én ezt tudom, hogy így iszol, akkor rögtön az egész üveggel kérem. A végén még szégyenben maradok! – Gurgulázva kuncogott egy keveset, semmi mesterkéltség nem volt benne. Élvezte a helyzetet és azért, hogy tényleg ne maradjon le nagyon, szégyenben meg pláne nem, ezért gyorsan ő is kiürítette a poharát. Hátrahajtva fejét, magasba emelet pohárra várta, hogy az utolsó csepp is lecseppenjen az üveg faláról szivacsos nyelvére. Mielőtt ölébe helyezte volna a poharat, az utolsó mozzanatot nem hagyhatta ki, kéjesen végigtapogatta a pohár belsejét nyelvével, így mondhatni „kitörölve” belőle a maradék bort is. Közben vetett egy kíváncsi pillantást Niora, de dolga végeztével úgy döntött nem hagy fel a kellemetlen kérdésekkel. A férfiak miről is tudnak beszélgetni, fegyverek, Nio munkakörét sejtve aligha találnának közös szeretetre a fémtárgyakat illetően, lovak lenne a következő felvetése,de arról megint csak oda lyukadna ki, ahol jelenleg is tart.
- Ha ilyen mohó vagy a szexben is, akkor kedvelhetnek. – Bólogat, valamiféle elismeréssel, közben pedig egy kicsit közelebb húzódik. – Voltál már nővel? – Lényeges kérdés, hiszen a vele megesett esett másik szereplője csak férfiakkal foglalkozik, mert nagy meglepetést eszelt ki a kölyöknek. Van még bőven arany sarlója, őst, mondhatni korlátlan mennyiségben áll a rendelkezésére.

Halk hümmögést hallat, de utána savanyú képe felvidul és a mosolya is néhány elhanyagolható millimétert leszámítva a füléig ér. Apránként kezdi összeszedegetni Nio személyiségének a jegyeit, amit eddig elég bizarrnak ítélt meg. A kölyök a körülményeit is figyelembe véve, pontosan abba az átlagosa kategóriába tartozik, akik néhány évtized múlva a kiélvezett és kiöregedett kurtizánok közé fog tartozni. Hogy mi benne a bizarr? Az, hogy egyszerűen képtelen váltig ezt állítani, azaz, talán más kis segítséggel más is lehet Nioból. Na persze, ő olyan felelősséget nem venne a nyakába, ami egy másik élőlény nevelésével járna. Sok a kötöttség és a nyűg. E mellett Enzot igen furdalja a kíváncsiság, hogy mi az a rejtett vágy, amitől néha megolvadnak Nio vonásai és igazi vágyakozást ébreszt benne. Mi lehet az? Nyilvánvaló, hogy nem az előbbi kérdései, szavai, vagy tettei teszik meg hatásukat. De, akkor mi?
Ezen nem agyal kényszeresen, majd jön magától, ahogy az lenni szokott. Arcán a kaján mosoly valamivel ragadozóbb szerűvé válik, ahogy eddig, most is arcátlan magabiztossággal veszi szemügyre Niot, amit a zöld ruha takar, azt a korábban testét pásztázó érintések emlékéből „látja”. Ingatja a fejét néha, bólogat is, azaz van, amit nem talál megfelelőnek és van, amivel elégedett.
- Régen? Eddig csak férfiakkal volt dolgod? – Elhúzza a száját, de nem bírál, még véletlenül sem … vagy is, egyelőre nem, mert hát imád belemászni mások veséjébe és az idegeinken ördögi táncot járni. Most azonban más fajta táncot járna és hozzá megpendítené a kéj minden felajzó húrját, de hát bilibe lóg a keze. Egyelőre! – Őszintén azt hittem, hogy itt megtanítják a lányok, hogyan kell a nőkkel is bánni. – Hitetlenkedik és közben még egy kicsivel közelebb araszol, legalább annyira megközelíti Niot, hogy ahogy kinyúl meg tudja markolni a ruháját és ily módon késztetni arra, hogy elhasaljon az ágyon. Amennyiben ez valamilyen formában megvalósul, kényelmesen megigazgatja a párnáját és visszadől a hátára, szemét azonban Nion tartja.
- Ma bevezetlek a férfi lét szépségeibe! – Bólogatva helyesel saját szavaira. – Aztán már szabadon el tudod majd dönteni, hogy inkább megdöntenek, vagy te döntesz meg másokat! – Kajánul kuncog, résnyire nyílt szemekkel fürkészve Niot, hogy véletlenül se mulassza el a reakciót. – Úgy döntöttem, ma megosztom a felkínált hölgyek egyikét! Választhatsz is.

Az emberi agy egy borzasztóan összetett gépezet, ennek ellenére gyakran sújtanak egyes egyedeket azzal a váddal, hogy semmi más nem tölti ki a koponyáját, mint káposztalé. Enzo fejében káposztalé helyett inkább pálinka lötyög, nem kétséges, hogy igen tüzes „lé”, de nagyon ritkán villantja meg, hogy jófajta is. Vagy e kettő egy és ugyan az lenne? Enzo megkapta azt a kicsiny kis morzsadarabot, amire ugrott, mint egy éhező, mert hát ő szereti az intrikát, az összeesküvéseket és perpatvarokat, főként, ha ő személyesen tehet valamit az ügy érdekében. Többek között ezért is tartozik ő azok közé a vendégek közé, akiket a pokol tornácára kíván minden ház vezető, de mivel az aranya több is mint elég, ezért két kézzel kapnak utána, hogy mindig visszahozza ide az értékes kis erszényt.
- Úgy! – Bólogatott, miközben bolhányira zsugorodott igazságérzete, héliumot szívott hangon igyekszik hatni komisz agyára. – Akkor ezt a férfi népet sértő mulasztást a mai napon pótoljuk. – Ez pedig roppant mód örvendetes fejlemény volt a számára, egy nő pirospozsgás arca, ahogy csak erre gondolt, önkénytelenül is vágyakozva sóhajtott, nagy borjú szemekkel, esedezve vetette pillantását az ajtóra. De hát minek csügged, értékes portékát fogott ki! Van egy kellemetlen sejtése, legalább is másra nézve kellemetlen sejtése, hiszen ő is perverz, megért más perverz alakokat és egynek éppen az új játékszerét bitorolja. Nehezen állja meg a képzet szülte vihogást, de mivel nem nevethet a répafejű képébe megtalálta a szükséges önuralmat. Elégedetten engedhette vissza a fejét a párnákra. A gondolat és a hamarosan férfivá érő fiúcska reakciója valamilyen mágikus módon felülmúlták az elvárásait.
A végső igazolást megadó szavakra szinte ragadozókhoz hasonlatos vad tekintettel ül fel, hirtelen hangulatváltás, vagy csak egy kis színjátszás? Az ágy szélére ül, háttal Nionak, látszólag megsértődött, de egyre inkább rázkódnak a vállai és néhány pillanat múlva, az orkán erejével tör ki belőle a nevetés. Rövid életű orkán, de biztos, hogy a folyosón, talán a szomszéd szobákba is átszivárgott az orgánuma. Könnyeit törölgetve igazította tartását és elhelyezkedését úgy, hogy rálásson a bestiára. Számított erre a feltétel nélküli alázatra, nevetségesnek tartotta és ezúttal nevetett is, azaz inkább röhögött.
- Ej, ha én lennék a gazdád, akkor egy véreskezű oroszlán lennél, aki talán sajnálatból kiszedne a szarból, amikor megmondom a magamét egy vödörfejű nemesnek. – A nevetés újra elhatalmasodik rajta és talán hosszabbra is nyúlna, ha nem kopogtatnának az ajtón. Úgy vetette pillantását az ajtóra, mint kopók a rókára, megnyalta a szája szélét, érezte szétáradni testében a bizsergető feszültséget és nyílik az ajtó, az ő hanyag bánásmódban részesülő barátocskája pedig szemrebbenés nélkül kinőtt a kendő alól.
- Sasa. – Omlott le ajkár, borzongató hangján a név. A nő belépet, vetett egy pillantást Shagu, látszólag megnyugodott. Olyan hír járta a vendégéről, hogy nem egy férfi „kísérőt” ölt már meg várakozás közben, s még itt is akadt, hogy eltörte a felszolgáló karját … persze mert olyan helyre próbált nyúlni, ahová csak Enzo tulajdon keze juthat el. Enzo vágyakozva kinyújtotta a karját, aztán leeresztette, Sasa is szólni szeretett volna, de Enzo volt a gyorsabb.
- Olyan sokáig várattál. – Durcázott, átölelve saját izmos testét. – Múltkor is .. Most már elégtétel jár. – Jókedve, gyerekes esetlen viselkedése eltűnt, ott volt arcán a gyilkosok hideg mosolya. A nő sem merte őt jobban megközelíteni, csak miután Enzo újra elmosolyodott, akkor omlott oda a lába elé s a bocsánatáért esedezett.
- Nem… Ohó, te kis fifikás. De most nem enyhülök meg… Őt itt, a kis Nio, mától ő is akis körünkhöz tartozik. A mecénása leszek! – Sasa kikerekedett szemekkel nézett a férfira, majd buján hozzábújt, nem volt félnivalója Niotól, hiszen Enzo nem szereti a férfiakat, hóbortról lehet szó. Enzo önuralma lankadni kezdett, de hát Nion nem engedhette el innen, így a közben ölébe húzott nőt kénytelen meneszteni.
- Hívj ide, három lányt, busás jutalmat kapnak! És persze rólad sem feledkeztem meg! – Búgta a kecses nyakacska becézése közepette, aztán Shagu felé fordult. – Mond csak szeretnél valamit? Ruha, édesség, ékszer, esetleg fegyver? Mától megveszem, amit csak szeretnél, hiszen egy pártfogó már csak ilyen. – Sasa kérdések nélkül sietett el, Enzo mindig értékes és nagyon drága ajándékokat hozott neki. Bármit a gyémántokért! Enzo pedig hátraveti magát, megvakargatva gyér szőrzetű mellkasát.
- Én tényleg elküldtem! – Fakadt ki, síró hangon. – De jön vissza és hoz magával még három tündérkét! – Vigyorgott Shagura, közben pedig a korábban elénekelt dalocskát igyekezett dúdolgatni. – Kalandra fel!

Enzo rögvest hasra vágta magát, ahogy Nio megszólalt, de ahogy a szavak értelme is eljutott az agyáig, akkor már egy egész percig hagyta, hogy átjárja a csalódottság. Lesajnáló tekintetét lefelé biggyedő ajkakkal hangsúlyozta ki. De a remény nem volt elveszve! Erre néhány pillanattal később jött rá, ugyan is, ha nehézkesen, de megkapta azt a választ, amit egy bőkezű szerető vár. Egy kívánságot, amit teljesíthet. Rögtön el is mosolyodott és olyan nagy hévvel kúszott el Shaguig, hogy azt bárki megirigyelhette volna, az ágyat fedő takarót is csak egy kicsit húzta össze. Kezei azonnal Nio combjaira tapadtak és buján a fiúcska ölébe hajtotta fejét, nos, egy picit megfeledkezett magáról, de hát annyira megörült, hogy adhat valamit. Viszonylag gyorsan ráébredt önmaga borzasztó hibájára, de ennek ellenére sem húzódott el. A fiúnak ugyan is kellemes illata volt, amit pont úgy szívott magába, mint más a vadvirágos réten a bódító illatokat. Egyik kezével kinyúlt, pontosabban némi fogócska után elkapta a cica fekete, bársonyos szőrrel borított farkincáját. Amennyire a porcok engedték a marka köré csavarta.
- Nem is tudod milyen szerencsés vagy. – Irigykedve, de inkább nagy cinkosként nézett fel, majd kacsintott Niora. – Két farokkal verhetetlen vagy, ezt a kis szőrös rosszcsontot megfontoltan, leleményesen és egyben ügyesen kell használnod. – Lassacskán elengedte az eddig kedve szerint ficánkoló testrészt, majd felegyenesedve Nio elé ült. – Túl vagy már a tűzkeresztségen, tudod hogy bizonyos helyek igen érzékenyek és ez egy nőnél sincs másképpen. De légy nagyon szemfüles, a hölgyek hajlamosan állszentkedni. – Elvigyorodik. Kezdetben, mikor még nem volt gyakorlata, gyakran el volt telve azzal, hogy micsoda bika, hát a második felesége felvilágosította, hogy egy fogpiszkáló is nagyobb örömöt ad, mint az ő méretes szafaládéja. Úgyhogy tanult és azóta még nem találkozott olyan nővel, akinek ne lett volna képes megadni a gyönyörök gyönyörét.
Mintha megfeledkezett volna a nehezen megkért süteményről, főként, miután feltárult az ajtó és a látvány beöltötte Enzo minden vágyát. Alig eltakart keblek, kellemes ívű csípők, kacéran felkötött fürtök. Izgalma pillanatok alatt hágott magasabbra, szemrebbenés nélkül ott is hagyta Niot és szinte Sasa elébe térdelt. Megadta a figyelmet a másik három lánynak, de ő most egyetlen egyre vágyott csupán és ő készséggel az ölébe simult. Enzo e pillanatban küzdött az önuralmával, de néhány csók, mohón epedő érintést nem tudott megtagadni önmagától.
- Hölgyeim! – Felkapva Sasat hajolt meg a hölgyek felé. – A kívánságom, hogy ez a fiúcska ma férfivá váljon. Bánjatok úgy vele, mintha egy herceg lenne, mintha engem kéne lenyűgöznötök. – Ravazdi mód mosolyodott el, odabujt kedveséhez, szinte dorombolva dörgölve arcát a nő puha bőréhez. – Marie kedves. – Közelebb intette magához a lányt, szándékosan húzta közelebb, bosszantva az ölében tartott szépséget, aki nemtetszését a férfi bőrébe mélyesztett körmeivel fejezte kis. Enzot nem érte felkészületlenül, így rezzenéstelenül adta ki a lánynak újabb utasításait, aki annak megfelelően először az ágyról húzott le két réteget és jó néhány párnát, amiből kényelmes fészket készített. Mikor ezzel készen volt meghajolt és távozott, még be kellett szereznie a legfontosabbat, a süteményt.
- Gyerünk lányok! Kicsi csillagok adjátok át neki mindent, amit egy férfitól elvártok, de becézzétek kedvesen nehogy megfutamodjon. – Sürgetően a másik két leányzóra nézett, akik tenni fogják azt, amihez értenek és főként azt, amire parancsot kaptak. Enzo pedig királynőjét minden gyengédségével az ágyra fektette, hogy újra felfedezze a nő minden gyönyörű porcikáját, esendő könyörgéssel bocsánatért esedezett minden csókkal, minden kéjt szító érintéssel.

Enzo kizárta a külvilágot, csak ő volt és a nő, a nő, akire már mióta várakozott és most nem tudott vele betelni. Na, nem mintha egy óra elteltével elégedetten dőlt volna a párnák közé, ő még mohó volt és elvett mindent, amire csak vágyott, de nem volt önző. Sasa abban a felejthetetlen órákban boldog nőnek érezhette magát és mikor szeretőjének nem a kedv hiánya, hanem a levegőé szegte kedvét, akkor is odabújt hozzá. Enzo ezt a csekélyke törődést, kedves cirógatással hálálta meg és közben egészen halkan beszédbe fogott. A kis fészek és az ott történtek nem izgatták fantáziáját. Ő azt vallotta mindig is, hogy a szex az a fajta dolog, amit csinálni érdemes, nézni olyan, mint nyakig a homokba ásva szemezni a pohár vizet. Inkább csendesen becézgette kedvesét és elsuttogta neki, hogy micsoda szépségeket hozott magával csak is az ő kincsének.
Enzo egyike az olyan vendégeknek, akik rekord mennyiségű időt képesek eltölteni a szeretőikkel, most sem siet sehova. Egyszerűen el van telve azzal, amit Sasatól hall, azok a kuncogásra hajló apró kis hangocskák borzolgatják az idegszálait. Ilyen megfordul a fejében, hogy fel kéne kapnia és futni vele messze, aztán az istenek színe előtt örök hűséget fogadni, aztán élni. De, gyorsan eloszlatja az ábrándjait, bilibe lóg a keze. A házasság az a fajta kötelezettség, aminek képtelen megfelelni, számára megfelel, hogy több nő, időnként elhanyagolt nemes asszonyok ágyát melegíti fel. Erről eszébe is jut egy régebben felkeresett tehetős asszonyság. Komiszan kuncog Sasa illatos hajába. Új szarvakat kéne aggatnia a hites úr homlokára, már a korábbi bizonyára már megkopott.
Kedve töretlen volt, amikor a mámor utolsó felhőiből is ki kellett vetkeznie. Kihasználta a bónuszként szerezett fürdött és a közben kapott mézédes kényeztetést. Frissen, fitten és immáron felöltözve tért vissza a szobába, ahol még minden éke a koszorúnak ott volt. Niot az ágyra parancsolta, majd szétosztotta a három leány ajándékait és menesztette őket. Niohoz vezetett a következő útja, Sasa egy finomságokkal teli tálcát adott át Enzonak. A férfi letérdelt és kezébe vette Shagu egyik kezét, csókot hintett rá, majd elvigyorodva a legalázatosabb örömmel nyújtotta át a süteményeket.
- Sose felejtsd el, hogy férfi vagy. … Egy ilyen helyen a női álszentség és ravaszság kincset ér. – Súgta Nio fülébe a szavait. – Fogyaszd egészséggel! Még találkozunk, de most menj én Fekete Vadmacskám! – Cinkos kacsintást követően intett fejével az ajtó felé, aztán Sasahoz lépet és úgy ölelte magához, mintha a legdrágább kincse lenne a nő. Nyilvánvaló, hogy Enzo szeretne meghitten tölteni a nővel még néhány percet és ami a legfontosabb, átnyújtani neki az ajándékát.
A bőrzsákból egy rongyos ázott vászonzsák került elő, Enzo úgy tárta fel a tartalmát, hogy a nedves anyagból egy csepp sem hullott a földre. Sasa elborzadva, hányingerrel küszködve nézte a csapzott, hullafoltos arcra tapadó fakó barna tincseket. De erőt vett magán, keblei zaklatottan hullámzottak, de a férfi, az, aki ide juttatta végre megkapta azt, ami jár. Elmosolyodott, pillanatok múlva könnyes szemmel csatlakozott Enzo hátborzongató nevetéséhez. Csókkal váltak el egymástól. Enzo természetesen magával vitte a levágott fejet, de egyfajta perverz késztetés véget, véletlenül mindenhez odaütötte a zsákot … amiről úgy vélekedett, hogy majd elhagyja a nyomornegyed valamelyik áporodott sikátorában.

// Én is köszönöm a játékot! Várni fogom a következőt. //

Sha-chan *.*
A fülledt, édes illatoktól terhes levegőt hamar üdévé tette az balkon beengedett hűvösebb áramlat. Letekintettem az utcára, népes tömegek jártak odalent, kacér nők, mókás hangulatú férfiak, kisebb és nagyobb társaságok, akik találgatva vették szemügyre a kínálatot. Színes zsongó forgatag volt, amiből csak a méhkirálynő hiányzott, hogy valami rend és szervezettség elhintését mutassa. Őket nem zavarta, hogy az ég metsző szürke fellegeket gyűjt össze és esővel fenyeget. Egy kicsit megértem őket, a lassan növekvő sötétség erősíti a vörös lámpások hívogató és meleg fényét. Az emlékeim azonban más felé visznek, egy hasonlóan szürke, esős napot idézve fel, aminek nyomán ökölbe szorulnak ujjaim és tekintettem a Fellegváros irányába vándorol. Olyan, olyan elképesztően hihetetlen, hogy képtelen vagyok a nyomára akadni.
- Yue, kész a vacsora, most van időnk el is költeni! – a hang harsány volt és dallamos, még is a frászt hozta rám.
- Me ..- kezdek bele az ajtó felé fordulva, de ott már nincs senki. - .. gyek. – fejezem be, egészen elhalkulva. Leginkább csak magamnak motyogva el a kettétört szavacskát. Mielőtt elhúzódnék az ablaktól, még vetek egy reménykedő pillantást az egyre sötétülő házak sokaságára. Csak légy épségben és jól! Kértem tőle, még akkor is, ha nem hallhatja meg és akkor is, ha esetleg mérges lesz azért, mert magára hagytam .. ha mérges lesz. Igazából, azt hiszem, azt kívánom titkon, hogy nagyon mérges legyen rám, mert akkor nem is tudom .. Behajtom az ablaktáblákat és hátat fordítok a kintről érkező pezsgő zajoknak. A vacsora csábítónak hangzik, de minél közelebb kerülök az ajtóhoz, annál inkább érzem a gyomrom fura kavargását és ilyen viszonyok között azt hiszem, amit megennék az azzal a lendülettel vissza is kívánkozna. Felkapom szépen szóló hangszerem mellől a maszkot, lehet inkább azt a kis időt, amit evéssel tölthetnék, másra fogom fordítani. Igen, az alatt biztos megjárnám az utat az Akasztott kalózig és vissza és legalább megtudnám, hogy visszatért e már az, az alak. Elhatározottságtól lángoló mosollyal néztem bele a rókamaszk kifürkészhetetlen arcába, csak semmi bú és semmi kétségbeesés, attól, hogy felhánytorgatom az elkövetett hibákat semmi sem lesz jobb és Shagu sem kerül elő hamarább. Emelem a lábam és váratlanul ütközöm abba, hogy a folyosó túl felén álló megpróbál arra ösztönözni, hogy maradjak a teremben? De már lendületben voltam, átléptem a küszöböt és ezzel kiléptem a folyosóra, a váratlan harsány nevetésre felkaptam a fejem és a hang irányába néztem, de a dolgot még mindig nem érettem.
- Haha, micsoda nyeremény! – hallatszott a vendégtől, rosszat sejtető kijelentése. Én? Kerekedtek ki kérdőn a szemeim, majd Hana libbent mellém és oszlatta el az értetlenségemet és már azt kívántam, hogy bár élhetnék a hatalmammal, de nem szabad. Így, mivel megnyertem a nagyúr kíséretének kiváltságát, ahogy Han is –aki korábban enni hívott-, bár a jelenlétének kifejezetten örültem. Új volt még, a szükséges mindenhez értő, erős férfi. Jelen pillanatban kísérő és az én erényeimnek megóvója is, ezt nagy büszkén az orrom alá is dörgölte, de más is megosztott velem, míg a gyaloghintóban pöffedő uraság mögött sétáltunk.
Az oázis. Még sosem merészkedtem ennyire a vörös lámpás negyed belsejébe. Ilyen külsővel, mint az enyém, csuklya nélkül nem is nagyon ajánlatos egyedül lófrálni. Megtapasztaltam egyesek mennyire merészek, főként, ha ital, vagy valami más bódította el az elméjüket. Az épület valahogy első pillantásra nem tűnt másnak a többinél, bár nem volt időm tüzetesebben megnézni, mert Han előreküldött, még mielőtt a „Nagyúr” kigurult a hintóból. Elütött a megszokottól, új volt és néhány részletét csak úgy itta kalandozó pillantásom. De tisztelettel sikerült bejelentem a vendég érkezését és Han közreműködésével megmenekültem attól, hogy esetleg meginvitáljon és ezt láthatóan nehezményezte. Mindkettőnknek így volt jobb! A sors, nevezzük így, eddig volt kegyes. Az ablaktáblákat megrezgető dörgés morajlott fel és az égi áldás vastag függönyként hullott alá, nemhogy a szemben lévő házat, de az utca közepéig sem lehetett ellátni.
- Egy teába a mi erszényünk sem hal bele. – kényszeredetten mosolyodtam el Han vidám meghívására, amit a kényszerű helyzet miatt, elfogadtam. Hát, így ragadtunk az oázisban, ahová valahogy a konzervatívabb, távol keleti stílust jelképező öltözetünk nem egészen illet. Az asztalok alacsonysága és a párnák kényelme azonban oszlatta ezt a fajta nyomást és a tea is egészen finom volt, arról nem is beszélve, hogy kellemesen átmelengetett.
- Beszélnék valakivel. – kíváncsian felnéztem Hanra, de bólintottam. Menjen nyugodtan. - Ne mozdulj el innen, ha bárki akar valamit, mond, hogy a Kaméliából jöttél. – aggodalmasan nézett rám. – Ha lehet, ne néz senkire, a végén még…
- Nem lesz itt semmi baj! – sértődötten elfordítottam a fejemet és kezemmel intettem, hogy menjen. Tudom, hogy félt és még oka is van rá, mert embernek hisz, mivel azonban nem vagyok az, képes vagyok megóvni magamat.

Sürgetően intettem ujjaimmal, hogy biztos lehessen a dolgában. Utólag belegondolva, inkább le kellet volna tennem a kezem és elrejteni ujjaimat a ruha meglehetősen bő ujjába, mert most megragadta a kezem. Hihetetlen, hogy lehet valakinek ennyire nagy a tenyere? Szinte elvész benne csuklótól az ujjam hegyéig a sajátom és ezt onnét tudom, hogy mindenfajta hezitálás nélkül visszafordítottam felé a tekintetem. Elsőnek a kezem szorongató kezét néztem, hátha elenged, de nem. Aztán néztem szilárdan kutakodó, hezitálás mázgás’ kérdéseitől hemzsegő tekintettel. Cseppet sem győztem még és látszólag, a helyett, hogy elűztem volna az aggodalmat csak növeltem és még csak hibáztatni sem tudom. Ismétlem önmagam?! Megadóan félrebillentem a fejem és elfintorodva, számon kérően nézek rá. Már meg sem próbálom számára bizonygatni, hogy nem lesz baj és bántódásom sem fog esni, inkább, ha visszatérünk a Kaméliába, majd jól megmosom a lányok fejét. Ők tehetnek róla, hogy ez a szép szál legény mindenféle fantasztikus dolgokat gyárt rólam.
- De biztos? – kérdi fürkészően, amire sóhaj nélküli, enyhén szólva mogorva bólintást kap. Meny már! Talán ilyen buzgalommal kéne elküldenem? A lélek azonban nem vesz rá és ezt nagyon meg is bánom, ahogy kinyitja a száját. – De biztos-biztos? – pislog nagynak tűnő barna szemeivel. Érzem, ahogy ajkaim kényszeredett mosolyra fordulnak, nem, nem is kényszerű, ez már súrolhatja az alattomosság groteszk, dühös görbéjét. Bólintok, valamiféle kéretlen mordulás szerű hümmögést fűzve hozzá. – De bi..
- Ha még egyszer megkérdezed. Biztos, hogy belegyömöszöllek ebbe a pici pohárba és … - kellően indulatos, még is igen csendes nekilódulásom megtette a hatását. Hát nem ezzel kellet volna kezdenem? De, de most már mindegy. Kezét feltartva, játékos mosollyal arcán hátrál, végre a kezemet is elereszti, mikor a karom hosszúsága már nehézkessé teszi a hátrálását. Mielőtt azonban eltűnne a szemem elől újabb jó tanácsokkal halmoz el és biztosít a felől, hogy nem marad el hosszabb időre, mint egy fél óra és persze nyomatékosítja, hogy itt, ezen a szent helyen várjam meg és a többi. Néhány perc eltelte után, el sem hiszem, hogy megfogadtam a tanácsát. Összehúztam magam, a jelentéktelen szürke kis egerek kisugárzásával ürítettem ki a maradék ízes levet a pohárból. Valaki járt arrafelé és a bábeli „harmónia” jegyében valahogy sikerült rábeszélnie még egy pohár, forró italra, amit utána kapva tekintetem és aztán szólva is próbáltam visszavonni, de … de míg várok az újabb adag teára, inkább lehajtott fejjel, a poharat görgetve lazán jobbra és balra, ütöm el az időt. Gyakorolom, hogyan tűnjön úgy, hogy ott sem vagyok. Nekem sikerült elszakadnom a külvilágtól, a falak, a közeli asztalok összeolvadó, színfoltos masszák csupán, a hal hangok, az eső duruzsolása messzinek tűnik és akkor valami szörnyű robajjal furakszik be ebbe a nyugodt világba. Koppan, roppan és pereg szerte szét, karcosan csilingelve és mellé ívekben dobolva a tálca adja az aláfestést, míg el nem fekszik a földön. Jellemző, hogy a hang forrása felé rohant tekintetem, de vörös tincseim még le sem telepedhettek a vállamon, mikor már álltam.
Éreztem a kényszert, hogy odafussak és megöleljem? De képtelen voltam egy lépésnél többet tenni, ahogy elöntött a végtelennek tűnő nyugalom, milyen fura, hogy nem érzek meglepettséget. Kellemes, ahogy tagjaimból feloldódni látszik az elmúlt hetek sokasága alatt felgyülemlett feszültség. Megvan! Az sem érdekel, miért van itt, csak az, hogy itt van!
- Shagu. – végre megmozdulnak lábaim és megteszik azt a néhány lépést felé. – Azt hittem, hogy sosem akadok rád és tessék, mikor nem kereslek egyszer csak … - a lendületem megtörik, a földre szegezem tekintetem. Nem az ő hibája, inkább az enyém. Rá emelem zöld szemeim, érzem, ahogy elszorul a szívem, hiszen nem lett volna szabad visszaengednem és pont ezért nincs jogom bocsánatot sem kérni. - … - nem jutottam szóhoz, pedig tisztességesen be akartam fejezni az előbbi kimondott sort. Nem, akkor sem engedek a megbánásnak, örülök a viszontlátásnak és e képen gyengéden el s mosolyodom. Lám, így a szavak is könnyebben jönne. – Végre, megy vagy!