Az oázis

Nem? Értetlenül állok a szó előtt, rácsodálkoznék, ha meglepettség minden ösztönös rianásától jutna még ezek számára is hely. Biztos csak félrehallottam, vagy még nem fejezte be a mondatot. Igen, ennek kell lennie! Győzködés a részemről, tudom, mert érzem saját gondolom álságát. Igen, valami árulást érzek a dologban, de már a vörös tükrökben keresem a választ. és igazán még csak kutakodnom sem kell az árulkodó nyomok után. Remeg, legbelül a lelke legmélyéig reszket. A hangja második alkalommal sem biztosabb és ugyan úgy elfúl, mint az első „nem” után, valami megmoccan bennem és végig sem gondolva teszek egy lépést hátra, el tőle. Mintha, mintha az a név, amin megismertem már nem létezne .. nem lehetne itt. Miért? Miért kell önmagát megtagadnia? Az érteném, ha csak engem tagadna meg és az árnyékvilág forrongó poklába kívánna. Lehunyom a szemeim, ahogy újabb erőlködő szavakba fog, összeszorított állkapoccsal és ujjakkal hallgatom végig, mert nem szabad rárontanom, emlékeztetnem kell minden lélegzetvételekor, hogy ő egy érzékeny lélek. Érzékeny, könnyen megsérülhet és én… Megrázom a fejem, nem pusztán a gondolataimat kergetem el, hanem a macskabestiának is igyekszem tudtára, hogy elég volt ebből a beszédből. Sejtem csupán, hogy nem tudom eléggé meglágyítani a pillantásomat, mikor újra rátekintek. Talán bántóan sötét, élesen villanó a zöld haragvó színe.
- A kiömlött tea, az összetört pohár jelentéktelen, egy barát hazug szavaihoz mérten. – tüskés megjegyzés. Átkozom is magam miatta, de engem más világ szült és nevelt fel, céltudatos, de törődő élet, telis tele elvárásokkal. Az odalibbenő hölgyre sem pillantottam másként, régóta feledni kívánt maróan keserű ízt rejtő emlékek kerültek a felszínükre, amik, bármennyire furán hangzik az önuralom egy más fajtájára tanítottak meg. A földre vetem pillantásom, majd az asztaloknál ülőkre, akik nem is tudom, mit remélnek. Ó ige! Ugyan azt a szívlázító, várt buzgóan pumpáló izgalmat, amit egy sértett vendég perlekedése kelteni képes egy szerencsétlen rabszolgával szemben. Az emberek, az emberiség egy újabb szinttel csökkent a szememben és a sok rendezni való gondolat között felbukkant egy elhaló, sovány sóhaj. Meddig, állom az új kérést?
- Bárhogy is szólíttatod magad, számomra ugyan az maradsz. – csendesen szólva lépek közelebb, ám nem az emberek andalgó járásával, hanem a démonok villámléptével. – Elfelejted, hogy nem vagyok ember, puszta szavak, az idő alatt megnövekvő tincsek, engem nem csalnak meg. – csak ő hallotta szavaim. Mérges pillantásom, apránként csitul, ahogy Shagu mellett állok, ám nem őt, hanem a padlót nézem, ahogy a vizes folt apránként sötétebbé válik és aztán zsugorodni kezd.

Gondolatok érnek, érzések mozdulnak meg benne és bennem is, így már csak az a kérdés édes lesz e és boldogságos zamatot hagy mindkettőnk életében, vagy keserűsége örökre megmérgezi azt. Nem hagyom! Nem hagyhatom és nem a kötelesség lánca késztet erre és nem is az a bűntudat, amikkor abban a pillanatban született meg, amikor elfogadtam Asfalot feltételeit. Érte, csak azért a törékeny és még szárnyait éppen csak kibontó lélekért, aki letagadja azt a nevet, amit az édesanyja hagyott rá. Ez táplálja a kérlelhetetlenségemet. Egy név, egy titkos kötelék, amit tagadnom és titkolnom kell, de ő nem dobhatja csak úgy el!
Idegesít! A nő, aki ott posztol, mint valami fizetett kopó. Egy pillanatra meghökkent az undor után érkező mételyező üresség, egy tudat alatt megbúvó okos kis elme valami olyasmit suttog, hogy vigyáznom kell mit kívánok. Nem akarhatom, hogy eltűnjön. Nem szabad. Tilos! Még is, bárcsak találna valami mást elfoglaltságot, minthogy őrt áll, szándékán kívül még is kihallgatva a közöttünk eső szavakat. Ruhájának pántja elvásik a varrásnál, túlzottan akarom, hogy eltűnjön és ezért ruhájában több helyütt szakad meg a cérna lehullva róla. Nincs ideje újra Shagut sürgetni, szertehulló rongyai után kap, hogy mellei szoríthassa és elrejthesse idomait. Ingyen nem adhatsz semmit igaz? Aljas mosollyal nézek a nő elvonuló alakja után, egy pillantást vetek az italozó és, vagy eszegető társaságra jobban tetszik az nekik, mint az egyedül maradt kettősünk.
- Tényleg ezt akarod? – félve kérdezek vissza. A választ viszont nem akarom hallani, félek tőle, mert nem akarom, hogy igaz legyen. Nem akarom, hogy elküldjön, de azt sem akarhatom, hogy rosszabb legyen számára és talán pont ezért tűnik fel azaz egyetlen békességben töltött nap. Nem ilyen volt, már nem ilyen volt! Ujjaim a tenyere alá siklanak, alig fogok csak rá, hogy ha úgy kívánja, ne kelljen kezét kezemből kirántania, könnyedén elhúzhassa.
- Én nem hiszem! – meggyőződéssel csendül a hangom, a kérdés után alig egy pillanattal. – Neked ez jutott? Csak akkor, ha ezt elhiteted magaddal .. ha eldobod azokat, akiktől félsz, mert ... Még mindig félsz attól, ha élőnek tekintenek és nem tárgyként kezelnek? – nem hagyom szóhoz jutni a sértődöttségemet, de akarom, hogy érezze végre, hogy láttam rajta mennyire kétségbe vonja minden szavam, minden tettem. De a léleknek van egy sanyargató parancsa, hallgass és ha fáj is, akkor se szólj, hogy ne üss rajta mélyebb sebet. Nem akarom megsebezni, csak azt, hogy az önámításhoz igen hasonló állapotból végre ébredjen fel.
- Néz a szemembe és úgy mond, hogy felejtsem el a közös emlékeket, hogy fordítsak hátat egy barátnak.

Ne merj hozzám szólni! Ezt az egyetlen, mindennél tisztább jelentést hordozzák lassan feketébe hajló íriszeim, amik mérhetetlen indulattal villannak az emberekre. Meg sem rezdülök és olyan légies könnyedséggel hagyom figyelmen kívül a kérésük, ami számomra sértő utasításként hangzott el, ahogy ez a népség semmibe veszi a bestiák népét. Mielőtt azonban, esetleg és talán egy oszlop is meg találna roppanni, hasonlóképpen a hatalmam alá kerülve, mint a korábbi nőszemély ruhája, kizökkentenek. Határozott, szinte pattanó hang volt, más, mint a korábbiak, pedig ugyan az a személy szólaltatta meg hangszálait. Kezére, kezünkre esett tekintetem. Menne, de nem hajlandó elengedni és ezt a szorításán keresztül minden eddiginél tisztábban érzem. Kedves mosollyal arcomon emelem a tekintetem a hölgyek és a fogadó sokaságára, komiszsággal fogok rá lassan lazuló ujjaira és határozottan kimozdítom egyensúlyából. Nekem elég, ha éppen csak tesz egy lépést, mert elé állok, a mosoly még is leolvad arcomról, ahogy megmozdítottam feltárulkozott valami, valami, amit eddig az árnyékok rejtettek. Egy jegy, egy gazember kezének nyoma.
- Beszédem van vele! Ha kell, megfizetem az időt. – gúnnyal, undorral telve vetettem oda a szavakat az udvariasság kelendő álcája alá rejtve, inkább csak tuszkolva. Nem szabad! Egy hang újra és újra ezt ismételgeti, ha a városban akarok maradni, akkor nem lehetek több egy teaház zenészénél … Goro szavai viszont éppen ugyan úgy csengnek vissza, tisztán, érthetően, mint a legelső alkalommal. Most látom be, hogy mennyire igaza van. Csak azért akarok a városban maradni, hogy végre kedvemre élhessek, önző módon, ahogy még soha nem adatott meg. Elengedem Shagu kezét, akit kerestem, eleget téve egy belső késztetésnek, tudat nélkül engedelmeskedve a kötelességnek, amit olyan rég és túl fiatalon vállaltam el. De az a hatalom, az a kötelesség, itt csak üres szó és minden megtört léleknek, csak ámító hazugság … Ha neki így jó. Hátat fordítok a többségnek, hogy szemben állhassak Shaguval, tudom, hogy egy nyugodt szoba, egy csendes sarok, ahol nem villannak ránk a keselyűszemek megadná a szíve szerinti választ. Reménykedem, hogy erre most is képes lesz és ezzel az elhatározása is növekszik.
- Tudom, hogy értettél minden szót. Most, utoljára kérdezem, itt akarsz maradni? – kérdezem, nyíltan a szemébe nézve, ha engedi. Nem tudok őszintébb lenni, talán a démon vérem is oka annak, hogy ennyire képtelen megbízni bennem. Persze ezzel legalább magamnak megmagyarázhatnám, hogy miért utasít el. Mert úgy érzem el fog, megmutattam neki egy világot, amit talán csak álomnak hisz, elérhetetlen számára és ezzel a semmin kívül nem adtam neki mást. Megértem, még nem most, de be fogok nyugodni. – Bárhogy döntesz, az érzéseim nem változnak. – engedek egy különös húzásnak és ellépek mellőle, már tudom mi vonz. Biztos különös élvezettel tölti el a jelenet a Halál szolgáját.

Erős a késztetés, hogy érte nyúljak és meg sem várva azt, hogy mit akar, egyszerűen, újabb kérés és mindenféle mindenféle engedély nélkül magammal vigyem. Egy perc alatt változik minden. A gondolatok új generációja, már nyugalommal és kimértséggel mérlegel, átrágva a lehetséges végkimenetelek többségét. Bajba keverem azokat, akik befogadtak. Bajba keverem azt, akinek csupán egy eldobható támaszt kívántam nyújtani. Felteszem magamnak a nagy kérdést is, hogy miért csinálom, miért megyek ennyire messzire? Miért? Meg akartam találni és tessék meg van, elégedettnek kéne lennem és végre felfogni, hogy soha, soha, de soha nem fogja kimondani. Újra és újra csak azt fogja kimondani, hogy mennyire bántom, hogy megkínzom minden kérdéssel, szóval, szinte a puszta jelenlétemmel és ezzel, ím, így részt vállalok a „fájdalmából”. Fáj és bánt, igen, de le tudom vetkőzni magamról. A nemek hadával viszont hogyan szálljak szembe? Leginkább csak azok az érzékek segítenek előre, tapogatózva lelnek rá arra, ami belőle árad, ami szándék. Hogy menne, hogy akarna!
A leány szavaira még csak bólintással sem felek, egyhangú szemlélője vagyok az eseménynek. Nem, valóban nem fogom megúszni, de ez a nő még csak nem is sejtheti, hogy ő sem menekülhet majd el az évszázados düh elől. A kettőnk megtorlás aligha lesz egyenértékű. Egy kérdés és egy újabb lehetőség, Alcaris, igen az a világ egyszer újra feltűnik a horizonton és a körforgás újabb szakaszába lép, de hogy mikor. Holnap? Talán egy hét múlva? Vagy, talán több lesz az újabb ezer esztendőnél és itt már senki sem fog emlékezni azokra, akiknek a nemes állatok vére csörgedez az ereikben? Kifújom a tüdőmbe rekedt levegőt, Shagura, nem, Niora pillantok, lehunyom a szemem és elfordítom az arcom. Tagjaim, aminek a szív parancsol, még nem nyugodtak bele a józan ész döntésébe és lehetőség sem kínálkozik rá, mert feltűnik egy új alak.
Tekintélye első felszólalásától érezhető, erejét nem csak alattvalói, de a vendégek is elismerik és kiadott parancsa nyomán apad a bámészkodók száma, ezzel együtt csökken a feszültség is. Magassága nem zavar, ugyan olyan lenézéssel tudok felnézni rá, mintha le kéne tekintenem. Valami felbuggyan, kéretlen tudás, esetleg egy ösztönszerű megérzés, hogy nem más ő, mint aki a szálakat mozgatja. Aki kezében tartja a zsinegeket és minden egyes sodort szál egy-egy lelket irányít. Démonok közt is megvetni való az ilyen.
- Csak egy darabka ennek a fiúnak a múltjából. – könnyedséggel adtam kérdésére a feleletem, minden nehézség nélkül állva a tekintetét. Nyelvemen feltódultak a szavak, de egyebet nem kérdezett, csak azt, hogy ki vagyok. Pedig milyen szívesen osztanám számára a szívből jövő kívánságaimat, a tudatot, hogy minek gondolom, de menni akartam … igen, el akartam menni innen, csak a lábaim nem vittek. Most pedig, ott érzem csomóba sűrűsödni mindazt a rosszat, amit a halandók világáról megtudtam és a világért sem hagynám ki .. helyesbítek, elérkezettnek látom az időt, hogy az elveim szerint cselekedjek.
- Yue! – felfigyelek a nevemre. Ismerős hangon szólalt meg, kissé kétségbeesettnek tűnt, egy pillantást ezért megérdemelt. Han az, az árral szemben próbál eljutni a terem ezen részére, talán a baj, amitől annyira óvni próbált éppen most fog bekövetkezni.

A mester int, ujjai közé fogja a zsinórokat és játszik. Nio úgy követi gazdája parancsát, mintha szentírás lenne és ez nem tetszik, amit pedig, meg sem próbálok elrejteni. Még is engedelmesen hajtom meg fejem a kérdésére, régi, de nem minden pillanatában szép emlékeken osztozunk Shaguval, akit őt torzított el, adott neki egy új ént és most már az ő engedelmes bábja, Nio. Emlékezz csak erre! Intelemmel emlékeztetem magam erre, mikor hagynám felülkerekedni bensőbben az érdektelen ént, akinek mindegy mi történik majd azután, hogy elmentem, csak legyen ott a szoba biztonságos falai és a csendes neszek. Ahol nem kell megfelelni senkinek és nem kell másokért tenni semmit, ez az önző én, amit minduntalan megtagadok. Most is.
Nem nézek Han után, tulajdonképpen még jól is jön, hogy nem kell vele is megvívnom. Ő elkötelezett a Kamélia felé, de számomra a kezdetek óta csak egy éppen szükséges menedék, amiből akad még a városban és azon kívül is. Nem ragaszkodom hozzá, a megszokás pedig nem ok, hogy féljek feladni. Feladás, átfutott a fejem és most is, ahogy mozdulni látom. Legszívesebben behunynám a szemem, de nem tudok szabadulni a látványtól, ahogy fogja, ahogy érinti, egyenesen birtokolja és ebben a legmegdöbbentőbb, hogy ez Őt nem zavarja. Talán csak a pillanatnyi szálka a képben akadályozta meg, hogy felkínálkozzon, ami jelen esetben én voltam.
Arcom korábban úgy változott, ahogy az érzelmeim is hullámoztak, de egy ideje megállapodtak egyetlen számító mosolyban, szenvtelenül. Tudom mire vágyik, arra hogy robbanjak és követeljem magamnak azt, aki sosem volt az enyém és sosem vágytam arra, hogy az legyen. A düh belül dúl, egyedül az íriszeim folyton mozduló zöldjében lelni fel valamit, ha éppen látni az egészen sötét árnyalatoktól.
- Kell? – elgondolkozva döntöm oldalra a fejem. Talán egy perc is elsuhan felettünk mire kezeimet játékosan a hátam mögé lendítem és teszek néhány lépést, aztán még néhányat, hogy egészen közel legyek, közelebb, egyikünknek sem kell teljesen kinyújtani a karját, hogy elérje a másikat. – Nem, nem kell! Kelleni sosem kellett, de mivel más módon is felkínáltad őt. – csendes játékkal színesítettem a kiejtett szavakat. Shagura, majd az urára pillantottam és ez a pillantás a rókák buja hívogatása volt, ám csak a mi buksinkban ismert, hogy kegyben, vagy kínban akarjuk e választottunkat részesíteni. – Igen, szeretném őt és szeretném, ha minden vágyamat teljesítené. – a szavak, azok, amelyeknek értelme oly sokszor megfoghatatlan. Tudom mit szánt, mire volt kíváncsi, hogy megelégszem e a fülledt erotikával, de hagyom csatát nyerni. hangomból kiérezni, hogy elvinni szeretném és minden vágyam az, hogy szabad legyen, olyanok nélkül, akik megfojtják őt és olyanok nélkül, akik elbizonytalanítják.
- Viszont, Te kellesz nekem! – összezárt, feszes mosollyal nézek azokba a hátborzongató szemekbe. Nem rezzenek össze, pedig váratlanul ér szavaim elhangzása után megszólaló éles károgás és hallani a selymes tollak lágy sercegését is, ahogy szárnyaival csapkod. A legközelebbi asztalon állapodik meg, Goro, fejét úgy forgatja, hogy mindkét szemével megnézhesse a jelenlévőket. Állj be a sorba ronda madár, ez a dög az enyém! Így szól, az beszédes pillantásom.

Gyűlölöm! Ez a világ nem tanul! Az egyik mindig uralkodni akar a másik felett! Ez a világ csak árulással képes előrébb jutni! Gyűlölöm!
- Miért? – ütközöm meg a kérdésen és nem kevés hitetlenséggel ismétlem meg. – Ez az ember rosszabb azoknál, akik megütnek. Észre sem veszed, hogy legalább úgy függsz tőle, mint a levegőtől. Én nem ilyennek ismertelek! – megrázom a fejem. Nem, tényleg nem ilyennek ismertem meg. E percben elfelejtem, hogy mások is vannak itt, vagy csak ugyan azzal a hideg közönnyel kezelem őket, a szükséges elemek, akik látnak és hallanak, de majd csak azt mondják vissza, amit a Bábmester megparancsol. De akkor hol marad a jogos hitetlenkedés, a csendes csalódás és a szín, amitől úgy érezhetné, hogy nem csak a bő idő alatt szépen megfogalmazott álságok szúrok oda. Hogy bántsam, megint, újra, mindig!
- Én láttam, hogy megpróbálsz valakivé válni, de most csak egy báb vagy, aki a Mestere nélkül élni sem képes. – végre valami feltűnt a hangomban és ez az elkeseredettség volt. Karjaim az oldalamhoz simulnak, érzem, ahogy a remegés végigjárja az egész testemet, de azon nyomban elmúlik, ahogy ujjaim ökölbe szorulnak. Túl szoros, túl erőszakos az indulat súlya alatt és így a Bábmester húsa helyett a saját bőrömet metszik fel karmaim. A vér ragacsos cseppjei felbukkannak, összetapasztják ujjaimat, de nem nőnek folyammá és nem pöttyözhetik össze a padlót, hogy az ugyan olyan mohón beigya, mint a teát, minek már nyoma sincs.
- Te semmi nem tudsz a szeretetről! – förmedek rá az aranyszemű ördögre, de még azon pillanatban visszaveszek a lendületből. Fel sem tűnik az két, talán három lépés, amivel a nyomukba szegődtem, nem akarom, hogy megszökjenek. – Hányszor mondta neked, hogy szeret? Mindig, amikor nem akartál valamit megtenni? A szeretet nem arról szól, hogy mindig boldog vagy, aggódnod kell, sírnod és szenvedned, az nem szeret, aki … Ugye hiába mondok bármit? Az övé vagy? – átkozott beletörődés, legalább ne ülné meg a szavaim dallamát, vagy ha muszáj megmutatnom mennyire megkavart a találkozás, akkor a szemeim ne fakultak volna a fényben csillogó smaragd színéig. Pillantásom az asztal szélén kapaszkodó fekete madárra vándorolt, olyannak tűnt, mint bármelyik közönséges madár, de ez a madár arra várakozik, hogy esedezve kérjem, hogy vigyen el innen. A kísértés erős, de nem fűződik hozzá életképes szándék, még akkor sem, ha korábban világosan láttam a szemében, Shagu és Nio is ezé a férfié.

Elkövettem egy újabb hibát és ezt muszáj egy újabbal is tetéznem, erre készülök. Egy kés éle nem csilloghat olyan hívogató édes fénnyel, úgy nem, ahogy én látom. Megbűvölve követem a villanó élt, én balga, meg sem fordul a fejemben, hogy elmozduljak előle. Tudtam … tudtam, hogy meg fogja tenni. Shagu alakja felnő hozzám, az arca eltűnik, nem néz rám az áruló szempár és a csókot homlokomra sem ajkak lehelik. A szavaknak ó íze van, túl messziről jönnek, hogy érthessem, hogy jegyezhessem őket. Érzem mozdulni a kezem, csendes dajkáló ölelésbe vonva a nyakát, hagyva, hogy ében fürtjei ellepjék hófehér karom. Hozzábújni, de jó. Én egyetlen menedékem! Engedem a nyakamba borulni, melegségétől reszketve kacagom, ahogy lélegzete bőrömet éri. Nem birtokol, amikor körém fonja karjait, csak szeret feltétel nélkül, őszintén. Nem fog bántani, ő sosem fog nekem fájdalmat okozni! Akkor? Akkor, miért folynak könnyeim? Miért markolok éterből szőtt ruhájába félve… Nem árulna el!
Egyetlen finom rándulás volt csak. Forrón égető érzést hagyva maga után siklott át testemen az átkos penge, nem fáj, egyáltalán nem fájt. Hogyan is érezhettem volna, hiszen nagyobb kín volt tőle elszenvedni ezt, mint porba hullani, bármely ellenségtől. Sír, könyörög! Gyűlölöm!
Megrebbennek pilláim, a zöldnek nyoma sincs íriszeim lilától, kéktől és feketétől cirmos szálain. A kés éle gond nélkül szalad át papírvékony bőrömön és metsz magának utat, míg a keményebb csont útját nem állja és ez a fájdalom az, ami felriaszt. Elúszik a kaleidoszkóp világ, az áruló. Nem! Ő itt van, újra meg akar ölni! A lábaim nem tartanak meg, de kegyelmet nem ismerve markolok bele az Áruló karjaiba, magammal rántva a földre. A kés csilingelve perdül messze, vörös helyett ezüstösen csillogó vért hintve el maga körül. Meglepő látni, vöröset vártam. Megtámaszkodom, levéve a terhet sérült vállamról és lám itt ütközöm a vér színébe és ahogy a gyilkos után nézek, az ő tükreiben is rátalálok.
- Gyil..kos…- nehezemre esik szólni, mintha évezredek óta nem használtam volna hangszálaim. Éles károgásra húzom össze szemem, kellemetlennek találva a hangot. Megülök, előrenyújtva a kezem, hogy elérjem a fiatal fiú arcát, nem ő volt az, aki megölt. Ha tehetem, kedvesen simítok végig megtört vonásain. – Gyermek … Ez a világ nem érdemli meg a lété…
- Ez lenne a te valódi  kívánságod? – a holló az, mély tisztelettel borul térdre mellettem. Emlékszem rá, ez a lélek az, mely minden éjen csendre int. Ez a lélek az oka, annak, hogy ez a világ még nem szenvedheti el megérdemelt büntetését. A bestia kölyökre pillantok, emlékezem, emlékszem a vele töltött pillanatokra, nem csak rá, mindenkire. Kérlek, csak egy kívánságom teljesítsd!  
- Kérlek, ne enged, hogy felébredjek .. és most, még utoljára … - az esendő szó, bánatos íze pont olyan, mint egy túlságosan szép álomból a rothadó világra ébredni. Zöld, újra a békés erdőjáró színében izzik lelkem tükre és hogy hova tűntek a korábbi komor percek… Fontos ez most?
- Ez közel sem elég, ahhoz, hogy gyűlöljelek! – rivallok Shagura. – Shagu vagy és az is maradsz! – megragadom, pont olyan keményen, amilyen keményen rákiáltottam. – Valami a kezdetektől fogva irtózattal töltött el. Egy ember, ha szeret, hogy okozhat ilyen fájdalmat! – tenyerem elsimul a förtelmes hegen, nem fáj, a bőre egyszerűen ledobja magáról a vas tekervényes nyomát. Marokra fogom, megjegyezve minden barázda mélységét és elégedett mosollyal arcomon suhanok a Bábmester elé, csak akkor vehet észre mikor ujjaim már elérik arcát és megmozdított hatalom tulajdon billogát égeti jobb orcájára.
- Ha szereted őt, akkor hord ugyanazt a jelet, a terhek felét vidd a saját vállaidon… - kioktató a hangom, bár egy kellemetlen nyilallás int csendre. Elhátrálva a férfitől Shagura emelem tekintetem, de elfogytak a szavaim, már csak tettek maradtak.

Úgy mosolyognék! Olyan boldogsággal ölelném magamhoz szavai hallatán, hogy hirtelen nem is tudom szavakba önteni. A lendület azonban kérlelhetetlenül visz tovább, de nem képes olyan iramot diktálni, ami mohó szívem kapzsiságánál gyorsabb. Elrejtem egy időre ezt a kis csendes, még is igen hatalmas boldogságot. Visszakaptam belőle valamit, újra itt ül előttem a korábbi ártatlan lénynek egy újra vágyó darabkája.
Miközben lépést lépés követ, boldogan játszom el a szavakkal. Szabad és kell, szabad megbocsájtani és kell, a súlyos hibákat bizony ki kell javítani. Az emberszörnyeteg látványa sem elég, hogy megfosszam lényemet az örömtől, pedig nem lelek örömöt abban, amit teszek. Jogos és igen csekély bűnhődés, egy ilyen szennyes léleknek. Akitől várnom kéne még valamit. Ott motoszkál bennem az érzés, hogy vigyázzak vele és távolabb is mennék, ésszel engedve a késztetésnek, ha a pillanatnyi gyengeség nem éppen most vesz rajtam erőt. Gyorsan múlik, még is túl lassan, hogy a villámkirakós egy engedetlen darabjaként ne álljon össze a kép. Látom Shagut mozdulni, látom azt is, ahogy Goro meglendül és torpan meg szinte egyszerre kivitelezve a két mozzanatot. Akkor már ott úszott a levegőben az újabb, de halálosabb fenyegetést jelentő éles vas, szürke fénycsíkja magával húzta pillantás. Eltalálhat, ezzel tisztában voltam. De nem fog, ez azonban szilád tudás volt, ha gőgösen hangzik, akkor is. A felém meredő penge felhullámzik, ahogy szembetalálja magát rögtönzött akaratommal és remegve, rám veszélyes része megválik anyagi lététől. Egyszerűen átsuhanna a testemen, de nem történik, nem úgy, ahogy kellett volna. Éles fehér fény, egy félelmetes ismerős jelenség töri darabokra a padlót, ahol ellenem megvetette a lábát, hogy vele mi lett, hogy fegyvere hová tűnt nem tudom megmondani.
Egy rántást éreztem a derekam tájékán, az orromba kúszó „szén” illat elárulta, hogy Goro bármennyire is vágyik lakomázni a lelkemből, inkább hűséges bajtárs módjára óva meg attól, hogy agyonsújtson egy villám. Az érkezés fele olyan kellemes sem volt, mint lehetett volna. Ujjaim puha párnába mélyednek, karmaim átszakítják az anyagot, miközben tüdőmből az utolsó csepp levegő is kiszökik. Goro, annak ellenére, hogy egy holló nehéz. Súlya alatt az asztal kemény éle könnyedén roppantotta meg vázam néhány kalitkacsontját. Tényleg meg akar ölni! Könyörtelenül a két asztal közé lök, hatalmas alakjával úgy takarva el, mint valami élő villámhárító. Az asztalok törpe lába alatt látok csak ki, hiába könyörög törzsem e csendes légvételért, már kétszer tanúja voltam milyen vége lett egy ilyen viharnak. Nem szabad, a szíve!
Fehér foszlány, virág illatú, ezüst kendő, amit a Holló sem képes megfogni, ebben a formában osonok el védelméből. Az igazi alakom, a valódi formám megbirkózik egy rövid időre ezzel a roppant energiával. Közelebb s közelebb érek, közben testem formája felismerhetőbbé válik és már egy róka puha bajszú orrát simítom arcához, beleszuszogva fölébe, közelebb törleszkedve, hogy testével puha bundás testemhez simulhasson.. Most olyan apró hozzám képest.
- Shagu, nincs baj! Kérlek, próbálj megnyugodni! – a jól ismert hang csendül közvetlen mellette. Legalább ez ne legyen idegen számára, ha már a róka, mai valójában vagyok az. – Shagu, menjünk el innen … keressünk kalandokat. Kutassuk fel a világ szép oldalát! Kérlek! – nem zavart, hogy őszinte, esendő kéréssel fordultam hozzá, meghittebb is lett a hangom, ahogy elfojtottam a villámok keltette, egyre erősebb csípések jajszavát.